Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 20. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Az éjjeli mécses lángocskája hajladozva, meg-megrebbenve úszott a kis olajtavon. A kályha tompa süvöltéssel felelgetett a tetőn táncoló viharnak, amely erőszakos incselkedéssel rántott egyet-egyet az ablakok fatábláin.
A tépelődésében elványadt arccal szunnyadó Zrínyi riadva ébredt a szomszéd szobából felhangzó gyereksírásra, amelyet sipítva ragadt magával a küszöbközön zörögve áttolakvó szél. A bán megemelintette a selyemsuhogással lebegő kárpitot: a mécses összerázkódó fénye sárgán esett a mély nyugalommal alvó Mária arcába. A szomszédban is csönd, csak a kicsi sír erősebben...
S mi volt a vége? - gondolkozott tovább tarkója alatt összefont kézzel -, a király nem akarja a predauciusok bekebelezését, s az áldatlan huzakodásban a mi karunk fáradt el előbb... no, igen, a telkek újra fölmérve, beírva, ez valami, a szolgabíróságoknak új határokat húztunk... az adózás alapja most már biztosabb... Nem is mehettem volna! Nem mehettem volna, ha hív is Rákóczi! Királyom ellen fogtam volna fegyvert, a jó Ferdinánd ellen, aki bizony no, csak szövetséget kötött ám a lengyellel...! Mi az, hogy senki se mozdul a rívásra?
Lassan fölkelt, belebújt papucsaiba, hálóköntösébe, s átnyitott a szomszéd szobába. A szemközti falnak támasztott dívánon ültéből fölborulva aludt a kis, barna képű horvát szoptatós dajka.
A sarokban, a födeles ágyacska oldalrostélyán belül, göndör lenhaj hullámai között egy nyitott szájú, puffadt kövérségű sárga arcocska. Középen, a magától meg-megringó bölcsőben összeszorított öklöcskéit csáposan rezegtető kisebbik, szája négyszögletesre görbült a panaszos ordításban.
Zrínyi körülnézett, vállat vont, s a bölcsőhöz lépett morogva:
- Jüjj, no, kis Katám, tisztában teszlek!
*
Az alacsonyan gomolyogva rohanó szürke felhőtenger alatt, a vastag fehér takarótól roskadó fenyők tövében messze fölfelé, a felhőbe bújt csúcs iránt, ezer és ezer kis fekete pont nyüzsög az egymásba simuló hatalmas rücskök ágyazta szakadék mély havában, amely csak nem akar fogyni a csipetenként odább lódító lapátok, ásók elől. A ragadós hó alatt éles szikla, lépést csusszantó kavics, útnak híre, se hamva. A góbé elkeseredetten húzza vissza fogásig süllyedő s a végin is csak sziklán pendülő ásóját:
- Komé! vajjon látja-é Isten az mü nyavalyáinkot?
- Látja ugyan, de Isten úgy segéjjen, ő sem tehet róla! - hangzik háta mögül mély meggyőződéssel.
Lent, ahol a szakadék völggyé tágulva simul el, övig áll a hóban Rákóczi György, és sóhajtva néz föl a szürkén fehérlő máramarosi bércekre:
- Nem ember ellenségünk, hanem Isten van ellenünk... Majd tisztességes halált kívánnánk inkább!
*
A csáktornyai vár északi kapujának hídján bocskorok csoszognak, taliga zörög, fekete föld, mész, cement, délről jött nagy terméskövek rázódnak a sovány, izmos, meztelen barna karokra függeszkedő nyikorgással befelé.
Zrínyi a régi lőporos torony aljában állva beszélget egy nagy kalapú kis alakkal, akinek fekete térdnadrágja oldalhasítékán kacéran buggyan elő a vörös selyem betét. Az idegen harsányat kiált, s a térdszalagrózsa fityegőjének arany cafrangja türelmetlen toppantásban verődik sovány ikrájához: a hangra egy földkupac tetején álló felvigyázó szaladva iramodik a cementet keverők felé. Aztán újra Zrínyihez fordul s mutatóujját magyarázva helyezi a papírlap egyik pontjára. A bán figyelmesen követi az erődítési terveken ide-oda szaladgáló vékony ujjat.
Majd lóra ülnek, s a szekerek, taligák sora mellett elléptetve a vadaskert hosszában ügetnek északkeletnek. A kis ember egyszer csak föláll kengyelében, beletekint a kezében lobogó papírba, s tenyerét szeme fölé ernyőzve néz el a stájer hegyek dombokba haló lábától messze keletre elnyúló síkon.
- Monsieur le comte, ide jönne a redoute - mutat előttük egy dombra.
Zrínyi helyeslően bólint, s a dombra szöktet. A dombon túl tavasziasra dagadt patak piszkos vize fölött palló.
- ...le tout protégé par un redan avec flancs! - azzal a tenyerébe rajzol egy négyszöget, ami a redoute-ot jelenti, egy vonalat kanyargat elébe, az a patak, rá, a redoute-tal szembe, két kisebb vonalat peckel keresztbe, az a híd, a patakon túl egy megtörve lefutó s a híd felé szétnyíló szárú éket vés körmével, az a redan, a pallót védő szöggát.
- Jól vagyon, ingenier uram! - szól Zrínyi.
Megfordulnak, s a két paripa néma léptetésben süppedezik a kövér füvön.
*
A széthasadó felhők közül kibukó nappal szemben szivárvány ragyog fel, s Krakkóban búg a harang, bőg az ágyú. A buggyos ruhájú svédek tollas kalapjainak, az erdélyi hajdúk vörös, zöld kucsmáinak tengere már a Visztula hídján túl hullámzik tolongva, mikor égre lendül a kozákok keresztes zászlaja, megremeg a borzas prémű süvegük mellé tűzött apró levelű, egyenes faágacska, s megindul a hihetetlenül karcsú és hosszú szigonyos kopják alul földet érő ritkás erdeje. Dob recseg, vezénylő kard villan a magasba, s lendülve úszik a többiek után a moldvai zászlók szentje, ökörfeje s az oláh selymek sólyma. Újra színes, függélyes, bő svéd redők rengenek előre a porfelhőt kapáló lovakon... s mikor a por elül, vágtató lóval lépésben menve halad előre, szemét a Wawelen hatalmas tömegben, karcsú csúcsokkal, hegyes tetőkkel fölmeredő királyi várra függesztve, fehér vont arany dolmányban Rákóczi György. Mögötte a svéd, erdélyi, kozák, oláh urak tarka, gőgös, diadalos mosolyú csoportja előtt, kerek polyák kalapját szemébe húzva, Würtz, Krakkó kapitánya, és remegő keze tartotta selyemzacskóban zörrenve verődnek össze a behódolt város kulcsai. Utána síp, dob, trombita, por s a hódító lovak ezreinek szívet döngölő tompa dobogása...
*
A négy sarkán négy kerek toronyba gömbölyödő vár festett falán kigyúlva csillogott a két sor ablak az alkony tüzében. Lent, a sárga, kopár sziklák övezte kis öbölben csüngő vitorlájú bárkák pihentek csöndben összebújva a ringatódzó vízen, amelynek millió apró bíbor hullámocskába szökkenő opálos fénytakarója békén terült el messze, a lilával foltos barna sziklahegyekig. Fent az egyik ablak ragyogása rezzenve nyílt sötét négyszöggé, s a kikönyöklőhöz kongó harangszóval keverten verte föl a sós, nedves tengeri szellő a portorei hajósok, halászok dudával kesergő, síppal sikongó ünnepi, ájtatos bánatát.
- Elhiszem, német szóra fogta apró cselédidet bécsi feleséged, mi? - folytatta Péter, a bán mellé könyökölve, a nehéz hegyi úton megszakadt szóváltást.
- Nyughass mán, Péter! - mordult fel Zrínyi.
- De nem! Nem lehet, hogy teljességgel németté apolgatott az Löbl leány!
- Péter! - egyenesedett ki Zrínyi.
- Hát osztán? Péter, igen, Péter! Vessünk számot egyszer ez életben, vitézlő bátyám uram! Te jüttél felém... én mán csak ha az temetésedre mentem volna Csáktornyára...
- Nem hozzád jüttem, jó testvér, az tengermelléki passusokat jüttem nézni - szólt elcsendesülve, gúnyosan Zrínyi.
- Mi okon vonyál ki hát barlangombul?... Mast itten vagyok és beszéllek. Én nem tanultam csehországi köntösöknek szabóságát, mint annyi sok más, vagyok, ki voltam s lészek, igaz horvát! Te? Elsőben magyarrá vedlett szüved, mastan meg... Eh! Mi dolog ez? Famíliánk mint cometa szörnyen fénylett magasbul, s mastan csak sindik, mint bujdokló fényű kicsinyded csillag! Bizony, Miklós, Katámmal gyakor szóval, sűrű óhajtással szomorkodunk régi hírünk-nevünk gyalázatos veszésén... Jó, no, tudom, kit mond tekinteted: én csak én vagyok, alábbvaló nálad elmére, vitézségre... De nem vagyok így is sorban utolsó! Sírhatnék, Miklós, ha szároz szemem könnyet adna hozzá, látván irigy fátum alatt hajuló derekadat... Kicsuda pántolódjék mind az világgal az köz bontakozott állapatja miátt Horvát- és Magyarországon, ha nem az Zriniek!?... Én csak úgy mondom, vedd eszedben az szót: jobbágyinkbul nyolcezeret könnyűszerrel állathatnánk talpra, s az holdultságbul húsz-, huszonötezer katonát szedhetnénk soldra...
- Mit akarsz? - búgta, föltolakvó gondolataitól félve, a bán.
- Azt, kit illenék, hogy te is akarj! - vágta szemébe merészen Péter.
- S ha akarom? - állta a kihívó tekintetet Zrínyi.
- Hejh! akkor! - s fenyegetve lendült Péter gróf ökle a terem falán függő, valami régi, füstös királykép felé.
- Akkor ... akkor... várjuk, szép öcsém, az jobb üdőt - csapódott le a bán csontos, izmos keze büszke öntudattal öccse vállára -, kinek szelleti Lengyelországbul fújdogál erre alá!
- Keljünk eleiben! - gyúlt ki a vakmerő remény Péter szemében.
- Nem, Péter, nem! - morogta újra magába süllyedve Zrínyi.
Az uszkokok főkapitánya elkedvetlenedve fordított hátat, majd visszapattanva fölkiáltott:
- Mondd ki hát, hogy higgyek!
Zrínyi szája gúnyos ívbe görbült, míg szeme Péter gróf lelkében olvasott:
- ...hogy magyarok közt királ kévánok lennem? - ejtett lassan, nyugodtan szót szó után -, s te palatinus?... Nem! Nem!
- Velencés kezével?... Francuz... haddal? - suttogta lázas kíváncsisággal, egészen hozzáhajolva Péter.
Az öccsére nem is figyelmező Zrínyi lelkében gyötrelmes örömmel született meg a gondolat...
- De ország gubernátora, igen!
A nagy teremben susogva, búgva kavargott a zavaros visszhang, s a homály a tengerről föllépett a sziklákra.
*
Jobbról az enyhe lejtésű távoli hegyek zöldje felől a Schmielova vára alatt elsiető folyócska, balra a százszoros salvéval durrogó ágyúk füstjétől gomolygó magaslat, középen az egytornyú kis faluhoz kanyargó széles út. Az út mellett kétfelől, a szántássá taposott friss gyöpü síkon elszórva, arccal az útnak kisebb lovas csoportok, mögöttük két-két, innen a dombtól a falucskáig széles, színes, pikákkal, csidákkal tűzdelt csík, előttük a kapitányok ritkás arcvonala: kozák és magyar lovasság.
S elöl a dombon, amelyre fáradtan kúszik föl a falu útja, hímzett nyeregtakarós lován Rákóczi György, Erdély fejedelme. Mögötte főemberei.
- Keves az svécus, Kemény uram! - rezzen meg a fejedelem előre álló tömött szakálla.
- De nem, nagyságos uram! - hangzik a bizonytalan válasz.
- De bizony csak hétezer vitéz! - bólint szomorúan, mint aki mindent tud, Rákóczi, s közben megfordul fejében, hogy a lengyelek mind elpártoltak tőle, még akik hozzá szítottak, azok is elhagyták, Lubomirski s a többiek, ki itt van, kevés is, rongy is... Szelepcsényi műve... itta a borát, lakta sátorát, s a saját táborában érdekei ellen dolgozott... bécsi ötlet aljas eszköze... - Még az búcsúebéden is - szólal meg hirtelen hangosan - jól lakék, váltig esküvék Szűz Mária emlegetésével bővesen! Hajdú sem esküdhetik többet...!
Az urak rábólintják az igent, tudják, kiről beszél.
- Lator ember, én mondom, mert... - emeli föl kezét Kemény János, mikor Rákóczi int, s mögöttük oldalvást nagyot buffan a rézdob, fülsiketítő lármát okádva rebbennek föl a karcsú trombiták, s a magaslat ágyúi nehézkes sietéssel fognak szaporább bömbölésbe. A fejedelem fehér paripája kifelé forduló patával, magas szögbe emelt, dagadó izmú lábbal indul meg, szálas farka a földet söpri. Rákóczi lekapja süvegét, combja mellett büszke alázattal feszíti hátra, dereka meggörbül, s lehajló fején meglebben a frissen borotvált koponya üstöke...
Szemben fodorított hosszú hajak, csipkeörvek, omló vonalú, könnyű ruhák sűrű rovátkája előtt egy szürke paripa keskeny ülésű, hosszan lógó nyeregtakaróján ezer buggyanással redős bő, szalagcsokros nadrágszárban előrefeszülő két merev láb, nyeregkápában hosszú, cafrangos pisztolytasak, csipkehabos mell, jobbra egyenesen kinyúló kézben tollbokorba boruló föveg, legszebb hajlású ívekbe simuló, klasszikusan egyenes arcvonalak, széles ajkon az orr tövéből elhajló vékonyka bajusz tiszta félköre, egyenes derékkal könnyű főhajtás: a szövetségese tegnapi első látogatását visszaadni jövő Károly Gusztáv, svéd király.
- Serenissime ac potentissime rex... - remeg szinte meghatottan Rákóczi hangja.
- Celsissime princeps... - harsan vissza büszke nyugalommal a köszöntés.
*
A vára udvarán lováról lelépő bán megtántorodott: mind a két lába remegett. Fáradtan csatolta le sisakját, s amint homlokához nyúlt, gondolkozva kapta félre a fejét, aztán szeme elé emelve nézte az ujjai hegyére ragadt száraz vér porát, szivárgó vér nedvét. Sisakja belsejébe tekintett, külsejét vizsgálta, s mosolyogva ölelte magához az aggodalmas ráncokba vont homlokú Máriát:
- Semmi, feleség, semmi! Kósza szablyasuhintás repeszté meg bévül ez pántot, s az goromba szélű törés karistolá föl az bőrt... De az babócsai aga Allahjánál pipázik mán valahun pokloknak fenekén! - s ezzel aztán mintha el is mesélte volna egészen a Kanizsához közel ásott új sánca ellen támadó törökök ellen vívott ütközetét, tudakozódva folytatta: - Megjüvének Légrádrul, Varasdrul az harangöntők, kiket az bécsi ágyúöntő mester keze alá rendöltem?
- Igen! - felelt Mária türelmetlen révetegséggel.
- Az salétromcsináló ember?
- Munkálkodik, édes uram, mint értem az várnagytul, de...
- No! - nézett kutatva az ember szemébe, akinek izgatottságát csak most vette észre. - Trézsi?
- Nem jól vagyon! - felelte sírásra hajolva Mária.
A füstös, összekapart mellvas zörrenve koppant a földön az épület felé siető bán mögött.
- Trézsuka, kis cselédem! - hajolt kedveskedve ott fönt a beteg fölé.
A halványsárga, kövéres arcban mosolyra nyílt a vértelen száj keskeny vonala, a két kis párnás kéz a poros, izzadt arcot paskolta:
- Väterchen! Väterchen!
- Látod? - fordult vissza bizakodva feleségéhez a bán.
- Gott sey Dank! Mastan igen... de hun erőben, hun gyöngeségben, szinte minden órán fordul állapata... Jaj, jaj, édes uram! - fejezte be sopánkodva.
- Vor dem Kinde! - intette rosszallóan hallgatásra Zrínyi.
A kis Terézia figyelve nézte apját, s Mária elnevette magát:
- Talám többet is tud németül, mint apja ura!
- Te, kis bécsi practicás! - fenyegette meg a bán a kacér vállvonogatással hátat fordító asszonyt.
Mária a most már fecsegni, nevetgélni kezdő betegnél maradt, mindenféle gyanús színű levet keverve, töltögetve üvegből csészébe, csészéből kanálba, Zrínyi pedig megfürdött, átöltözött, s lement kis kertjébe, amelynek viruló zöldje gondos öntözés fakasztotta illatot sugározva fordult csöndesen a tikkadt nyári nap alkonyának árnyába.
A bán nagyokat lélegezve, gondolkozva lépegetett a lucskos gyepen rózsatőtől rózsatőhöz. Itt egy bimbón simított végig ujja, ott egy selymes, halvány testű, buja rózsafejet fektetett két ujja között tenyerére, és sokáig elnézte a vágytól széthajló kövér szirmokon duzzadó ereket. Amott papucsa orrával igazította ki egy másik tő véletlenül eltaposott gyűrűs sáncocskáját, száraz levelet morzsantott le gyöngéden, sercegve égő hasas zöld rózsatetűt pörkölt le parázsló taplóval. Majd leguggolt a kis gyepszegélyes ágyak elé, s vaskos keze alig érintve enyelgett kis, színes jószágaival: az öntudatlan nyíltsággal bólogató fejecskékkel... A szőke fürtök hirtelen haraggal zizzennek meg a dolmányon... Kezébe veszi a zöld levelek között alattomosan megbújó éles követ, föláll, ujjheggyel földet érintő bal lába előrefeszül, jobbkarja hátravágódik, s megtelt, de még mindig gyönyörű teste íve gömbölyűre feszültéből előre pattan: a repülő kő sivító parabolája a várfal fölött hajlik kifelé, messze, az ároknak. Ez az ő kertje! De szisszenve kap a köszvény csákánya alatt megránduló tomporához... A másik... hm, a másik szinte eltűnik a Bécsből s mindenünnen beléhajított sok kicsi, nagy kő alatt... Köszvény! Csakugyan hosszú élet jele? De milyen életé?... Eh, kevés patientia, sikoltás és néha szitkozódás kell csak hozzá... - Ejnye, de cifrázza az hidat kérő tülkös! - neszelt föl hirtelen. - De tűrhetetlen!
A kis, könnyű, nyitott kocsival szinte repül a négy ló az udvaron keresztül. A végig kigombolt dolmányú, ingelejű utas föláll ültéből, s amint megpillantja a kertben a vár urát, ordító hadonászásba kezd. A négyes tajtékrongyokat fröcsögetve áll meg, s a hadonászó alak hamarjában nem találja meg a lábát, amelyikkel kilépjen.
- Nagyságos uram! - igyekszik roggyanó futással a kert felé, nyári kalapos süvegét libegtetve -, nagyságos uram, csuda nagy, dücsőséges fáma, győzödelem, győzödelem! Erdélyi uraim Dancka táján dobolnak! Cracovia, Sandomír ű nagysága kezén!... Bocsánatos gratiáját esedezem: jó napot kévánni majd felejték az örömtül, ki szüvemben hallelujáz... :Pfüh! mán csak leülök ez kűpadra nagyságod engedelmével...
- Jó napot, Vitnyédy uram! Ugyan béesett, mint üstökös, ez várban!
- De Rákóczi az üstökös! Győzödelmes serege penég tündökléssel fényeskedő farka! Bizony fejében száll mán az lengyel korona! Lengyelország Erdély vazallussa lészen! Jól s okosan tevé Ferdinandus, hogy koporsóban bújt föld alá, szégyenletében bújna mast oda, vagy inkább félelmében! Hejh! az koronás fejű papocska mast odafönt Bécsben ríhat apja után, mi tévő lészen ez zimankótul, fekete fölyhők feje fölött való győlekezése korán!
Zrínyi kiegyenesedett. Fölkelt tehát már a nap a lengyel hegyek mögött, s sugarának tüze bécsi hajakat pörköl, s reménysége kis palántáit zöldíti nevedékennyé! Milyen jó most, hogy Lipót nem hívta meg a Rákóczi ellen küldendő sereg körül forgó megbeszélésekre, de még jobb, hogy az öreg Hatzfeldet állította ama tizenkétezer ember élére!
- Hejh! nagyságos uram, nagy grádiccsal vagyon feljebb az mi dolgunk! Merthogy hiteles az fáma... Mednyánszky uram embere hozá... Mast lészen üdeje, hogy ne aludjunk térdén az németnek, mikor amúgyis reánk köszörült beretvája megrözzen kezében... hogy... mert - s szeretett volna még valamit mondani, valami nagyot, elhatározót -, ...mast vagyon avagy lészen, vagy lenne alkalmatosság az bécsi kertekben való gyümölcsöket leszedetni... ha... - s tétovázó szeme elfordult az összefont karokkal mély tépelődésbe merevült bánról, s az udvaron köröskörül sétáltatott megizzadt lovak kerengését követve igyekezett a fejében lázasan ugráló gondolatoknak valami fonalat találni, amelynek végére odacsomózhassa Zrínyi gyors beavatkozásának legalább az ígéretét.
Zrínyi szótlanul vetett számot magában talpra állítható fegyveres erejéről, zsoldosokról, Péter öccséről, barátairól, az elégedetlenekről. A képzeletében szétterülő Magyarország térképén már messze járt elgondolt hadával...
Vitnyédy, minden egyes pitykét hosszasan megpödörgetvén, gombolgatta össze csöndbe dolmányát... aztán csak egyet köszörült torkán, elsimított őszülő haján, fölállt s ünnepi lassúsággal lépett a bán elé:
- Nagyságos kegyelmes uram!
Zrínyi fölrezzent s távoli ágyútűz villanásaival szikrázó szeme büszkén állta Vitnyédynek felekezeti bosszú, hazafias vágy, nagy, őszinte szeretet rajongó lángjával égő, könyörgő, szókimondástól szégyenkező tekintetét.
- Uram! Az seregek urának és Istenének, kinek dücsőséges zászlója alatt nagyságod, mint hűv és szorgalmatos vitéze, más tunyáknak és eleik dücsőséges cselekedetétül elfajzott nemzetének confusiójára vitézkedik, szentséges oltalma és gondviselése alá ajánlva nagyságodat, nagy alázatossággal kévánom tiszta szívbül, hogy ű szent fölsége tanácsolja és vezérlje ez állhatatlanságban állhatatos üdőkben minden dücsőséges cselekedetekre... és ű szent fölsége harcoljon, igen, harcoljon nagyságoddal és tegye ellenségi előtt úgy röttenetessé, amint az keresztyén világ és ellenségi előtt is dücsőségessé... én... - s az összefonásból reszkető ujjakkal kivájt kart magával rántotta térdre rogyásába. A bán keze fején egy csók s egy könny melege égett.
*
De az eretnek Rákóczitól főpapi buzgalommal undorodó Lipót biztatására, aki olyan sietve újította meg a lengyel hitlevelet, hogy az országbírót és a horvát bánt el is felejtette meghíni a tanácskozásokra, a dán király hajóval, sereggel négyfelől rohanta meg Svédországot. A svéd király Rákócziban nagy hadvezér, jó barát helyett történetes sikerein elkapatott, ostobán ravaszkodó, hiú álbarátra lelt, aki önzésében elvakulva addig-addig halasztotta szövetségük levelét aláírni, mert magáénak akarta és képzelte egész Lengyelországot, míg a dán becsapás hírére Károly északnak készült, és semmi sem kötelezvén, meg is indult. Most, amikor csak Steenbock és a bádeni őrgróf maradtak mellette, Rákóczi lelkében megnyílt az örvény, de Varsó bevétele s maradék készletének bora egy napra szivárványt vontak föléje. Ugyan! Mondják, hogy mindenütt körül veretlen, sőt harcot sem kóstolt lengyel hadak rajzanak, s ő bizonytalan, de annál biztosabb veszedelmet rejtő gyűrűjükben kerengve csak játssza a hódítósdit! Ugyan! Hisz Steenbock és hada vele van... De a svéd marsall tömpe orra, tömött bajusza már gondolkozva hajolt sátrában ura visszahívó parancsa fölé. Hiába átkozódott a királynak besétált fejedelem, hiába alázkodott méltósága magafeledten könyörgő sírásba, csak annyit ért el, hogy a svédek lassú lépésű utóhadnak maradva, a délkeletnek tartó erdélyiektől úgy szakadtak el loppal, hogy az ellenségtelen hajszában kifáradt, eleség híján gyöngülő s kételkedni kezdő magyarok észre ne vegyék... mindjárt. Merre menjenek? Vége csakugyan a bekötött szemmel kergetődző királyosdinak? Ahogy a svédek tanácsolták, a Búg megduzzadt vizétől védve, Krakkónak s onnan Moldován keresztül haza? Vagy, amire kozákjai sürgették, tovább, még inkább délkeletnek, Lemberg felé, hogy a sárga nádak hadai hetmánjának új kozák segítő seregével találkozzanak a harcot folytatni vagy inkább megkezdeni...? Mért nincs ellenség sehol? Minden város behódolt, de vajon az övé maradt-e a háta mögött is? Mért csurran ki marka két szélén, amit belészorított? Hisz csak az a föld az övé, amelyen áll... S ha odább lép...? Ez az utolsó kártya, s bizonytalan lapjára mintha Chmielnicki hetmán kajla bajusza volna rápingálva... Üt-e mindent, hogy a borospoharak megtáncolnak az asztalon vagy egyáltalában kezébe kerül-e?... Mindegy! Csak előre!
Mire a lápon áttapicskoltak, az oláh nem volt sehol, mire a folyón átkapattak, ki két ló közé lépve, ki tömlővel, ki véletlen dereglyén - ha fulladásba is sodort az ár tíz-húsz vitézt, azok legalább nem látták -, a maradék lengyelség is hűtlen árulóként a túlsó parton maradt... Mindegy, előre!... Jön-e a kért kozák segítség?... Igaz-e, hogy az új nagyvezér, az öreg Köprüli parancsára tatár horda lovagol feléje, ki tudja, hol, messze-e vagy közel, hogy engedetlenségéért, a bolond hadjáratért megbüntesse?... Igaz-e, hogy a lengyelség egyesült mögötte, s bekerítni készül?... Ez igaz! Őrizetlen utóhadából ezer kozákot levágtak...
A sáros, piszkos, borzas lovak remegő innal lépkedtek görnyedten bóbiskoló vagy villogó szemmel körül-körültekintő rongyos, tetves, éhségtől sápadó arcú lovasaik alatt. A csidák hajdani büszke erdeje remegő, összevissza rács. Morajlik a nyomorult csorda, s mintha rekedten rikoltaná itt-ott valaki: - Hátra!... hátra!...
Rákóczi a kantárt a fáradt állat nyakába vetve, kifeszített két kezével a nyeregagyra támaszkodva, tágranyílt, befelé néző szemmel tekintett el a bizonytalan, gödrös út kétoldalán alacsony dombokkal messze hullámos tájon, s azon gondolkozott, mit ad enni népének a legközelebbi pihenőn. Hogy ad ebédet, Úristen! aki a vacsorával is adós maradt?...
A háta mögött felzúgó rettenetes zajra, ordításra ijedten vágta oldalt a fejét.
A por magasabbra csapott fel, amint a piszkos emberár szétzúdult jobbra-balra a sötét lomb között piros pontokkal díszlő sok fa alá. Ág reccsent, lombkorona ingott a fákra röhögő ostrommal kapaszkodók alatt. A táj mozdulatlan, zöld békéje tarka nyüzsgéssé változott...
- Mi az? - hördült egy pillanatra kíváncsisággá a fejedelem tompa apátiája.
- Cseresnye, nagyságos uram! - léptetett melléje örömtől lengő hosszú szakállával Kemény János.
- Tehát ebéd! - bólintott Rákóczi, az Isten kegyelmességére gondolva -, de mi lészen holnap? - sóhajtotta.
- Cseresnye, nagyságos uram! - szólt halk biztatással, az út kétoldalán előre, szinte a látóhatárig nyúló sötétzöld levelű fákra mutatva Kemény.