Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 20. szám
Hevesiné (benyit az ajtón, mire a szolga el, áll, és kérdőleg néz Fejesre).
Fejes: Bocsásson meg, egész elfeledkeztem.
Hevesiné: Látom, kedves akarsz lenni hozzám.
Fejes (komolyan): Dolgom volt. Komoly, nagy, súlyos dolgok. (Kis szünet után.) Az ember nem lehet mindig trubadúr.
Hevesiné: Nem is kell trubadúrnak lenned, nem az a baj...
Fejes (bántóan hallgat).
Hevesiné: Az a baj látod, hogy nem vagy jó hozzám. Nem mondom, hogy nem szeretsz, szeretsz... (Melegen mondja, tekintetével biztatást vár, de Fejes kedvetlen szájjal hallgat), de úgy szeretsz, mint ahogy a férfiak szeretnek. Amikor kedved van hozzá, akkor szeretsz, oh: imádsz, de azontúl, azontúl istenem, meg kellene halnotok, ha valami kis szeretetet kéne mutatni.
Fejes: Nem az! Ugyan!
Hevesiné: De az. Igen, igen, ez így van. Mi mindig egyformán szeretünk, mi lehetünk fáradtak, unottak, nekünk elég egy jó szó, egy csöpp gyöngédség, elég egy meleg pillantás, egy mozdulat, egy intés s fölolvadtunk. Ti csak akkor szerettek, mikor kívántok...
Fejes: Oh, dráma (Kedvetlenül.) Ugyan kérlek?!
Hevesiné (megdöbben): Mi az? - Hát így bánsz velem? Mi lelt?
Fejes (hallgat).
Hevesiné: Nem szólsz? (Feléje megy, elibe áll.) Mondd, istenem, fiam, mi bajod, mit akarsz tőlem?
Fejes (szomorúan, de részvét nélkül nézi, inkább magát sajnálja).
Hevesiné: Mondd, mi bajod! Azt látom, hogy jót nem akarsz, csak rosszat, rosszat, mert aki jót akar, annak száján van a szó.
Fejes: Nincs kedvem. (Kicsit megsajnálta.)
Hevesiné: Mondd: mi van. Este, tegnap elváltunk a legtökéletesebb szeretetben (Ránéz.), mondd, azt kelljen kérdeznem - mért, hogy nem tudom, de úgy látszik, igaz - nem szeretsz? (Hogy nem kap választ, azonnal.) Nem szeretsz?
Fejes: De kérlek...
Hevesiné (kínlódva, síráshoz közel): Szent Isten, hova kellett jutnom: kérni, könyörögni, esdekelni csak egy szóért is, egy szóért szerelmemre válaszul, egy szóért kell esdekelnem... felelj legalább... könyörgöm, mi van?
Fejes: Nézd kérlek. Hogy kezdjek hozzá: hogyan mondjam meg (Kis szünetet tart.) azt, hogy mondjam meg egyszerre, hogy szeretlek, meg azt is, hogy nem szeretlek. Tudom, most hogy érzel irántam, s fáj, hogy fájdalmat kell okoznom most.
Hevesiné (felüti fejét): Most?
Fejes: Most. Most szeretsz. Nagyon. Kimondhatatlanul, a legnagyobb, a legmindenebb asszonyi szerelemmel. Ezt érzem. De nekem ez kevés.
Hevesiné: Mit akarsz?
Fejes (leül, csendesen): Látod, nem ma gondolok először ezekre a dolgokra. Néha, talán magad is észrevehetted, egyszerre úgy elhallgattam...
Hevesiné: Oh! Amilyen szeretetet tudsz adni, olyan kegyetlen is tudsz lenni.
Fejes: Hagyd, nem tudod, mi nekem ez a szerelem. (Leheletnyi szünet.) Én még sohasem csalódtam, mert sohase szerettem, mert féltem csalódni. Látod - hogy mondjam ezt meg - nem tudom, megérted-e?: könnyebben le tudnék mondani rólad, inkább, hamarább, ma, mikor tudom, hogy nincs más a szívedben, mint én, én, én, semminthogy kitegyem magam annak, hogy valaha csalódhatok benned. Hogy rá kelljen jönnöm arra, hogy más vagy, mint aminek hittelek.
Hevesiné: Nem bízol bennem?
Fejes (kedvtelen szájmozdulattal, utána mindjárt): Benned csalódhatom, azt ki lehet bírni, de nem szabad csalódnom a szerelemben, nem jó szó, mit mondjak? abban a szent isteni szolidaritásban...
Hevesiné: Nem hiszel nekem?
Fejes (előbb kezével mondja): Nem.
Hevesiné: S hogy védekezzek ellene? Mondd, hogy védekezzek ellene? Hogy hitessem el veled, hogy szeretlek, hogy csak téged szeretlek...
Fejes (gúnyosan): Örökre...
Hevesiné: Örökké, hogyan bizonyítsam be neked, hogy tudom, érzem: örökké.
Fejes: Látod, itt a hiba: bizonyítani kell. Arra a boldog, tiszta és harmonikus órára, amit együtt töltünk, mindig elkövetkezik a pillanat...
Hevesiné: Mért kínzol?
Fejes: Jó, hagyjuk.
Hevesiné: Nem, most már mondjad! Igaz, jobb vele végezni.
Fejes: Nézd, jön egy pillanat, s nem tudok neked hinni, nem tudom hinni, hogy egy, két, három év, vagy ki tudja? nap múlva, nem lesz-e egy másvalaki, akihez oly hű leszel, mint hozzám...
Hevesiné: Kegyetlen vagy.
Fejes: Nem vagyok biztonságban melletted, megmondom, titkaim nem merném elmondani neked, mert attól tartanék, hogy kiadom magam.
Hevesiné: Oh! Jaj!
Fejes: Néha azt hiszem, hogy eddig is azért tudtalak megtartani, mert nem engedtelek túl közel magamhoz.
Hevesiné Oh, hát ez a szerelmed!
Fejes: Igen, így kellett tennem, vigyáznom, míg rá nem jöttem, hogy az vagy, akinek kívántalak...
Hevesiné: Nos?
Fejes: Azt hiszem, nem vagy az. (A fejét rázza.) Nem vagy az. S ha szám ájult pillanatokban ezerszer is mást mond, akkor is úgy van, nem vagy az...
Hevesiné: Hát miben hibáztam? Mért nem vagyok az? Ha érzed, oh, ezt a lehetetlent, érezned, tudnod is kell az okát, mért nem vagyok az?
Fejes: Tudom, de szó nem mondhatja meg azt, félreérted.
Hevesiné: De mi az? Hátha tévedsz?
Fejes: Hogy mondjam meg másképp! nem bízom benned. Nem tudok hinni benned! Jó vagy, igaz vagy, szent vagy, addig, a másikig, ez!
Hevesiné (nyugodtabban): S te nem vagy ilyen?
Fejes: Nem.
Hevesiné: Miért?
Fejes: Mert én hű, elvehetetlen, tántoríthatatlan lennék halálomig, ha szeretnék...
Hevesiné: S én mért nem lehetek az?
Fejes: Ez az!
Hevesiné (lemondva): Megmondom neked: azért, mert odaadtam magam neked...
Fejes: Ezért, de nem... így nem jó: nem ezért.
Hevesiné: De igen, ezért. Ezért kell lakolnom.
Fejes: Mondom neked, itt nem bánthatod magad, nem ezért. (Látja, hogy nagyon fáj Hevesinének a beszélgetés, szánja, valamivel melegebben.) Hisz én akartam, nem volt egyéb vágyam.
Hevesiné: Akartad, nem volt egyéb vágyad és fáj, hogy úgy történt. Igen, a ti gondolkodástokban a kettő megfér. Ti a nőtől a lelkét-testét kívánjátok, s mikor megkaptátok, kijózanodtok, s nem értitek, hogy az isteni, a tiszta, a nő a testével is szeret.
Fejes: Félreértesz.
Hevesiné: Értelek s mégse értelek. Hát meg kellett volna tagadnom magam, mikor éreztem, hogy szeretlek? Hát a szívem mondhatta, hogy szeretlek, a testemnek nem volt szabad jelt adni érzéseimről? Mifajta őszinteséget kívánsz?
Fejes: Látod, mondtam, hogy félre fogsz érteni. Másképp mondom meg tehát, mi a lényeg: elképzelek magamnak egy olyan nőt, akinek elhittem volna, hogy csak nekem adja át magát. Te nem vagy az. Legjobb kegyetlenül megmondani, rólad azt hiszem, hogy még többször érezheted valakivel szemben, hogy ő az igazi.
Hevesiné (felzokog).
Fejes: Vigyázz, a szolga még itt van. Az urad is jöhet.
(Kis szünet.)
Hevesiné: S most mi legyen?
Fejes (hallgat).
Hevesiné (sírva): Most, mikor könnyű, boldog szívvel jöttem hozzád, azzal a gondolattal, hogy megmondom neked, hogy megyek veled, hogy válok, hogy történjék akármi, hogy nem akarok, nem tudok nélküled élni...
Fejes: Ilona.
Hevesiné: Most mi legyen? Nem hiszel bennem, inkább ma lemondasz, azt kibírod... én is kibírom... legalább ki akarom bírni...
Fejes: Majd ha nyugodtabb leszel, beszélünk róla.
Hevesiné: Nem, most beszéljünk róla. Most. Azt mondom, amit te szoktál mondani: ha már végezni kell, jobb egyszerre végezni, akármilyen fájdalmas is az. Mi történjék? (Sírva.) Ne lássalak többet? Oh, istenem, mondd!
Fejes (ideges mozdulatot tesz).
Hevesiné: Bocsáss meg, igyekszem erős lenni, nos, felelj, ne találkozzunk többet?
Fejes (hallgat).
Hevesiné (sír).
Fejes (szomorúan egy lépést tesz feléje).
Hevesiné (nyugodtabban, menni készül): Isten áldjon meg. De... mielőtt elmegyek, te elküldhetsz, elengedhetsz, én mondom neked, hogy szeretni foglak (Feléje megy.), nem haragszom rád, csak szeretlek.
Fejes (nem mozdul, majdnem gépiesen): Én is szeretlek.
Hevesiné: Én mást is mondok neked. Csak hálával tudok rád gondolni, ha el is hagysz. Én annyit se vártam már az élettől, amit eddig kaptam tőled. Az is gyönyörű ajándék. Én nem tudtam semmit adni neked, te mindent adtál nekem. Nem azt érzem, hogy én adtam volna neked valamit, hanem azt, hogy te adtál nekem mindent. Azóta vagyok, ha fájok is. Én nem azt mondom neked, amit te, én nem a szerelembe vagyok szerelmes, hanem téged szeretlek. Én nem azért szeretlek, mert hű vagy, szép vagy, jó vagy, mert megbízom benned, én szeretlek, mert szeretlek. (A szavak alatt Fejes mind közelebb megy hozzája, utolsó szavainál megfogja az asszony kezét, szemével lebírja a szemét, és úgy akarja megtudni, mi van belül. Az asszony nyugodtan tiszta hittel állja a nézést, mire Fejes arcához hajol és megcsókolja a szemét.)
Fejes: Most is elmégy?
Hevesiné (hallgat).
Fejes: Haragszol?
Hevesiné: Nem.
Fejes. De haragszol. Mondd így: Nem haragszom.
Hevesiné: Nem haragszom.
Fejes: Mélabúsan... Több tűzzel... ne oly haraggal.
Hevesiné: Ha úgy szeret valaki, mint én, akkor örül, ha alkalom van a felejthetésre.
Fejes: Látod, mégis haragszol. (Átöleli és leülteti maga mellé az asszonyt, kicsit hallgat a lámpába meredve, idegesen.) Érts meg engem egy kicsit, ne csak szeress. Itt vagyok melletted, és gyónni fogok neked, mindent-mindent, sorról sorra.
Hevesiné: Mit mondtak rólam?
Fejes: Hogyan?
Hevesiné: Igen, igen, nem lehet más oka annak, hogy azt mondtad, amit éppen mondtál. Nos.
Fejes: Azt mondta itt valaki, hogy szeretőid voltak. (Az asszony kínosan felugrik.) Azért mondta, hogy engem gyilkoljon vele. Felelj, felelj, sohase mertem megkérdezni, mert nem tudtam, mit tehettem volna, ha igaz lenne. Most talán lesz erőm a leszámoláshoz.
Hevesiné (kicsit gondolkozik): És ha megmondom az igazat, hinni fogsz nekem?
Fejes: Ne adj ilyen asszonyi feleletet. Egy szóval: igen, vagy nem?
Hevesiné: Nem.
Fejes: S a nevek?
Hevesiné: Szóbeszéd. Rólam se pletykálnak többet, mint a legtöbb kifogástalan asszonyról. (Mosolyogva.) De mondom neked, az, hogy a tisztességes asszonyról éppúgy pletykálnak, mint a nem tisztességesről, nem kötelez a csalásra. (Melegebben).) Hiszel egy kicsit nekem?
Fejes: Higgyek?
Hevesiné: Szeress és minden jól van.
Fejes: Szeresselek! Nem szeretlek? Nem érzed?
Hevesiné: Dehogyis nem.
Fejes: Oh, hát csak akkor szeret az ember, mikor mondja - és mikor azt mondja: szeretlek. Ember, kinek volt már néhány viszonya, amelyben hiába és várakozás nélkül, oly könnyen mondta el a szeretlek szót, ha elérkezik az igazi, tiszta, nagy szerelméhez, oly nehéz kimondani...
Hevesiné: Oh, imádlak.
Fejes: Szónak, frázisnak tetszik. Aki érzi a szavak közt a különbséget, nehéz annak kimondani a szót. De abban aztán, hogy kérdezek tőled valamit, abban, hogy valami közömbös dolgot mondok neked, ott van elbújtatva a szerelmem.
Hevesiné: Talán bizony abban is szerelem volt, hogy el akartál küldeni. (Mosolyog.)
Fejes: Nevess: az. Tudni akartam, hogy szeretsz, tisztázni akartam, mennyire vagyunk egymással. - Próba volt. Kiállottuk. Soha többet nem lesz.
Hevesiné (boldogan): Nem lesz.
Fejes: Nem szó ez! (Nagyon melegen.) Nem tudod, mily mélyen bennem van - mit is mondtam: finom ember nem mondja: - a szerelem (Mosolyog, elhalkul hangja.), nem tudod, ki vagy te nekem: minden-minden. Te vagy a levegő, amit beszívok, te vagy a vizem, amit iszom, te vagy az, hogy nem történhetik baj velem...
Hevesiné: Oh, mily gyönyörűség...
Fejes: Szeretném egész elmúlt életem elibed önteni, hogy lásd, értsd, gyónni szeretnék, hogy attól a perctől kezdve, hogy szerelmeddel feloldozol, tisztának, erősnek, megtértnek érezhessem magam. Én nagyon sok dolgon mentem keresztül.
Hevesiné: Nem számít.
Fejes: Sok-sok apró-nagyobb gonoszságot, aljasságot követtem el... hogy magyarázzam meg... azért, hogy tiszta élethez jussak. Azért, hogy legyen tiszta ruhám, aztán több: tiszta lakásom, mindig több: pénzem, pénzem, amivel tiszta nyugalmat biztosíthatok magamnak. Megérted-e? Azért voltam gazember, mert nagyon tiszta ember szerettem volna lenni. - Most már tőlem is tudod, ki vagyok...
Hevesiné: Szeretlek.
Fejes: Szeretsz? (Elgondolkozik.) Valami egész regényesen, gyerekesen kérdem tőled: mindenképpen szeretsz? Várj: szeretsz úgy...
Hevesiné: Szeretlek.
Fejes: Szeretsz úgy, hogy nem történhetik velem olyasmi, ami megváltoztathatna.
Hevesiné: Szeretlek.
Fejes: Ha mondom: jöjj, jössz, ha lopok, csalok, ha mindenki megvet, te megértesz. Vigyázz, vigyázz, egy pillanatra sem szabad sohasem tévedned...!
Hevesiné (int).
Fejes: Te szeretsz, te tudod, hogy mindenkit megcsalhatok, hozzád halálomig hű maradok, tudod?
Hevesiné: tudom.
Fejes (letérdel eléje, fejét ölébe hajtja, az asszony ráborul): Szeretlek, úgy (Mintha gondolkozna.), mintha soha-soha nem adtad volna nekem magad...
Hevesiné: Oh!
Fejes: ...Mintha (Elmélázva.) nem volnál élő...
Hevesiné: Hát mi... élőt nem lehet úgy szeretni?
Fejes: Halottra zavartalanabbul lehet gondolni.
Hevesiné: Gondolsz valakire?
Fejes: Nem, már nem... te vagy... (Mosolyog.) Expiáltam bűnömet?
Hevesiné: Oly szépeket mondasz, nem haragudhatom rád. (Egy kis szünet után, a még mindig térdeplő férfihez.) És most mi lesz?
Fejes: Amit akarsz.
Hevesiné: Hát én azt gondolom helyesnek, hogy őszintén megmondom neki, fájdalmas, nehéz, milyen jó ember, de őszintén megmondom, hogy: válok.
Fejes (elgondolkozik): Ne még. Várj. Majd szólok, mikor. (Kis szünet.) Nem kérded, miért?
Hevesiné: Nem, bizonyosan nem kell tudnom, mert másképp megmondanád.
Fejes: Oh, mily nagyszerű ember vagy te! Egész férfi! Ember!
Hevesiné: Nem, nem: asszony.
Fejes: Asszony-ember.
Hevesiné: Nem, csak mondd azt: asszony.
Fejes: Asszony.
Hevesiné: Az: asszony, igaz... frázis... - óh, az uram! - gyönge asszony... Rossz... (Síráshoz közel, nyakába borul Fejesnek, túl-túl őszinteséggel, feloldódva a következő szavaiban):
- De olyan jó rossznak lenni.
[+]