Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 20. szám · / · Kaffka Margit: Szent Ildefonso bálja
Azon a borús, híves januáriusi napon nyugtalansággal vegyest boldogan, ijedezőn vagy repeső szívvel öltözte magát minden főrangú szüze Toledo városának. A jeles szent, kinek neve-ünnepére annyi fiatal szívek néztek várakozón, hajdani időben volt érseke az ősi császári városnak, amikor a lelkek még nem élhettek olyan boldog biztonságban afelől, hogy mit kelljen hinniök, mint később, jeles korszakában a szent inkvizíció szorgos őrködésének. Ő volt az első, ki írott könyvbe foglalta az Egek Királynéjának szeplőtelen tisztaságát. És évszázadokon át szokás maradt Toledóban, hogy a város kardinális érseke bált adjon e napon éjfélig az Alcazár legnagyobb dísztermében, hivatalos lévén erre minden tisztes és előkelő nemesi hajadon, de ez egyszer esztendőnkint anyai, öregasszonyi, mindennemű illendő otthoni kíséret nélkül. Sőt minden leányzóért maga ment el az este beköszöntével leghívebb lovagja, ki szívének szándékával szerette, ékes kocsijába ültette a hajadont, ki bátorsággal bízhatta magát akármely toledói nemes kezére e napon. Mert az estélyen, úgy mondták, bálanyaként maga a Megváltó szűzanyja van láthatatlanul jelen, ő vigyáz a finom udvarlások nemes és tisztes kellemére, a vérek felgerjedésére táncos mozdulatok lejtése közepett, és soha, senki nem emlékezik rá, sem föl nem jegyeztetett, hogy valaha is valami botránkoztató eset történt volna Ildefonso napjának éjjelén. Sőt inkább azt a lovagot, ki valamely leányt kocsiján vitt az Alcazárba ilyenkor és ott véle mulatta el az éjjelt, már majd szinte törvényes mátkának vette a társasági illem. "A szűzanyától kérte meg a leányt!" szokták mondani az ilyenről...
Donna Isabel de Carranza is ott ült márványos kristálytükre előtt, alabástrom fésűi, ezüstmívű balzsamos szelencéi közepett, könnyű, százráncú len-gyolcs pendelyében, mely hímzett, drága csipkéktől volt habos. Letakart asztalkán nyitva állt előtte a nehézveretű ékszerláda barrocco gyöngyeivel és cizellált-arany násfáival, melyek tompán ragyogtak a viaszfáklya-fényben. Egy sokszárnyú, borostyánszínű brokátfal kerítette el az asszonyi hívság e selymes kápolnáját a nagy hűvös színű palotaterem kongó terétől, mit be sem tölthetett a kandalló melege, s hol az ólomrecés ablakok hosszában szűzi, ijedős renddel sorakoztak a keresztlábú, magas ébenfaszékek.
Donna Isabel fehéren és puhán ült ott, magafelejtett meghajlásával karcsú és pompás lányderekának, mint a kihántott, finom és nyers, ropogós dióbél édessége, ahogy sohasem látta őt idegen szem. Anyaszült, drága formáit találgatni lehetett volna most, mint a katedrális Merengő Madonnájáét, de a süppedő szőnyeg közepén ott állott már - maga keménysége erejével megállott üresen - a réteges, dudoros, brokáthímzésű és aranypaszomántú rokolya, vastag csípőhurkákkal széttartott, kemény vasabroncsokkal bélelt nagyúri öltözet, hogy elbilincselje és lezárja, mint egy pecsétes titkot, hogy megterhelje, mint az erény súlya, és külön rekessze mindenektől, mint a hódolat.
Donna Isabel árva volt, atyját, a Rettenetes Pedrót és anyját, a szigorú arcú, halvány donna Blancát csak festett képeikről ösmerte, s hajdani tápláló dajkája, duenna Agneda öltöztette most, kövér, ügyes ujjaival vörösszőke, dús haját tornyozta, és langyos balzsamfürdővel fürösztve arcát, vállait és kezét. Közben egyre fecsegett madre Agneda, míg úrnője lehunyt szemmel tűrte dolgát, de néha türelmetlenül, kurtán szisszentve sóhajtott.
- Te leszel a legszebb, te leszel az első! Hiszen rokonod a kegyelmes kardinális, Gonzales de Mendoza, a mai bál patrónusa! És ő bizonnyal jó szemmel nézi melletted Alvaros de Lunát, a guadalajarai lovagot.
- Meghúztad a hajam!...
- Miért ne nézné jó szemmel? Az apja udvari ember, s ő maga nagybátyjával, a főinkvizítor miniszterrel itt járt legelébb (a szent szűz vezesse az eretnekség ellen?), mikor a híres Beata apácát meg a kedvesét, Juan barátot vallatták és gyötörték. Az ifjú Alvaros állva nézte végig az egészet, márványnál fehérebben, de szemét se hunyorítva. Erős szívű, nehéz vérű fajta, nem fog meghidegülni nyoszolyád, ha ő lesz urad!
- Elhallgass!
- Világi élet sora ez Urunk szent engedelmével! Apád, a hős don Pedro s anyád, az erényes donna Blanca is férjhez adnának, ha élnének, keveretlen vérű, nemes unokákat remélvén általad! Don Alvaros szebb és delibb minden toledói lovagnál! Az aranjuezi vadászaton oldaladnál lovagolt!... Bernarda de Tovarral, a Tajo-menti vár kisasszonyával járta ugyan minap az előtáncot, de a te balkonod alatt két ízben is állongált ezüsttel kivert híres ébenfa gitárját pengetve, alkonyat után. A leányom, Franciska tejtestvéred mesélte... ej, no, mit is beszélek! Ma olyan szép leszel, mint a pompázó pávák királynője Aranjuez kertjeiben! Ugye, szívem édessége, őt várod ma, don Alvaros de Lunát, elébe repes aranyszívecskéd, hogy elvigyen a szent Ildefonso báljára, és táncoljon veled kéz-kézben a szent éjszakán?...
- Ne fecsegj! - kiáltott rá gőgösen donna Isabel, és fehér kezét, melynek éppen hosszúdad körmeit csiszolta a dajka, reszketve rántotta vissza keblére hirtelen. Szép ajkai közül lázas forróságot érzett kiömölni a heves, haragos szóval. Hisz ezen a dolgon gyötrődött egész napon, de elébb is már, a hét valamennyi napján és éjszakáján: vajon eljön-e ma érte don Alvaros de Luna? Nem adta szavát, csak kerülgetve szólt ravaszdi mosolygással: "Látni foglak, szép úrnőm szent Ildefonso éjjelén!..." De szeme barna tűzben ragyogott az övébe akkor, és a Carranzák leánya azt hitte, elérti szavát! Minap, mise utáni körsétán oldalához került don Diego Pedilla, és felajánlotta a bálra fogatát és magát, de ő elutasította, azt mondván, hogy foglalkozva van. A lovag eltalálta, hogy kire gondol... talán el is mondta már másoknak, ... ó, most már bizonyosan tudják, híresztelik a városban, hogy ő és a guadalajarai... De hiszen akkor Alvaros fülébe is eljutott a dolog, és tudni fogja a kötelességét! Egy Carranza leányt, a nagy kardinális unokahúgát nem lehet szégyenbe hozni, világ csúfjára cserbenhagyni, még ha árva is, cselédkézre hagyott, anyátlan, tanácstalan!... Ó, madonna!...
- A fejed olyan már, mint egy pompás, fehérbóbitás virágé - hízelgett a duenna -, most erősítsd meg magad forró narancsborral, mert olyan karcsúra szeretnélek fűzni vállban és derékban, hogy táncosod egykezefejével átfoghasson, mint egy arany szitakötőt!... Este van, fáklyák égnek az utcán! Hallod a zajt?...
Keblét, szívét fulladásig szorította már a vaspáncél vagy a reszketeg indulat... Már feladták rá a pompázó selyemházat, melynek széles, abroncsos üregében olyan fázón magánosnak érezte mindenik ifjú tagját, egész forró és eleven magát!... Kocsik robogása hallatszott fel már az utcáról, párok ülnek ott a száguldó hintókon boldog-egymásmellett, most már örökre együtt... De az ő kapuja előtt még nem állott meg batár!...
- Jer, hadd tűzzem válladra a kemény csipkegallért! Nézd, milyen szárnyas, milyen hideg és büszke! Száz meredt fodra közül hogy issza ki majd a nyakad édes életszínét szerelmesed tekintete! Kékes rizslisztbe mártottam, mert a sárgás gallérkeményítő a quietisták titkos jele (Uram, irgalmazz!), erről ismerik meg egymást!... Hallgasd csak! Kiáltoznak!... Az utca népe ujjong az ékes fogatok és pompázó uraik láttán! Jer az ablakhoz! Idébb húzzuk a selyemfalat, bújj meg, nehogy várni lássanak.
- Ó, madre Agneda!... - sóhajtotta akkor donna Isabel oly forrón és szaggatottan, mint egy elgyötört kis madár. Most nem volt gőg a szavában, csak enyhülést könyörgő, kegyetlen fájdalom.
- Szegény kis árva virágom - simogatta az asszony, és alázatos szeméből könnyek hulltak. - Hiszen én tápláltalak szívem vérével, üvegmadárkám! Így kell nekünk, ládd-e, sírni kell nekünk sokszor elrejtőzve az ablak mögött, mert ők künn járnak szabadon az ég alatt, és minden út az övék!... (Nézd, nézd, Antonio de Medrano úr sujtással ékes, fehér lovait s az apró, szerecsen kölykeket!)... Igen, ők már ilyenek, ezt el kell viselni, még ha elhagyni nem is bírnának, akkor is szívesen csalnak!... (Nézd a sok török hadifoglyot donna Maria Alumbrados kocsija előtt, unokatestvére, Fernandez fogdostatta össze neki, és úgy küldte gályán rokoni köszöntéssel!)... Ne sírj utána, fülemilém - nem érdemli meg, csapodár gonosz! Minap is, hogy itt lantolt ablakod alatt, elmenőben beköszönt Franciscához, a leányomhoz. "Köszöntetem nemes úrnőd!" így kezdte. S a kamra rácsán keresztül csókot váltva találtam őket, úgy vertem el onnét a leányt!... Ó, ne... ne üss! Donna Isabel!... Én nyomorult, fecsegő cselédfejem!... De nézd, látod azt a batárt? Kié az ezüstvirágú, fekete lószerszám?... A négy híres pej!... Most, a fáklyák alá ér,... igen! A tovar-i leány, a Tajón túli kastélyból... azt viszi a bálba!... Úrnőm!
A donna Isabel arcán a gyűlölet sárga fénye, hideglelős düh villáma vonaglott. A hangja rekedten zizegett.
- Hívasd ide a lányod,... rögtön hozd elébem a lányod!... A szolgálómat!...
- Donna Isabel! Mit akarsz?
- Vesszőzni akarom, hogy a vére mind elfolyjon, a parázna vére! Börtönre vettetem!
- Elvettem tőle kebelem tejét, hogy téged tápláljalak!
- Az inkvizíció tömlöcébe juttatom!
- Nem, donna Isabel! Te nem fogod bántani a leányomat!...
- Igazad van!... Nem fogom bántani! Az én szívemben több paráznaság lakik! Jól tette a lányod, miért kergetted el!... Ó, madre Agneda, dajkám! - Ó, boldogságos Szűz! - a mai bál asszonya! Szabadíts meg a szégyentől!...
Odalenn megszólalt döngve a kapukilincs súlyos ütőkalapácsa, ahogy a vasszörny vasfogaihoz verődött. Kis idő múlva lépések hallatszottak az udvar földszinti márványfolyosóján. Agneda kiszaladt a lépcsőfeljáróig.
- Asszonyom, valaki odalent áll égő lámpással! - Ki az?... Ki van ott?...
- Manuel de la Cruz lovag!... - hangzott fel, mintha igen nagy messziségek mélyéből.
- Honnét? Mi járatban?
- Idegen vagyok ebben a városban, messziről való! El akarom kísérni Isabel de Carranzát a szent Ildefonso báljára.
Már fenn volt a lépcsőn, már a terem brokátfüggönyét tartotta félkarral, a küszöbön állt, gáláns, szép bókkal meghajtva fejét, és Donna Isabelre nézett. A ruházata pompás volt, arannyal és selyemmel hímzett nehéz bársony, szigorúan divatszerű, nagycsokrú, szögletes cipők, hibátlan, magas selyem harisnyák, makulátlan, sokfodrú keménygallér és kézelő, dudoros, sávos kabátujjak, drágaköves gombok, gyűrűk. Nagyon előkelő házból való, minden finom szokást jól ismerő lovagnak látszott.
- Úrnőm - rebegte a dajka -, egy idegen lovag jött érted, akit sohase láttál.
- Akiket gyermekkorod óta naponta látsz, jól ismered-é, donna Isabel?
Az idegen beszédhangja csodálatosan meleg zenéjű volt, emberi és tiszta dolgokról adott hírt. A mosolya szelíd, okos és szomorú.
- Elmehet-é úrnőm egy ismeretlennel? - kérdezte újból Agneda, de már halkan, bizonytalanul, és lesütötte a szemét.
- Boldogságos Anyánk ennek a bálnak pártfogó asszonya! - felelte a lovag komolyan. Aztán újra Isabelre nézett, és különös szelídséggel, halkan kérdezte: "Követsz-é engem?"
- Megszabadítasz a nagy szégyentől! - felelte a leányzó nyugodtan, és le nem vette az idegen arcáról elmerült, különös tekintetét. - Induljunk, lovag!
Messze kitartott kezénél fogva vezette le. A kocsi ott állt - pompás kékbársony baldachinú, ezüstrojttal díszített drága carruzza, négy égszíncsótáros, ezüstdíszű fehér ló előtte. Nagyon is ifjúdad arcú, szép kocsislegény ült a bakon fehér köpenyben.
- Valakinek elfeledtél köszönni, úrnőm! - súgta a lovag, mielőtt felsegítette. És donna Isabelnek mindjárt eszébe jutott. Visszament a kapusikátor folyosójára, s egy kicsiny kamra ablakának kihasaló vasrácsa fölé hajolva beszólt: "Isten veled, hű kis szolgálóm, Francisca tejtestvérem!" Aztán felszállt. A batár csendülő, zenés dübörgéssel, simán robogott a város ódon kövei, mórcsipkés kapuboltjai, ó zsinagógák, tornyos hidak, várformájú paloták közt. Az ég borult volt, s a levegő híves.