Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 19. szám · / · Figyelő
Az Ernst-múzeumban hetven francia kép látható. Egy-egy kép egymagában talán nem is jelentene többet egy jól vagy kevésbé jól megfestett vászonnál, de így együttesen egymás mellett magát a francia szellem fényét, függőségünk hetven megríkató bizonyságát jelentik. Más szóval, hogy ami a piktúrában, vagy a művészet bármelyik ágában a múlt században nálunk történt és ami történik (de nemcsak nálunk, hanem egész Európában), annak közvetve vagy közvetlenül, de mindenesetre köze van ahhoz, amit a franciák csináltak és csinálnak.
Ez a kiállítás egyik tanulsága, és ezt a tanulságot érthetővé és elviselhetővé teszi az a tény, hogy a jelenlevő képek alján, szikkadt festékcsomók tövében olyan nevek feketednek, amelyek a művészettörténelem fejezetei fölött olvashatók. Fejezetcímek, múzeumok két csillaggal jelzett nevezetességei, ami azonban nem jelenti egyúttal azt is, mintha általában, vagy csak számunkra is végképpen elintézett díszhalottak lennének. Sőt.
Azonban nem ez a kiállítás legfontosabb mozzanata. A legfontosabb az a megismerés, amely a képekből a megnyilatkozás erejével áramlik, hogy a francia lélek az idő és a hely távolságait, e távolság különbözőségeinek jegeit maradék nélkül magába oldja, potenciájával feldolgoz minden hatást, bárhonnan kapja, mindent a maga javára fordít, felülkerekedik mindenen, és felülkerekedésében a kapott hatások feldolgozásában is mindig és mindenütt a maga képét mutatja.
Goyától Constablen, Turneren keresztül a néger faszobrokig, japán fametszetekig, Grecóig, mindent átszűr, felszív, és a produktuma mindig színfrancia.
Rendeztek már Budapesten nagyobb és jobb anyagból is kiállítást, de ebben az összetételben, ahogy most láthatók ezek a képek: a franciák szédületesen nagy ívbe lendülő, hatalmas energiák motorja által hajtott, fel nem mérhető értékeket termelő száz esztendejét mutatják.
Ingres, Delacroix, Guys, Gčricault, Courbet, Daumier. Millet, Daubigny, Decamps, Corot, Rousseau, Chasseriau, Puvis de Chavannes.
Aztán Manet, Renoir, Monet, Sisley, Toulouse Lautrec, Bonnard, Vuillard, Van Donghen, végül Cézanne, Gauguin, Van Gogh és Picasso.
Mellettük Goya, Constable, Turner.
Ebben a névsorban benne van mindenki, akinek a múlt századbeli és a mai festőművészet kialakulásához köze volt.
A nevek és a munkák törvényszerű összefüggésben, egymásra való utaltságuk külső és belső jeleivel sorakoznak egymás mellett.
Ingres klasszicitása Chasseriau-n keresztül Puvis de Chavannes-ban teljessé tisztul.
Ez csak egy példa, de a legtöbb ős méltó utódban folytatódik, gazdag változatok ágazódnak, termékenyülnek, távoli területeket árasztanak el, és visszatérve új energiákkal erősebben termékenyítenek.
A kiállítás néhány elsőrangú képe a kincsesházak, ragyogó paloták belső termeibe vezető ajtókra emlékeztet. A nyitott ajtókon keresztül belétekinthetünk rövid időre, káprázatra, abba a mérhetetlen gazdagságba, ami a francia művészetet teszi.
Courbet, Etretat partja, Manet férfiarcképe, Cézanne két képe, Gauguin képe, Gericault női feje, Ingres odaliszk-stúdiuma, örök élmény, ami túlcsap egy kiállításra való emlékezés keretein.
Aki ennek a kiállításnak teljes és minden vonatkozásra utaló körülményes ismertetését meg akarja írni, az a XIX. század művészetének történetét írhatja meg.
Ebbe az igénytelen írásba nem is lehetett mást beléfoglalni, mint egy lelkesedő ember érzéseinek megrögzítését. Valakiét, aki lelkesedik annyi felesleges, céltalan, szomorú kiállítás végigszenvedése után, és ismét felismerte azt az igazságot, amit már régen tudott, hogy a franciák még mindig és ki tudja meddig, a legkülönbek.