Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 19. szám · / · Figyelő
Azt a világot, amely Verdi operáiban megelevenedik előttünk színes és érzelmes idealizmusával, kamaszos romantikájával - ma már bizonyos elnéző mosoly nélkül nem szemlélhetjük. Mégis, hallgatva e zenét, ismét és ismét el kell komolyodnunk. E tiszteletteljes bámulat az elköltözött nagy szellemnek, az úttörőnek szól, akiről tudjuk, hogy mit próbált, mit akart és mi minden újat alkotott mindabban, amit látunk és hallunk. Egy század még, s a kottái már alighanem csak kortörténeti dokumentumok, emlékek, amelyek csak kegyeletes, türelmes emlékezés révén kerülnek a karmester pálcája alá, nem kísérve többé sem türelmetlen érdeklődés, sem vágyakozó kívánság által. Valóban, a muzsika területén az utókor kérlelhetetlenül igazság és biztos ítéletű. Csak az abszolút értéket tartja meg, semmi mást. És Verdiről senki sem állíthatja, hogy egy munkája is megüti ezt a magas mértéket.
Ami operáiban nagyszerű, erőteljes, édes és mindenekelőtt fülbemászó, azt az eltűnt emberöltő szülöttei teljes elismeréssel becsülték meg. Mi már másképp érzünk és másképp hallunk. Verdi sémás romantikája, megfakult és elporladt régiségei nem képesek izgalomba hozni bennünket. Hallgatag udvariassággal ülünk a Rigolettónál, elfojtott bosszankodások közt nézzük végig az Aidát, és fáradt kedvetlenséggel hallgatjuk az Álarcosbál-t és a Trubadúrt. Az Othello relatív modernségei, jólhangzása és hatalmas lendületei sem kárpótolnak a ritmikai és melódiai invenció hátrányaiért. Ez a művészet nagyon is távol tartja magát az igazi élettől.
Verdi nem volt finnyás. Librettistáival együtt rohammal ment neki a közönségnek. Utcai énekes volt, aki mandolin mellett minél többet akart énekelni, elkapatva az improvizálás lázától, interpretálva és egyszerre alkotva, vígan, sikertől kísérve, fáradhatatlanul - a kétszeres tevékenység teljes kiélvezésével.
Ma még azonban, a mester születésének 100. évfordulóján, rendjén van, ha az ünnepségek teljes ornátusban hódolnak a termékeny fantáziájú olasznak. Őszinte és általános csodálkozás közepette ordítsák szét a tenoristák a "magas Cé"-t, s finom lágysággal leheljék ki a szerelmi jellegű bel canto részleteket. A zenekarok pedig hirdessék az olasz gondtalan kedély boldogságát.