Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 19. szám
Az ősz kopott gúnyát húzott. A korán esteledő ég alja szürke. Messzire egyhangú, terjengő szürke párák szállnak, lusta szürke az őszi táj, mint egy lisztes, kopott molnárzeke. A földeken nagy éhes sebek száradnak, a beteg test nyugszik némán, az égre nedves földszagot lehelve, boruló lázban az érvágás után, amit a kapa vágott rajta. Lelohadt, kemény, repedő daganatok alól kivágta a kapa az életet... a meggyülemlett vért. Most fekszik a föld, mint agóniás, kicserepesedett ajkú beteg, mint kirablott, molnárszürke ruhába bújt szétterpeszkedő óriás, aki felett a felhők sírnak. Szőrös melle őszülő sárga kukoricás, ragyás arca a krumpli kiásott vacka, kopasz tarkója a leberetvált tarló. Szeplős, veres, rút az őszi föld. Testében benne hízott pocok egerek vájkálnak, a kúszó növények gizgazában hízott élősdiek rezsegnek, a bujaságban férgek élnek, és a nyári termés kövérében böngésznek az emberek. Törik a száraz górét, és a kukoricásban bujkáló folyondárok között összeszedett a család egy zsákra való babot. Fülénél fogva vonszolva szekérre vetik a zsákot. A száraz babhéj csörög, zörög, majd hirtelen elnyúlik a kocsiderékba vetett szénán.
- Egye meg a rossz nehesség... - mondja a kocsiravető lendület után a pirosalmaképű menyecske. Fehér ingébe bújt nagy mellei összerezzentek, és kövér karjai napbarnán elnyúlnak csípőjén. Kemény, véres, élő-eleven gép a fiatal menyecske, zihál, fúj és melegen lélegző. Csupa egy vér.
- Hogy ezzel a rongy kis babbal, mennyi baj van... Ziz rágja meg.
- Hász' nem is tucc te hallode egyebet, csak egyre az uraddal cicázni. Nem is tudom, micsoda asszony vagy hé?... De büdös is a dolog neked, óh égi fájdalom.
A sarnyún felkövéredett lovak unottan, türelmetlenül tukmálnak az elébük vetett gazos fűben. A fürge, sokbeszédű öregasszony megsimogatta a ló farát. Varjúképével beleszemtelenkedett a menyecske könnybe homályosult szemébe.
- Ki hallotta mán aszt, hogy még ilyen fijatalon sokajja valaki a kis dógát. Szen mikor én olyan fijatal menyecske vótam, hát... hát öccör megjártam, haccor meghágtam a magam dógát, mintahogy egy isten van felettünk az égbe.
- Haggyon nekem békét. - Tér ki a csipkedés elől a menyecske. - Nem tudom, mit akar tüllem? - Piros szép arca még jobban elpirult, mint egy kerek hamvas muskátli virág, ha vérben megmártogatják. Az öregasszony ráncos fekete karikái kinyílottak a szeme alatt, foghíjas szája tátogva kapkod a beszédre levegőt.
- Hász' mit is akarhatnék én tetőled. Semmit. Bion jót semmit.
- Nem vagyok jó a fija feleséginek?...
A száradó csontbőrkarok mint a csépfa legyintettek a torony felé.
- Hojoj... Nagyon is... Sz a is a baj. Nem minden ám, ha az asszony jó strózsákja az urának. Hallode, aszt a szógálatot azis megteszi az urának, aki a házhoz is állított egy pár forintocskát, de nem még az olyan...
A menyecske arcán megvonaglott az elpityeredés.
- Amijóta a maga menye vagyok, hát többet átkoztam ám, mint imádkoztam. Mongya meg eccerre, amit akar tőlem, oszt ne rágja meg a lelkemet. Hász' nem vagyok én se púpos, se sánta, se dologtalan, se hitvány.
- Á... szen én se mondom.
- Mégis akkor hát mit akar, mit rágódik akar a nyűves féreg?... - Tenyerébe markolta a forró arcát, húsos kemény teste egy rángásába szorította bele a sírását. A görccsé aszott vénasszony a földek felé hegyezte vértelen pergamen fülét. A száraz gazban térdig gázolva nagy léptekkel a fia taposta a föld testét. Se vörös, se barna, gyérbajuszú, verébszájú ember. Kicsucsorosodott szájával szelíd kinézésű az arca, de a lába megvetemedett állásából, a szögletes teste ropogó hánykódásából látni, hogy hirtelen haragú. A vénasszony meghunyorgatta a bagolyszemét, kezébe vonja a köténye csücskét, ez már a szelídség öntudatlan parasztos kifejezése.
- Én-e? hogy én téged bántonálak? Ó égi fájdalom. Isz vétkeznék az úristen ellen. Nem bántolak én téged jányom, hanem hát - én istenem, jó istenem - ki tehet arró?... Nekem ami a szívemen - az a számon. Látod-e... Szótam én akar egy szót is? Imerka sógorasszonyodék másmimindent hajtottak az én házamba. Még amit egy krajcárig mondott, mind letette ide la a tenyerembe a nászom.
A menyecske kapóra belevágott.
- Mégis aszt a menyit is eleget rágja maga.
A vénasszony nem engedte el magától a szót.
- Rágja őt a rossz nehésség. Hitványnak bion elég hitvány, én má nem vagyok mai menyecske, de annyit még mindenkor is megemelek. Oszt vedd aszt, hogy énnállam má kettő csak a harminckettő.
Az egészséges, derék menyecske undorodva nézett bele az öregasszony röhögésre tátott fogatlan szájába. Hirtelen fordult el tőle, mintha sértődés esett volna közöttük, és fordulata éppen az útra lépkedő urára esett. A hangos szavak sokszorosan erősödve csattogtak el a földekről törtető ember füléhez, aki elunta már az örökös zenebonát, szócsatát az egymás közt meg nem férő két nőszemély közt. Az anyja szánalmat ébresztő kis töpörödött alakjára, a mérgelődő, öreges sírásra ravaszkodó arcára elöntötte a pulykaméreg. Rozsdavörösre kipirult képe, mintha csak rókáé volna, a verébszája bajuszkája idegesen rángatódzik, mint egy nagy vörös kanmacskáé.
- Mi az istennyila lel má megint he?...
Az asszony ijedten húzódott össze és lesütötte a szemét az ura haragja előtt. A vénasszony, mint egy kisgyerek csimpeszkedett a fia karjába.
- No... semmi a no...
A jóság szelíd hangján, a szelídség szemfényvesztő tekintetével simította egyszerre végig a fiát és a menyét. Megfogta a fia karját, nehogy valami durvaságra ragadja magát. A hirtelenmérgű parasztnak amúgy is első dolga az asszonyt ütni. Beleüti az asszonyba a mérgét, különben porrá harapná a fogát.
- No semmi a no. Hó, hahó no... éldes fijam.
Az emberben a bikaméreg egy lépést hátrál. Az asszony megrettenve, két vastag karját óvásra emelve leeső szempillákkal pislant a zúduló ütések elé. Az öregasszony tovább békít.
- Mindössze no nem esik jól a menyecskének az ezén osztagomba bajlódni. Oszt ezen vót kösztünk szóváltás. Pegy isten láttya a lelkemet... hát kinek töröm magam én? Kinek iparkodok, kapargálok én? Óh égi fájdalom, hász csak nem viszem magammal a másvilágra én? Bion ott elég csak a deszkát kiárúni.
A fiú kivonta magát az anyjától. Kiköpte a szájából a harag utolsó kis forróságát, de még az öklét az asszonyra rázta.
- Vigyázz te... Te Izsmér annyit mondok csak: ví-gyázz... Nem tudom, mi a nyavoja van megest veled... nohát aszondom, hogy ví-gyázz.
Az asszony a kötényébe törülte a torkából felbuggyanó két kövér könnyét. Szeme az urára tapad, de ott nincs meleg, ahol nem ég a tűz. Bánatosan elnéz a porba, és visszanyeli a kérő-könyörgő nézését. Kövér remegő húsú, meztelen lábát rácsapta egy porbuckára, és a vastagbőrű hüvelykujjával haragos vonalakat húzott a porban. Amíg a bőre alatt bujkáló tűz el nem hagyta a viszkető szemét, fel sem mert nézni a földről...
- Üjjönek fel, oszt gyerünk, mer este lesz. - Szólalt meg a verébszájú, és ez volt az első szelídebb, szájához illő mondata. A lovaknak beadta a zablát, a gyeplőt a markába fogta, az ostorral belebökött a levegőbe a menyecskéje hóna mellé. Az meghirtelenedve a hátulsó lőcsnek kapaszkodva vetette magát a szekérre. Háttal az urának felkerekedett térdén felül minden szoknyája. A formás lábakra tévedő szeme az urának kigyúlt, és rozsdavörös paraszt arcán megfeszült bőre alatt pirosan bujkált a vágy. Értelmesebb lett az arcának minden kifejezése, és a lusta mozdulatok után egy igazi, eleven, parasztos duhajság az a mozdulata, ahogy hátrafelé, szemével az asszony térde felé kutatva, megrántja keményen a gyeplőt, és az arcába csapódó szélben lecsukja zsibbadó szemhéját.
A kocsi elzörgött a kőmárja mellett. Az öregasszony felemelkedett a menye mellől a babos zsákról, és keresztet vetett. A kemény babhéjon a zsákba süppedve egész elzsibbadt öreges teste. A szoknyájával szétdörzsölte magában egy kicsit a vért.
- Ó égi fájdalom... Lesz-e letalább olyan, mint a májusi vásár?...
A menyecske gyűlölködve elfordította a fejét. Az öregasszonynak tovább járt a szája, rekedtesen, mint egy öreg kacsáé.
- Hosztam haza a temérdek pézt. Ajig fért be ide la a mejjem alá. Abbó törlesztettem le az utósó skvarkát. Majd hatvanöt pengőt. Százhúsz meg még hat koronát. Te Ferenc fijam - úgye mút vásárkor tíz pengő vót a búza ára?
Az ember félig hátradőlt ültében, úgy pislogott az asszonyokra. Az ostoros kezét megperzselte a felesége hozzáérő meztelen lába, átfogta a vastagját az öt ujjával. Az anyja megbökte.
- Há nem emlékszel?
- Tuggy a fene, édesanyám.
A menyecske elvonta a lábát nevetőn, mormogón.
- Üssön bele a lapos guta, most mán megin kellenék...
- Te Ferenc fijam, hász ott a Huszárosnak attuk a búzát májuskor...
Az ember szótlanul vállat vont, az országút poros ábráin sétáltatta a szemét. Az öregasszony tovább darált.
- Oszténgat jól kigyün az ember avval a Huszárossal. Nem mondom - legyen az embernek egy kis magához való eszi. Jaj, de egy víg huncut ember is az a Huszáros, igazán hogy nagy imposztor. Az apja is avvót világéletibe, de most eza fijatal-e, a csak igazán a huncut. Az egyez ám úgy énvelem, hogy egy gyűszűbe meghálnék vele.
A menyecskének szájára jött egy kis csípős tréfa.
- Egy szögön is ellóghatnának.
Tiszta csengéssel, csattogó fogakkal nevetett is utána, szinte a szíve harangozott, hogy könnyebb lett ezzel a mondással. Az éles, asszonyos kacagás végigfutott az ura hátán.
- Üjj csak ide, hé. - Szólt hátra a fellobbant ember.
- Kinek mongya kijed?
- Itt az ustorfámnak-e?
- Hát csak rajta.
- Siket vagy - hé?
- Ehe... me vak is, ha a kijed szépségit gusztálom...
A végét elnevette a menyecske. Az ura is megnyugodott. Ha ilyen jólesőket felkacag az asszony, akkor nincs baj. A vénasszony a maga malmába őrölt.
- Szokta nekem mondogatni, hogy nincs még egy ebbe a környékbe, akitől olyan szívesen vásálna, mámint tőlem. Legjobb is teccik nekem a Huszárba, a városba így éccaka idején, oszt így szekerestű meghálni is a legalkalmatosabb benne. Olyan egy fajintos állás, mintha csak fűtenének benne. Oszt - ugye Ferenc fijam - hét grajcárka egy kis perkelt, meg a nagy se több tizenkettőné... mer engem szível ám akárkivel akadok össze... oszt hát vásárt csapni legokosabb - barátsággal.
Ferenc a két csikónak a nyaka közé ostorozott. Felugrott rá a két szép állat, felhányta a lábát az istrángig, a szekér úgy repült, hogy minden vasa zörgött belé, a köveken táncoló kerekek majd kirázták a zsákokon ülőkből a lelket.
- Ó égi fájdalom... - jajdult fel a szavajárásával az asszony. - Tenkre teszed a csikóimat, Ferenc. Másszorra is kellenek nekem a csikók.
Ferenc rántott egyet a lovak gyeplőjén.
- Gyerünk, mer este lesz.
- Mit hajtasz olyan marhamódra? Hász már itt vagyunk a Kövicsesen. Feltöröd nekem annak a csikónak a száját, oszt... Úgyis olyan két keményszájú az a csikó, hogy...
Ferenc hátraszólt durván, érdesen.
- Hallgasson kijed.
- Hallgatok no... A nyavoja tuggya mi az, hogy egy férfiember olyan hasztalan, csak eccerre neki pufakodik... Lehet, hogy ihatnékja támadt.
A kocsi repült. Kattogott, pattogott, minden porcikája, egy trappban fordult be a "Huszár" kocsma köves udvarára, és az ágaskút előtt állította meg egy hosszú - hőha... Az ablakokból már lámpavilág fénylett, túl a mohos, fekete kerítésen a csillagok pislákoltak a városvégi temetőre. A nagy, hatalmas udvar esti csendjét felzavarta a vadul belehajtott kocsi. Az állás alatti madarak megriasztva kiröppentek. A folyosóra kijött a Huszáros. Kémlődve vizsgálgatta az esti homályban a kocsiról lekecmergő alakokat. Közelebb lépve megismerte régi ismerősét, az öregasszonyt.
- Aggyon isten jó estét. Maguk azok, Barátné lelkem?...
- Dicsirtessék a Jézus Krisztus. Hjaj, de zsibdákol a lábam szára - ó égi fájdalom... Nini, hát maga az, Izike?... Jaj, nem is látok mán én az ilyen sitétbe...
- Akkor nem is lehet már magánál a tűbe fűzni - igaz-e, Barát néne?...
- Nem... Nem... - És az öregasszony tréfaértőn belenevet a háromszor akkora úri legénynek az arcába. Most ő kezdte el az évődést.
- Né má... nézd a kopasz szájút...
Mindannyian nagyot kacagtak a vénasszony komikus, fürge mozdulatán, ahogy az idegenre hárította a tréfát. A férfiak kezet fogtak. A Huszáros is testes, derék szélescsontú, tornán izmosodott férfi.
- Jó estét aggyonisten - tekéntetes úr.
- Aggyonisten. No mi jót hoztak Rimócról, Ferenc?
- Nemigen hosztunk mi valami sokat - kéremalásan... Igy-e magunkat-e.
- Hát ezt a szép lyányt itt-e?
- Engedelmet, ez a feleségem.
- No a terringettét, Barát Ferenc, má akkor gratulálok magának hozzá.
- Hallottam ám, hogyhát fiskális vagy miféle lesz magábó, Izike?
- Az akarnék lenni, Ferenc testvér.
- Hász... hallottam aszt is magáró, hogy komisz embernek teccik lenni kéremalásan. Hát hogyha meg nem sérteném: engem becsaptak egy lóval, oszt szeretném, teccik-e tunni, ha aziránt annak a bizonyosnak a ló mián az illetékire teccene tapodni.
- Jól van, Ferenc. Hát úgy egyébként mi újság?
- Semmi sincs minálunk olyan. Megfeleségesedtem azóta. Ezitt-e a feleségem.
Szakértően végigmustrálta a nagy zsupfejében mozgolódó kis szemeivel a bemutatott parasztmenyecskét a Huszáros.
- No helyre egy asszony.
- Hát... haggyán... - A paraszt nekilátott a lovaknak. A hűvös levegőben nagyon párállott az izzadtság róluk, és hát a gazdaembernek első gondja esik a lóra. De a vénasszony is elunta a hallgatást.
- Lám-e, hát az emi dolgunkkal nem törődik. Hajja, Izike?
- Má hogy az ördögbe ne törődnék, két ilyen ölbe való menyecskével, Barát néne?... Hát mi kéne magának is, hogyha vóna?...
- Egy pohár jó hideg szóda. De jó szóda ám. Odahaza minálunk nincs jó szóda a zsidónál. Akit itt iszok, attó hármat lehet beffenteni, de ott minálunk attó alig egyet.
A Huszáros jókedvűen maga elé invitálta a két asszonyt.
- Hát csak jöjjenek, oszt igyenek, amennyit tetszik. Gyerünk be a vendéglőbe, menyecske.
A menyecske nemhogy nem szólt, de alig mert széttekinteni az elfogódottságtól. Az arca vörös volt, mint a pipacs, a nyaka alatt megoldódott kendő alól fényes, hullámos haja bújt elő. A mezítlábú lépdelése különösen ingerlő és nekibátorít minden férfit. A Huszáros a pitvarnak a sötétjében rátette a karjára a kezét, és odanyúlt a vékony kékvizitke alatt duzzadó melléhez. A menyecske ijedten elugrott. A Huszáros elszégyellte magát, tréfával próbálta meg elütni a dolgot.
- De jó kemény csecse van magának, Emer nene... lehetne rajta diót törni.
- Meghiszem aszt. Tömött zsákkal járok én.
- No hagy látom csak...
- Aggyon szódát, mer szomjas vagyok. Még pripityét tanálok kapni a szomjúhozástó...
- Hát a menyecske nem iszik?...
- Má honne inna. Iszol át - igaze Izsmér?
A menyecske szégyenlősen összecsucsorította az ajkát, csuklott befelé a torkán a szégyenlős, rövid nevetés. A Huszáros majd felfalta a szemével. Asztalhoz ültette őket, és előszedett a jégszekrényből két üveg szódát. A vénasszony már éhesen várta, a szeme is nevetett belé.
- De olyat aggyon mondom, akitől hármat lehet beffenteni.
- Haggya csak - szólt nevetve a Huszáros -, én spriccelek a poharába.
- Én szívesen elfogadom.
- Hát a menyecskének?
- Annak majd spriccel az ura. Igaze Izsmér?...
- Az ura? Ért is az hozzá - ördögöt. Iszen én még legény vagyok.
- A fijam is. Oszt avval nem ajánlom egy tálból cseresnyézni.
- Nosz nem is.
- Isten őrizzen meg attó.
- Tréfa az egész, tuggya, Emer néne. Valamiről csak kell, hogy folyjon a szó. Nem akarok én - fészkes fenét, így, ilyenkor a nagy vásár előtt...
- Az igaz-a. Lássa-e. Kimegy a fejembő a sok huncutságba. Hosztunk eszt... aszt... Egy kis búzát, egy keveske zabot... Vesznek-e még magok?
- Veszünk, veszünk.
- Mit ad érte? De úgy ígérjen, hogy ez nem enyim, ha' ezé a szép menyecskéjé itt la...
- Akkor adok a búzáé tíz ötvenet, a zabé meg nyócad fél forintot, de ne alkuggyon Emer néne.
- Fráz üsse ki, isz tuggya maga, nem szokok én usse alkunni. Ami ára - ára. Hát maj alkuggyon meg rá a fijammal. Ő tuggya jobban, hogy megyen az ára, övé a péz.
- Jobb szeretnék megalkudni evvel a menyecskével...
- Melyikvel?
- Itt a maga menyivel-e.
- Ajaj, még csak a kéne. E nem eladó.
- Hát nincs is neki eladni valója?
- De, inkább hogy vanni - van. Nagyon is hogy van neki - igaze Izsmér?
- Nohát megveszem.
- Látatlanba?
- Abba én.
- Mit ad érte?... Egy zsák bab, úgy áll a zsákba fosztatlanba, hajába.
- Más mit ad érte Emer néne?
- Hátsz más is megadja vékájáér az egy pengőt.
- No én meg megadom a kettőt. Hány véka?
- Öt.
- Osztan mikor láthatám meg?
- Akar mostan is.
- Á... aszt már nem. Hanem... hát úgy estére... majd éjfél felé.
- Ugyan mennyen má. Hová gondol?... Eze menyecske maga vigyáz rá...
- Sz' azé mondom. Mert én - tuggya maga - nem szoktam sokat teketóriázni.
Az öregasszonynak elfagyott a mosolygás az arcán. A szeme nagy karikái alatt csíkokban ráncosodott bőre rángatódzott az idegességtől. A Huszáros kipirult zsupfejével az asztal felé hajolva feszegette tovább a vásárt.
- No hagy hallom. Aggyák, nem aggyák?
- Aggyon elébb két porció perkeltet ide, de zsemlyével legyen ám...
A Huszáros kapva-kapott a kérésen.
- Hozom.
Az anyós durva tenyerével simogatta a menyecske karját.
- Jó árat ígér eza zsidó a babodér. Jó ha annyi van benne, amennyi egy halott feje alá való. Ad érte tíz pengőt, aszonta... Hej jányom, nagy péz ám a - tíz pengő.
- De valamibe sántikál eza zsidó.
- Iszen hát a nagyon mindegy. Akarmi.
- Ki akar gyünni az éccaka...
- Hász mi van abba?... Hojoj jányom. Mikor én menyecske vótam, hojoj. - Ó égi fájdalom. - Jártak utánam a legények, akar a kutyák. Hász mit... elcicázik vélük az ember egy kicsinyt. Még jól is esik. Derék ember ám eza Huszáros. Az apja után házat vett nálunk odahaza egy valamikor vót menyecske, oszt mindössze annyi kis idő alatt, míg katonaságná vót oda az ura, tudod-e?
Lekopott a hangja érdes durvasága, simán, meleg szemmel, csupa jósággal vette körül a szabódó asszonyt, akinek kiült az arcára a szégyen rózsája, hamvas, remegő arcából majd kicsattant a vér. A pörkölt forró párája karikázva párolgott a fejük felé, és a rájuk vetődő lámpafényben, mint a köd, befogta az anyósnak a menye füléhez susogó fejét...
Barát Ferenc is előtalpalt az istállóból, és helyet foglalt az asztalnál. Fáradtan, lomhán tömködte a kövér falatokat a bajsza alá, elfelejtette megenni hozzá a városi csemegéjét, a zsemlyéjét. Elfeküdt karjára, a piros abrosz fölé hajtotta a fejét, úgy igyekezett szembe fogni a menyecske nézését.
- Lefekszünk, hé...
- Én le. - Volt a mogorva felelet.
- Hát énvelem mi legyék?
- Kijed bújon bele az annyába, úgyis egyre a pártját fogja.
A parasztból kitört az egész úton magába fojtott durvasága. Csontos, szögletes öklével a menyecske orra előtt az asztalra vágott, a tányérok csörömpölve felugráltak.
- Megájj... A kutya istenedet az anyádba. Engem te nem fogsz uszítani az anyám ellen. Ha hazaérünk, majd én megmutatom teneked, hogy hány a nyóc kalács. Azebadtádot...
A vénasszony odaszaladt a fiához, és belesimult aszott arcával a fia hadonászó meglóbált karjába.
- Ó égi fájdalom... Mi a má megin köztetek?
- Ne avatkozzon mindenbe bele éds anyám. - A hangjában már elülőben volt az imént átvillámlott harag, de a szemében még csillogott a belső lángolásnak a tüze. A nőstényt körülnyaló, szeszélyes lobogású, minden nőnek kedves szemláng.
- Á... a világ minden kincsiért se... Dehogy avatkozok az ette dolgodba édes fijam... - Jobbról balról kancsalítva, mint egy öreg, ravasz csóka, hol a fiának, hol a menyének a szeme közé beszélt.
- A Huszáros zsidó-e itt megveszi a búzánkot, meg a zabunkot. Ereggy oszt diskurálgassá vele, fijam.
- Nincs énnekem most arra kedvem. Haggyon békét, majd hónap regvel. Elmenek, oszt lefekszek, jókor hajnalba akarok a piacra állni.
- Mi is menünk...
A Huszáros észrevette a szedelődzködő, pucolkodó asszonyokat. Még nem volt elég biztos a dolgában.
- Hová mennek még ilyen korán?...
- Lefekünni, téjsúr. - Felelt oda kelletlenül Ferenc.
Az öregasszony kijavította a tévedést, és hamisan rákacsintott a Huszárosra.
- Alunni... Izike... alunni... Hát maga még nem megy (?)
- No, Ferenc, ezt má nem hittem vóna mégse rólad, hogy így megtaposnak az asszonyok. Aszt hittem, hogy szétnézel, úgy szokás szerint, mi hír van idebe...
Ferenc nevetett is, krákogott is, hogy így rápirítottak még a legénykorabeli dolgával, mindenesetre köpött egy nagyot zavarában.
- Aj, nem járok én má semerre... amijóta házas vagyok...
- Jobb is teszed... Te Ferenc, nézd, én ittlakok a városban, az egész is csak egy pár ugrás, de én azóta se... ahogy utójára ott találkoztunk. Nem én. Nem tenném be többet a lábam.
Ferencen majd meggyúlt a bőre hőségén a ruha. Elöntötte az izzadtság. Tréfával hajtotta el az asszonyok figyelmét magáról.
- Iszen meghiszem, hogy nem tenné be. Nem... ha csak csupán a lábán állna.
Utána zavarodottan nevetett. Az asszonyok nesztelenül, óvatosan, meglapulva húzódtak ki a pitvar sötétjén az udvar éjszakájába. A férfi utánuk kullogott fáradt, esetlen léptekkel. A szájaszélét jóízűen nyalogatta a pörkölt után, és szórakozásból rágicsálta gyér bajuszkáját. Lassan elmaradozott az asszony iránti gondolata... Elmaradt, mint egy tál csuszpajz a vacsorája mellől.
A négyoszlopos zsindelytetős állás, mint egy hatalmas fekete szoba, az udvar közepén állott. A magtárak dohos magszagát száradt pernye illatával keveri az állás alatt bujkáló szél, félszimatra ide-oda csapódik vele az elszáradt trágya egészséges, csípős szaga. A sötét házban elnyúlt a csend, a felhők befátyolozták az ég lámpásait. Ferenc türelmetlen nagy léptekkel felhágott a szekere hágcsójára. Lábával feltúrta az alája való szénát. Álmos, motyogó hangon az asszonyok is eszébe jutottak.
- Kijedék hun vetik le magokot - édesanyám?
Csendességre intő sziszegéssel felelt rá az anyja. Vékuska, elkopott körmű mutatóujját az ajka nyílása elé tartotta, úgy susogott. Felső szoknyáit suhogással emelgette a vállára, a szeme kutatón járt a sötétben ide-oda, mint az éjjeli bagolyé.
- Ide fekszünk az állás sarkába - hagy ne érjen ez a híves szél. Megá csak. Vetek egy kis ajjat magónk alá. Jó lesz fejajjának az a puha zsák, akibe a babot gyűrtük...
Ferenc a szekér derekában állva kilökte a könnyű zsákot, és átkarolt egy nyaláb szénát.
- Ehun van-e. Horgya oda édesanyám.
Azonmód ruhástól, éppen csak a csizmáit húzta le a lábáról, mert már nagyon égett a lába benne, elnyújtózott a szekér aljában. Derékig befúrta magát a meleg illatos szénába, nagy durva ökleit a feje alá gyömöszölve, tátott szájjal a padlás sötétjét nézte, aztán fáradtan, nagyokat szuszogva alvó teste bebillent a szekér oldalának...
A babos zsák az asszonyok feje alatt, minden mozdulatra belerecsegett az asszonyok fülébe. Az öregasszony a szoknyája szárnya alá bújva nyugodtan tűrte az álmatlanságot. Pislogatva apró szemével a sötétben, a mesék éjjeli boszorkánya gunnyasztott csontos karja könyökére dűlve, összetört, fázékony testét melengetvén a menyecske álmatlan, forró leheletén. Mozdulataival sunyi módra meg-megcsiklandozta a menyecske csiklandós testét. Ilyenkor a menyecske felsóhajtott, kemény testével végigfeküdt a rúgott földön, mint a puha, pelyhes ágyban. Az álmatlanság unalmában, hol a jobb, hol a bal lábát váltotta fel az ég felé. A lehelete forrósága a vénasszony arcába esett. Susogtak.
- Nem megy az alvás, ugye, jányom?
- Nagy a forróságom.
- Belőlem meg majd kifagy a lelkem. Nem hiába már hogy öreg vagyok - ó égi fájdalom. - Ferenc a csak elszundított.
- Az el... Hortyog - hajja-e?
- Aha... kifáradt. Oszt törődött az ilyen ember testi, igaz-e. Olyan ez, hidd meg, akárcsak az apja vót. Ezén uram a nem fekütt vóna énvelem egy éccaka, ha mingyá ott bomlottam vóna is meg.
- Mégis hát micsinátak?...
- Micsinátunk?... Hát úgy napköszt, ha épen neki kedve tartotta, ahun ép rája gyütt a bolondóra. Má az én szándékom a nem vót számos. Nekem akar ne is mondd, mer isz látom én. Akkurát akarcsak az apja vóna. Hej, de sokat bomlottam én... mer máskülönben hát jó ember vót - ó égi fájdalom... Oszt én világéletembe mindig ilyen szamár vótam, mer segíthettem vóna rajta.
- Lássa-é. - Sóhajtott rá a menyecske.
- Bolond vótam. Mert cseppent vóna nekem is egy házra való... Sz olyan mindenkor megvótam én, mint... majd olyan vótam, mint ahogy Te fekszel itt, la... éphogy nem vótam ilyen testes... Sose lennék jámbor szamár - ó égi fájdalom...
A menyecske szabályos pihegéssel alvást színlelt. Az öregasszony tenyerével simogatta a menyecske forrón hullámzó mellét. A vér fickándozva futkározott a bőre alatt, és percenkint a forró gyönyörűség megborzongatta a bőrét. érezte, hogy nem bír magával, a vére kiszökik a száján, a forróság cseppekben ül a hasa alján. Magába nem bírt mély lélegzettel felült, és megigazgatta az inget a lábaszárán. Erőltetett hazugsággal, csakhogy elhagyja valami a száját, hogy el ne árulja a forró lihegés, súgta oda az anyósának száraz, forróságtól remegő hangon.
- Aluggyon má...
- Nem megyen ám az nálam olyan könnyen. Jó egy pár esztendeje má annak, hogy nem tudom én, mi az alvás, jányom. Elég nyavoja ez vélem. - Ó égi fájdalom...
Ő is felült. A menyecske forrón lihegve, tüzelő szemekkel nézett rá. A vénasszony feltápászkodott, lerázta magáról a szoknyát. Fiatalos frissességgel lehajolgatva nézegette a menye szemét, aztán lábujjhegyes macskaléptekkel megindult az udvar felé.
- Kimenek la ide... Hátra...
A menyecske azon forrón, éretten ellapult a szénapernyén. Puhán, selymesen összehúzódott, begubózott a szoknyái közé, a lehelete a mellét érte. Beleömlött a vénasszony kifőzött ravaszsága, mint valami mérges ital. Tisztán tudott mindent, fogvacogva kergette a pillanatot maga előtt. Várta, akarta a következendőket, odaszorította arcát a zörgő zsákhoz, és az udvar felé hegyezte a fülét... A vénasszony ruhájának suhogása után, az udvarban, a ház ablakán megkoppant egy rövidke zörgés... A menyecske megrezzenve összébb gubózta magát...
*
Az éjszaka harmatos, friss hajnalra virradt. Harmatgyöngyökben fürösztötten ébredezett álmából a kútágas, a kövirózsás zsindelytető, a boltíves, nagy sárga ház. A temetőből a kerítésre horgadt fűzfán átjátszik a kelő napsugár, a bokrokban madarak csattognak, az udvarban lármásan, szárnyszellőztetéssel méltósággal lépkednek a libák. Ferenc kidülledt, alvástól vörös szemeit öklével bedörzsölte a szeme gödrébe. A sok tenni-venni valóra gondolva feltápászkodott a szekér aljából. Kipihent nehézkes testét pihentette a szekér oldalára ülve, és az ébredtében könnyes szemével nézdegélte a túloldalon elnyúlt asszonyait. A fekvőhelynek vetett széna szanaszét volt kotorászva, fejük alól messzire kitúrva a párna helyett levetett zsák. Az álom utolsó szökkenéssel kirepült a testéből, és a derekát megropogtatva beszéd közben búcsúzott tőle egy dünnyögő ásítás.
- No, ezek se alhatták ki a szentiványi nótát...
Moccantára felugrott az anyja is. Sietve rendbe hajtogatta le magára a szoknyáit, s mezítláb is lábujjhegyen, osonva lépkedett a fiához.
- Sz... szt... Korán vóna felkőteni még.
Az anya meleg tekintetével nézte a szendergő menyecskét. Ványadt arcán megrándult egyszer-kétszer a szeme alatt kígyózó ránc, de a fürkésző gondolatát mélyre nyomta a szája körül erőszakosan ugrándozó, számító mosolygás.
A menyecske, mint az ütésre, ugrott fel a ruhasuhogásra. Az álmatlanság forrósága megfeküdte a koponyáját, az éjszaka, a hánykolódás, a felkelés, a vásár a fejébe befúródva olyan lomhán másztak, mint a férgek. Teste fáradt és törődött volt, a nyelvéről nem tudta lenyelni a fanyar, savanyú ízt, idegesen sétált benne valami kifáradt bizsergés, szaladgált a lapockáján a hűvös szellőre támadt borsódzás.
A Huszáros hálóingben, álmosan, vörösen kijött a házból. Kényelmesen papucsban, zsebrevágott kezekkel a nadrágban. Mint valami két lábra állt, nagy, vörös macska, úgy lépdelt az udvaron végig, savós szemekkel keresztül nézte a levegőt.
- Gyerünk, Izike, mert este lesz. - Kiáltott rá a szekéren ácsorgó paraszt. Nekilátott, és magához ölelve a szekérből a zsákokat, lehányta a mázsa alá.
A Huszáros noteszkönyvvel a kezében, szórakozottan csinálta a vásárt.
- Ez itt búza, ez meg itt zab... ez a tied, Ferkó pajtás. Majd odabe még elszámolunk... Hát ebbe a negyedikbe mi vóna, hé, Ferenc pajtás?...
A parasztember komolyat gondolkodón, rövideset felnevetett.
- Az nem enyím... az az asszony dolga...
A Huszáros fürkésző szemmel, puhán belerúgott a zsákba.
- Ezen a zörgő portékán aludtak? Mégis hagy hallom, mi van benne?...
A nagy vörös macska tenyerével elégedetten simogatta, tisztogatta az arcát. A menyecske mind lejjebb-lejjebb biccentette a fejét, és mikor az egész a mellére esett, alig hallhatóan kattant a szája.
- Bab...