Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 19. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
A kárpit hasadékán enyhe fény szűrődött be a barna selyempaplanra.
Megint reggel! - dörzsölgette kábultan súlyos pillájú szemét a bán.
Mária összehúzott, kis, gyerek arcával buzgón aludt. Zrínyi feléje fordult, s öntudatlan mosollyal nézte egy ideig, aztán megcsavarta fejét, amely fáradtan hanyatlott az összevissza gyűrt párnára.
Macska! Az asszony csak macska! Vinnyogó szerelemből, gyereksírásból telik ki élete és boldogan alszik! Nem tudtad, Miklós, mi a lassú méreg? A fejed üres s mégis úgy zúg, a derekad fáj és combodat köszvény metéli... S ha ez se volna...? Lendültél egykor, gondolatod lángoló tűzkoszorú volt, amely tetteid búgó ágyúgolyója előtt sisteregve röpült, s most csak hamu nagy terveid pislogó üszke fölött... Szerelemben zajló éjjelen asszonyba ölöd erődet, kábító álomköntös fogja tagjaidat nappal és bugyborogva forr epéd, kislányod csókja íztelen, tejszagú, s mégis új jövő rejtelmes kupolája domborodik már a puha tagokból!... Hogy kijátszotok, Természet, Isten, egy ilyen szegény, nagy-erős férfit! Ez hát az élet? Szerelem, vajúdás, szoptatás? S te csak kukorékos hangú kakas? Harcias tarajodat csak nősző elevenség remegteti?... Nyögj, csak nyögj, gondold, hogy a köszvény, pedig az öntudat hasgat...
A zsinór után nyúlt, s a kárpit ugrálva húzódott el a nyugvók elől.
Hisz reggel van! Az éjszaka hazugság volt!... De akkor mért sötétebb a világosság, mint a homály? Mert Rákóczi úgy akarta?
- Bolond, üdőtlen vállalat! - morgott föl hangosan.
- Ach, ich bin so... - nyögött föl tétován, le-lecsukódó pillákkal Mária, s szava kéjes ásításba szenderült.
Zrínyi a homlokára ütött öklével, befordult, s fölkönyökölve elkezdte simogatni a kis, puha, kerek kezet.
Mária elmosolyodott, de nem mozdult, még csak pillája sem rebbent.
Vén fösvény! Fél tőlem, persze! Javalltam a lengyel hadjáratot, igen! De Zrínyivel! Félt, hogy fölibe kerekedek... Fölibe? Hm! Nem is olyan lehetetlen! - cikázott szája körül a gúny. - Rám fogsz még szorulni, György bátyám, ha most nem, hát majd a győzelem idején! Lengyel földön ellehetsz nélkülem, azt hiszed? Jó! De Magyarországon vagyok még valaki, ha hüvelybe rozsdásodott szablyaként fityegek is ebben a pocséta-várban! Eh! Reggel van, munkára!
Óvatosan eltolta a paplant, s gyors mozdulattal talpra szökkent. Félkézzel lerántotta magáról a hálóinget, s a mosdótál elé állt. Belefektette arcát a hideg vízbe, s úgy töltötte tarkójára az ezüstkancsó csobogó tartalmát.
Mária sóhajtozva neszelt föl, nyújtózkodott, forgolódott, kinyitotta szemét, de a mosoly megint csak szendergésbe merevült arcán. A bán meztelen derékkal hajladozva, a levegőt öklözve, békáját feszítve s karját kivágva igyekezett szerelemben puhult izmait felvillanyozni. Majd villódzva sistergő göndör hajának állt neki fésűvel, s ahol nem simult, tépte. A bajuszát jó keményen szétkefélte, s mikor elkészült, az ágyhoz lépett. Megfogta a takaró csücskét, úgy vonta elfelé lassan az alvóról...
Mária durcásan tiltakozott az ébresztgetés ellen, s ijedten takargatta hosszú hálóingével tejfehér, gömbölyű combjait, amelyeknek finom bőre reszketve libabőrödzött a goromba hidegben. Még a lába ujja hegyét is befedte, úgy panaszkodott gyerekes nehezteléssel:
- Ne nézzen kegyelmed! Nem kelek föl igyen!
- Nono! Nono! - csitítgatta az ura nevetve, de látva, hogy az összegombolyodott asszony nem mozdul, tréfás-lovagias mozdulattal rájakanyarította a paplant, hogy csak a füle látszott ki alóla:
- Jó éjszakát, Zrininé nagyságos asszonyom... nékem aranyos kis, bolondos feleségem! - toldotta meg egy csókkal.
- Gonosz kegyelmed! - villogott ki nevetős haraggal a két ragyogó szem a paplan alól.
Mire elszánta magát, hogy fölkeljen, Zrínyi már a belső udvaron kémlelte a bátortalanul, ködlő fénnyel emelkedő napot:
- Kikelet, de foga vagyon! - azzal jobbra fordult, s az északi fal felé tartott, amelynek tövében ékbe vágott tetejű, alacsony, zöldre festett deszkákból összerótt kerítésen belül török rabok, bocskoros jobbágyok túrták, kapálták, gereblyézték a kertnek odahordott televény földet. Az egyik sarokban a koppanó fakalapács ugrasztgatta véső alatt formálódott lassan kőpad, asztal, fölöttük már ott fehérlett a frissen összerótt lugas váza. Itt lapos faládikákban bágyadozó palánták vártak elültetésre, amott nyesett gyökerű, karcsú csemeték feküdtek egy csomóban. Az gondos trágyaágyat vetett a rózsatőnek, ez zsineggel mért utat. A pávás, gránátalmás faragott kapufélnek támaszkodva, hóna alá fogott pálcával nézte őket egy drabant, aki az úr közeledtére hetyke alázattal kapta le süvegét. A jobbágyok is süvegelve emelkedtek föl görnyedésükből, a rabok fejet hajtottak, s kezük álmosan érintette mellüket, szájukat, homlokukat.
- Kimszi? - fordult Zrínyi, kiléte felől tudakozódva, egy beesett, ólmos arcú, nyitott szájú, ritkás ősz szakállú, kis, görbe rabhoz.
- Abu Bekr ibn Aflah, ó, fényes tekintetű király-bán! Tanító voltam messze, délen, a Fehér tengeren túl, El-Magreb-ben! És még messzebb, a sárga homokon túl... Tombuktu... Bölcsességre figyelmes füleid nem hallották talán soha ezt a nevet! Ott tanítottam, s nagy dolgok tudósának tartottak... De az emberek fiai gonosz tejet szoptak... és vágtató tevén menekültem, szultánom!... Aztán harcoltam Allah - kinek neve legyen örökké áldott - Allah útján a hitharcot: a golyók a mezőn vészcsillagok gyanánt táncoltak... telt a hold és fogyott... teve, öszvér, ló, mind megfordult combjaim ollója alatt... és foglyotokká tettetek! - s karjait összehúzva, két tenyerét arca mellett lappal előre kiterjesztve fölsóhajtott: - Ó! létezőknek Alkotója! a királyok királya, világok ura vagy, aki e földet különféle nemzetekkel felékesítetted, s annyi százezernyi embert fenntartasz, nekik erőt, országot és szerencsét adsz, miért teszed őket a mi foglyainkká s minket az ő foglyaikká?
Zrínyi biztatóan, bátorítóan tette kezét az öreg vállára, s odább lépett.
- Maszlagtul részeg mast is, nagyságos uram! - suttogta a háta mögött a drabant.
A bán egy darabig gondolkozva nézte a dolgozókat, aztán sarkon fordult s könyvesháza felé tartott.
S milyen nyugodtan kapál! Mámor és bánat remeg a szemében, s jól van így, nem lázad, nem dúl-fúl, csak könnye pereg, s te már előre bosszankodva gondolsz a levélre, amellyel ajtód előtt vár rád a németek futárja. Magadat sajnáld, ne azt az Abu-t, hisz gazember! Tudod biztosan, hogy Kanizsán ládaszám várják vissza a tallérok, s itt mégis turbánja koszos, kaftánya merő mocsok, koldusnak teszi magát, hogy dús sarcot ne nézzenek ki belőle. De sírt! Hamisság és igaz érzés bolondos keveréke ez a görbe világ!
- Nyugodalom? Mán megént!? - gyűrődött össze kezében a bécsi levél. - Hát azért se!
Félóra múlva riadó berregett, harsant az udvaron. Egy ölelés az asszonynak, egy csók a szúrós bajusztól ijedező fogatlan, tejes szájra, aztán lóra és neki a világnak!
Aznap éjjel idegen barom bőgött a bán óljaiban, s új foglyok suttogtak titkos újságokat a régieknek a pince sötétjében, vasalt kézzel, lábbal vetve neki hátukat ültükben a nyirkos falnak: megint más nagyvezír van... a padisáh mindig csak vadászik, kint kóborol, nemhiába átkozta meg legyilkolt apja, Ibrahim, hogy úgy éljen, mint mezőn a vad... a Dardanellák bejáratánál a velencések köves ágyúi, tűzgolyói hetven hadi gályát süllyesztettek a zöld vizek alá, volt, melyet diadallal vontattak Velence útján...
A bán fáradtan, gondolat nélkül gondolkozva könyökölt ki ablakán: az imájában leborulót faron rúgva rántották ki alóla a kis szőnyeget... az sem szed több adót!... egy kis vér, néhány barom, mellszorító futás dobogó lovakon, por és füst: így szedi a horvátok bánja nevetséges hírkoszorújába a szegényes virágot...
A csöndes éjben bánat és ihlet feszítette recsegő, mély torokhang sajátságos lejtésű énekén szállt föl hirtelen a Korán egy szúrája:
Ha az ég majd kettéhasad,
ha a csillagok széthullanak,
s egymásra szakadnak a tengerek
s kifordulnak a sirhelyek:
akkor tudja meg a lélek, hogy mit kezdett és mit végezett.
Ó ember! vakmerős...
Durva hang szitka csattant s az ének megszakadt.
Az álmodozásából kirezzentett Zrínyi sietve csukta be az ablakot, s amint megfordult, az ágyban kuporgó Mária szemének epedő ragyogásával találta magát szemben...
A kert szépen haladt. A lugas léceire kötözött ráncos bőrű, ösztövér venyigéken már hasadt a rügy, a kis palánták életet adó lucsokban ülve híztak s várták a napot. A ritkás szálú, zöld gyepágyak között reccsenő kavicsú, sárga, keskeny utak kanyarogtak. Zrínyi lehajtott fejjel, lassan lépegetett rajtuk.
- Nagyságos uram! levél Grécbül! - lobogtatott valamit Migliani a kis ajtónál.
Komolyan kezdett hozzá Zrínyi, de aztán elnevette magát:
- Ez megént uszít az törökre! Sem vélem, sem nálam nélkül nem lehetnek az koszosok. Ha békességet tartok törökkel, az Grécnek rossz, ha fölbontom, Bécsnek nem jó. Azt szokja vala mondani illyes nehéz állapatban Klobusiczky uram osomban amoda akkor erdélyi szóval: "Mas légy akas Damakas!" He! Gréc tahát kezemben nyomintja az szablyát: hajde, törökre! No, Zrini, hecc, hecc! - mint ebeket bikára... Hát, atyaságod, az rabok közül amaz vén Abu Beker-t ide, osztán elé az nagyobb fehér zászlóval! Szóljon nevemmel Kiss Farkasnak, bemégyen emberivel Kanisa alá, török volt, esméri üket... no! Légyen békesség, ha Gréc harcot akar! Légyen legalább igaz titulusa Leslie uram panaszolkodásinak, hogy tulajdon fejem szerént cselekeszek mindenekben, kik törököt illetnek. Amaz Abu helyében kérem az pasátul... hm! nincs török láncon mast tisztviselőnk, ugyé? Hát két derék köz rendet... Mavro-t... és kit még?... Velimirt, az kertészt, igen, igen! - fejezte be mosolyogva.
Azzal egy intéssel, elbocsátotta a pátert, s szemeit összehúzva merült el gondolataiba.
(Folyt. köv.)