Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 19. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
- Ach! mein Herr Gott! - tördelte kezét Mária a csáktornyai kastély kapualjának hűsében, s lesoványult fehér arcában fekete tűzzel égett lázas két szeme.
- Nyugodalom, asszonyom! - szólalt meg háta mögött a fráj, akinek kezét csitítva fogta le egy nénike, hogy úgyis mindegy.
Mária idegesen fordult hátra, s csak úgy pergett száján az ingerült szemrehányás:
- Hallgass, hálaadatlan leánzó, mindig csak szerettelek, hagytalak tenned, kit akartál. Az többi rossz leánzóknak szokások szerént mastan ellenemben fordulsz. Nem szenyvedhetsz szemed előtt éngem, kinek te annyival vagy adós, és nem térítheted meg felét is adósságodnak környülem szakadásig való forgolódásoddal is, merthogy gyűlölsz. Tehát azért kell gyűlölni velünk jótett barátinkat, asszonyinkat, hogy jól tettek velünk? Az ű jelenlételek vagy látások veri tehát az mi szűvünket, s azért ha nem fizethetünk nékik, gyűlöljük?... Jaj! Rugódozik! - sikoltott föl hirtelen s boldogan félő mosolygással, testéhez tapasztott tenyérrel figyelte a kis életecske ficánkolását. Aztán újra a lány felé fordult: - Bizony, nagy mocsok az hálaadatlanság! - A fejét forgatta, sóhajtozott, ide-oda tipegett, aztán gyorsan megindult hátra, s kitekintett a napfényes belső udvarra, az árnyékos helyeken ülő, álló, urukra várakozó várbeliekre. Zsémbelve döcögött újra előre, s a kapun őrködő fegyvereseket nézte, nemes inast szalajtott a jó előre leeresztett felvonóhídig, s maga is ernyőnek emelt tenyere alól tekintett ki a meleget táncoltató szürke útra, tikkadt zsombékra, aszott mezőre.
- Hahó! Jün! Hahó! - hangzott le a kaputoronyból. A várbeliek kitódultak a kapu fejére. A mozgolódó őrség rezzenve mintha kővé vált volna. Az északi bástyáról dörrenve üvöltötte egy öreg cannon a vár örömét az érkező elé. A fogadására előreküldött lovas csapat fénypontokat csillantó porfelhője már visszafelé gomolygott. Mária kimerülten ült le a hűsön az őrség üresen maradt padjára, s csak egymást gyömöszölő ujjaiban s szeme ragyogásában volt élet.
Dobogó paták, zörgő kerék, a híd konog, éljen-rikoltás, pattanó karabély-salve: itt van! Mária föláll, nagyot sóhajt, s nem tud előre lépni... Megfogyott ő is!... Arcát nyomja a paszománt, de két karja ideges, szerelmes tapogatással vonja magához a délceg derekat, a göndör haj nyakát csiklandja, s két száraz ajak tapad hosszan homlokához. S míg így állnak összeölelkezve, a menteszárnyat jobbágyi alázat csókjai lebbentgetik sorjában csöndes szeretettel. Aztán még sokáig néznek némán a kapualjban lassú léptű kis feleségét a lépcsőkön ölelve vivő megtért uruk után.
- Hát megjüve! - Gonosz fáma kerenge penég felüle! - Ládd-é, csizmáján minden vármegyéknek földjébül öszverakott királ-domb porát? - Fogyottabb ábrázatú, hogysem ennekelőtte! - Hej! bizony, országunk gondja csak németet velősít! - Elnéztem csak, hogy kedveli kis nimötjit drága urunk! - Mégis csak elébb jüve haza az úr, hogysem gyermeke világra! - Úgy nézzen rá kegyelmed, királt koronázott urunk, ű tette kezével az nimet kolopra az koronát! - Ne álldogáljunk, emberek! Dologra, hé! - Örömömben serre szomjúhozék! - Éljen az nagyságos úr! - fecsegett, fontoskodott, örült a lassan dolgára oszladozó várbeli népség.
- Úgy elnehezedtem, ach, Miki! - panaszkodott kedvesen urához simulgatva Mária. - Ez kicsiny ne légyen, talám meg is haltam volna, ollyan igen felette szántam oda maradásodat! Osztán jó vala üdőd ott mulatása?
- No, te, mit apolgatod kezemet? Szájamat inkább! - és hosszú csók után elgondolkozva folytatta: - Üdő-mulatás? Mondjad, üdő-lopás!... Osztán tudsz-é még szeretni egy illyen csírában áporodott palatinust? - kérdezte keserű-édes mosollyal.
- Ne, Miki, ne, fáj nékem mastan az tréfa-szó! - borult a bánra sírásba hajló apró nyögésekkel.
Zrínyi gyöngéd izgalommal kezdte simogatni a kis fejet:
- Fáj valahun?
- Mán nem! - szólt Mária és nevetett: - Jó nékem, hogy itten vagy!
- Nékem is jobb - rezgett vissza komolyan.
- Édes uram, mondja hát kegyelmed! - biztatta hízelkedve beszédre Mária.
Zrínyi sokáig nem felelt, csak simogatta egyre görcsösebbé váló gyöngédséggel az asszonyt. Egyszerre csak abbahagyta, s keze ökölbe szorulva lendült a levegőbe:
- De kirázom még, jün ollyan üdő, fejekbül az kevély német gondolatokat!
- Miklós!
- Tétova kerengtünk hónapokon által Posomban! Töltek az hasak jó borral, elmék német planumokkal, s az magyar urak, valamint óriás lovas balletto figuránsai, táncultak az bécsi aranyborjú környül! Minden órán csömörlet emelte szüvemet ajkimhoz, hogy arcul ukádjam üket keserűségem minden undokságival... Ó, meghasonlás lén úr fölöttem, tenéked mondom, Máriám! Nem az, hogy palatinusságra nem meheték, hanem az, hogy veszett nevű köztek az magyar, kinek érzése nem német pórázon ugat!
A dobbanva emelkedő dolmányon nyugvó kis fej ideges forgolódásba kezdett.
- No, galambocskám!
- Mán semmi!
Zrínyi megrázta a fejét: milyen önző bolond, éppen most rontja az asszonyt dühe föltálalásával. Mi az egész világ palatinussága ez áldott méhű kis feleséghez képest! Beszélj hozzá, kérdezd meg egészsége, foglalatossága, a birtok állapotja felől...
Mária sírvafakadt:
- Miklós, úgy fáj!
- Csendesz elmével tűrjed az természet rendölésit, kis feleség!
- Igen! igen! - helyeselt ingerülten a szenvedő asszony -, édes szerelemnek képiben rosszat csináltok nékünk, szegény asszonyi állatoknak, ti férfiak, osztán csak, kényetek töltvén, tűrhetetességet prédikállotok! Bizony nagyon nem szép tülled... Jaj! Miklós! Jaj!... Ereggy, ereggy, nem akarom látásodat! - s a szőnyeges, párnás padon ültében sírva szegte fejét a falnak.
Zrínyi fölállt s habozva nézett körül, mihez fogjon. Az ónas ablak íve fekete rajzos fénykendőt terített a földre, s a rézsútos sugárhasábban szürke tejút kavargott. Mit tegyen?
- Mégis itten vagy? - nézett körül ismeretlen erő segítségét kérő könnyes szemmel Mária. - Jaaj!... Ereggy!
Zrínyi a tehetetlen nagy akarat lázas ötletkeresésében nem mozdult. Az asszony, ajkába harapva fájdalmát, vonagló arccal lihegett.
Te oktalan! Hát... hátha már itt van az óra? Mit tudod te!? - s vissza se tekintve az ajtónál termett. A folyosón megállt, merre menjen. Angelo után akart kiáltani vagy a frájt idekurjantani... Szaladj, hogy későn ne legyen! Futott s csizmája alatt kongva méltatlankodott a kockakő. Csak meg ne lássák! Szíve a torkában dobogott, amint a lépcső fejénél megállt. Ott megy valaki! Kiszáradt torkából rekedten szabadult a kiáltás:
- Hé! az frájt, bábát! - s nagy erővel fújta ki melléből a bennszorult izgatottságot.
A legény ijedten iramodott neki a parancsszóra.
Öregszel, bán uram! Kis futás, nagy nyögés! Mi lelt? Tönkre zaklattak benned minden ideget, minden húrt a pozsonyi napok! Beteg vagy! Izgalommá peshedt benned az erő, melyet nemzeted, császárod nem méltatott kegyelmesen fölhasználni. Belerokkansz ebbe a buzgásba, mint a nádasba kivert, tehén után bőgő bika! Hiszen fájdalommal születünk! A természet rendje ez! Mitől félsz? Mitől remeg inad? Pattogsz, meg-megállsz, mint a bolond óra!
- Istenem! istenem! gaz, bitang életem kegyelmes ura, mikoron adsz csendességet háborult szüvemnek?... No, jünnek, bán, erősség!
A fráj kettesével mérte a lépcsőfokokat, a nénike tipegve szaladt utána. Angelo pedig már ura mögött állt némán, komoly-mozdulatlan.
Délelőtt, dél, délután futkosásban telt el. A bán nagy, sietős léptekkel járta a termeket, udvart, istállókat. A fegyvertárban megkoccantott egy pajzsot, suhintásra emelt régi szablyát, a polcról könyvet vont elő, beletekintett és visszadobta, a kápolnában imádkozni akart, az ólaknál kedves kopója után kiáltott, az istállóban faron lapogatta Délia paripáját, a bástyáról egy percre belemeredt az aranyban fürdő zöld fák remegésébe, egyik kapun álló kezéből kivette a hosszú puskát, megnézte, fel van-e kovázva, a puskaporos torony ajtaján megpróbálta a lakatot. Névtelen, céltalan, bizalmatlan, néma ellenőrzés hajszolta napestig. A rendelkezése szerint minden negyedórában utána futó nemes inas közeledtére megfordult, szó nélkül vette tudomásul, hogy még mindig semmi, intett, s maga tovább sietett. Alkonyatkor megállt a szürkülő udvaron, szép szőke haját nekilengette az erdők felől kerekedő hűsítő szélnek, s megindult a ház felé.
Mária ajtaja előtt megállt, s meghajolva hallgatódzott: távoli zúgó kopogás... Nem, semmi! Csak a halántékán lüktetett az ér. Lábujjhegyen lépett odább, s benyitott a szomszéd szobába. Az asztal fölött magányos gyertya lángja táncolt. Egy alacsony széken kis fakád, szerteszét fehéren szikrázó gyolcs-ruhák, pólya, kötött kis ujjas, gallérkás, hátul nyitott ingecske... A bán egyszerre megenyhült, a szívében balzsamos zengéssel felkerekedő béke valahogy homályos látásúvá melegítette el szemét, keze gyöngéd szerelemmel babrált a kis ruhákon... Főkötő! Öklére húzta a kis jószágot, s úgy simogatta. Könnye most már kibuggyant, s leheletkönnyű, forró utat vágva csurrant le arcán.
Mária odaát felnyöszörgött. Zrínyi, mint akit rajtakaptak, ledobta az asztalra a főkötőcskét, s a benyíló ajtóhoz lépett... Halk csoszogás, más semmi!... Benyitott.
A nénike ide-oda tapogva rakosgatott, a fráj a szoba közepe felé előrehúzott ágy fejénél állt. A mennyezettelen nyoszolyában elnyúlva, fáradtan, félrehajtott fejjel, lehunyt szemmel szendergett Mária. A lépéscsikorgásra föltekintő kimerült arcon bágyadt mosoly felhője futott át. A bán leült az ágy szélére, megfogta a kis forró kezet, s lelkiismeret-furdalásos szánalommal nézte a fehéren remegő ajkakat. A kis kéz megrándult, s makacs szorításra kapcsolódott. Zrínyi tehetetlen kicsinnyé törpülve nézte, csak nézte, hogy tépi, rázza a belső fájdalom a petyhüdt puhaságú, gömbölyű tagokat. A nénike jött-ment, tett-vett, egyszer csak odalépett a bán háta mögé, s nagy tiszteletteljesen mutatóujja bütykével vállon bökte.
- Nincsen javára nagyságod látása! - morogta a hirtelen megforduló arcába.
- Igaz, igaz! - motyogta a bán zavartan, mintha csak elfelejtette volna, és sietve engedelmeskedett az ismeretlen hatalom rejtélyes katonájának.
Az ajtóban megfordult. Mária felpillantott. Még be se húzta maga után az ajtót, a néma tekintetre már ráborult az ólmos pilla kéksége.
A gyolcsmező közepén még mindig vígan járta táncát a gyertyalidérc... Istenem! előbb nem is látta: bölcső! Ó, mámoros álomba ringató bölcs bútor!
Fáj az élet? Tente, baba, tente! S elalszol! Mért tudjuk mi minden lépésünket, öntudat, kegyetlen hóhér?... Bölcső! A kis fiamé!... Meglódította, s úgy nevette magában esetlen ingását. A szomszéd szobából átható elfojtott kiáltásra összerezzent, lefogta a bölcső járását, úgy figyelt. Semmi! Egy darabig mozdulatlanul állt, aztán az ablakhoz lépett. Csöndet parancsoló marokkal nyitotta fel... Az óriási távolságokra domborodó augusztusi égbolt sötétjén szikrázó, komoly derűvel remegtek a csillagok... Mért remegtek ti is?... Nekitáguló szeme merev ragyogásúvá iparkodott nézni a legtündöklőbbet... Eh! Lendítve emelt az ablakhoz egy öreg karszéket, óvatosan beleereszkedett, s fáradtan hunyta be szemét.
...aztán a nádor állt fel... iratot csempésztek házába... kötelességszerűen elénk terjeszti az örökletesség mellett cincogó érveket. Hahá! Zúgnak! Jól teszik: a magyart gyalázza minden sora... Szunyogh jól beszélt!... Utána ő!... szisszenve néz össze Lippay és Wesselényi. Zúgnak. A zöld ház falát majdnem szétrepeszti a tiltakozás. Ezt megcsináltuk! Nem dugtuk mégse nyakunkat önként az örökletesség igájába, pedig Lippay már ott állt a járomszöggel, hogy felszarvazott ökörfejünket ki se vonhassuk belőle. Azért is csak választottunk! Mi akartuk Lipótot, nem apja nyomta örökébe!
- Táncomra szabtalak benneteket!... Szt!
Odaát mintha megállt volna az élet.
Fiú lesz? Ádámnak nevezzük majd... Ha lány, biztosan Mária. Milyen lehet az asszony fájdalma? Szereti vagy undorodik tőle? S ha életet adva magáét veszti? Te leszel az oka! Sírba szeretted ezt is! Mindennapos kínt okozva fog előtted férfivá serdülni, kit legigazabban Lelkiismeret-furdalásra keresztelhetnél. Kire fogod bízni? Egyedül özvegységedben mogorva száraz dajkává fogsz keseredni... Ejh! mindig csak rosszat! Úgy turkálsz elkínzott elméd szülte gyászos képekben, mint felcser a nyűvel rothadt sebben!
A koppantatlan gyertya, viaszát féloldalt lesírva, elnyúlt lánggal lobogott.
...dél melegétől két hosszú órán át zsibongtak a derék karok és rendek... köztorokkal ordította a bolond lelkesedés: Vivat Leopoldus Primus Hungariae Rex! s kint a tornyon verték a dobokat, fújták a trombitákat, elpukkant az öreg basiliscus-ágyú, s ugatva feleltek rá a kisebbek sáncról, bástyáról.
- Csak Mária el ne szerencsétlenedjék! - morogta bajuszába.
...s míg az érsek panquet-je dús asztaloknál feszengett, részegen, torkig lakva sípolt, táncolt, mulatott utcán a nép.
Mi az? Hogy az ember agyára ül ez a nagy csönd... A kutyák sem ugatnak, az őr is tán alszik odafönt, tülke ölében hever... A német vitézek hát az elmúlt januárius huszonnegyedikétől számított három év alatt kiviendők... az országból... és... Mikulich Sándor... pörbe fogható... igen... hogy is?... gyűlést mikor tartsak?... igen... majd...
Nagyot ásítva fogta tarkója mögé tíz ujja fésűjével kétfelől a haját s elaludt.
...a háromlépcsős császári trónon olyan ismerős arcú ember ül, nem tudja kivenni tisztán vonásait. Az ország tíz főzászlaját nevetős arcú urak markolják az oltár kétoldalán, amelynek legfölső fokáról a nádorhelyettes - hisz ő a nádor maga! - harsányan kérdezi: - "Akarjátok-é, hogy az jelenvaló groff Zrini Miklós, aranygyapjas vitéz, Lengyelország gubernátora, Magyarország királyává koronáztassék?" Buzgón kiáltják háromszor - a Ráttkay hangja hogy kihallszik! -: "Akarjuk! Éljen az király!" Letérdel és haragszik: "Ráttkay tegye fejemre az koronát! Esztergami érsek ű kényem szerént!" No, dobok és trombiták ott az erkélyen! Igen, így! Tra-rá, tra-rá, trarara-rá! Ne feledjük el, evangéliom után két aranyat kap az érsek. Hát Péter lett a bán, ő tartja kezében az ország almáját! Hisz én akartam! Igen! Jó! Piros-fehér-zöld posztóval bevont hídon haladunk a zárdatemplomba. Elöl a zászlók, utánam harminc püspök. A tér fölött a Rathaus tornyáról milyen kötél vonul keresztbe? Egy ember van rajta. Szépen elém ereszkedik. Intek neki. Már a templomban vagyunk. Letérdelnek mind a tízen. Szent István kardjával jobb vállon ütöm őket háromszor. Így lesznek az aranysarkantyús vitézek. A sarkantyújuk nem arany! Ez nem rend! Körüllovagoljuk a várost. A sáncokon mindenütt síposok, dobosok. Nem hallok semmit. Hogy is van? Az ott már a Duna! Leszállok a lóról Egy, kettő, három, tizenhárom lépcsőfok. Fölül a nemzetiszín mennyezet. "Esküszöm az élő Istenre, hogy, mit? privilégiomotokat, szabadságitokat, immunitástokat..." Egy szökellés a királydomb. Suhintás erre, suhintás arra, emerre, amarra. Fáj a karom tőle s a nyakam. Suttogva búgnak az ágyúk. Föl a várba! A mentém gombja, paszomántja 30 000 forintot ér. Hejh! nádor, velencei követ! Ne hajtassatok olyan eszeveszetten! Egymásnak mentek! Egy ember odaszorul... A feje! Milyen sikoltás!!!
Rémülten ébred ültében, két kezére támaszkodva. Homlokához nyúl. Súlyos verejték gyöngyei morzsolódnak szét tenyere alatt. Ki kiáltott? Hallotta! Nem álom! Hogy is volt?... Istenem! Mária!
Meggémberedett nyakát megcsavarva fölugrik. A gyertya üszkös béle feketén lóg, tövén pislog csak egy kis kékes láng... Mi az?... Ki sír?
- Öllee! ölleee! - rí odaát keserű fájdalommal egy ismeretlen, vékony hang.
Ugrana, de nem mer. Az ajtó nyílik.
- Nagyságos uram, leányt szüle asszonyunk!
- Mind csak egy! - kiáltja s már a szobában van.
- Jaj! - neveti eléje bágyadtan, hihetetlen boldogsággal kipirult, megszépült arcán Mária -, olyan jó mast!
Az asztalon valami kis fehér vászoncsomó mocorog csöndesen. A fráj fölemeli a ruha egyik csücskét, s Zrínyi idegenkedő, sajnálkozó mosollyal nézi az elnyúlt fejű, csupasz aggastyán arcocskát. Mintha a képen látott öreg Löbl lenne nyolcvanesztendős korában!
A nénike fehér pántlikára csomózott bizonytalan dolgot nyújt a bán felé:
- Az köldökmadzag! Ha hétesztendős lészen, s megoldja maga kezivel, jót jegyez!
- Hát osztán bizonyosan leány? - kérdezi a bán.
- Mán amiként én látom, az! - heheg az öregasszony szemérmetlen tréfája. Azzal kapja a vászonba csavart cseppséget, s megindul vele a másik szoba felé. A melegvíz már vár.
- Olyan jó mastan! Alhatnék! - pihegi boldogan Mária.
- Mán penég aztot nem szabad! - mordul vissza komoly figyelmeztetéssel az öreg. - Könnyűképpen amoda Túl lenne csak az megébredés! Nem! Nem! Ne sivíts, no, fürdő lészen, embermagocska! - lapogatta meg görcsös ujjaival a kis feneket.
- Nagyon fájt? - kérdezi búgva Miklós.
- Bizony hogy fájt - mosolyogja az asszony. - Örülsz?
- Örülök! Hogyne!...
- Ha csak leány is?
- Úgy is!... Hát... inkább akartam volna fiat, de lett, az mit Isten adott, csak ű szent fölsége éltesse!
A föld peremén szunnyadó hajnal most rúgta le magáról könnyű takaróját.