Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 19. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
A pozsonyi ligetek fái zölden bókolnak a hajnali friss szélben, amely reszketve menekül a kelő nap heve előtt. A tárt ablakokon kisuhanó, tikkadt éj helyébe tolakvó hűvös reggel borzongató kézzel ébresztgeti a bánt. Lassan nyíló szeme pislogva igyekszik visszatartani fejében éjjeli töprengésének eredményét, de kint már lovat kefélő legény énekel, s Angelo halkan nyitogatja rá az ajtót az ünnepi díszöltözet egy-egy darabjával.
Horvátok bánja, no, ébredj! A korona az éjjel már a székesegyház sekrestyéjében aludt. Az ország botját a kezedbe nyomják majd, s düllesztheted a melledet a fényes menetben, királynét koronázni! S te itt magadban aknákat, puskaporos latorkerteket építesz az örökletességi törekvések szemtelen bástyája alá! Hejh! Szunyogh Gáspár, biz összefogtunk! németet tanítunk táncolni magyar fütty szavára! Klobusiczky uram dünnyögve neheztel, hogy nem röpültem mindjárt Erdélybe. Csak rákanyarítom a tetőt az épületre, aztán megyek!
- Nem ezt, Angelo, az gyémántosat! - vette le süvegéről a szegényesnek talált pompás forgót.
Mire elindul lengyel földre, ott leszek Gyulafehérvárt, csak akarja, mint generalissimusa. Ha a svédek a fejedelem segítségére jönnek, s Bécs nem szövetkezik össze a lengyelekkel, talán jó végre visszük a dolgot. Zrínyi Miklós... Cracovia hercege? Nem is hangzik rosszul! Kipörköljük várából Kázmér király urat, a hajdani hefflányi bíboros széptevőt! Derék tréfa lenne!
- Jó reggelt, urak! - köszöntötte a nádori szállás előtt Wesselényire várakozó lovas előkelőket. A boglárokról lesikló napsugár hanyatt esett a lovak ragyogóra kefélt farán, s kikent patájukon sem nyugodhatott meg.
Ha a porta nem bakafántoskodik bele a dologba, elsülhet szépen. Csak legyen kedve Rákóczinak elég aranyat vetni az isztambuli torkokba, elhallgatnak bizonnyal. Meleg van! Pogányul tüzel, erre a várbeli följáróra... S a nádor ott elöl milyen nyájas máma, idáig hallszik a nevetése. No, csak menjetek, hívjátok a jó öreget!... A menet készül, ne késsünk! Az élen ott halad már a magyar csapat, a peckes németek is...
- Az német cavallerie után mink megyünk, Ádám! - szólt oda a büszke, szép fejű Forgáchhoz. S a két fehér paripa zablára fogott szökkenéssel indult meg hallgatag lovasaival lefelé a menedékes úton.
S ha nem indulnék ki Erdélybe, hanem innen várnám az idők fordulását? Kiindulok!... de előbb a táljukba köpök egy végsőt. Gyönyörű kis opus, Modus Reparandi Hungariam! Régi fényes városaink, az igaz kereszténység ápolására alapított szent helyeink pusztulnak, gyermekeinket török harcosokul nevelik föl, dicsőséges szent királyaink, ha hallanának, elasszonyosodott korcsoknak tartanának bennünket, ideje volna ügyünket és hazánkat a pogány iga alól fölszabadítanunk, jól mondod! De most jön az okoskodás, szép német okoskodás. Megtehetjük magunk? Nem, mert az ausztriai háztól elszakadva a végbeli vitézeket fizetni, rendes hadsereget tartani, független királyt táplálni nem tudnánk az örökös tartományok és Bécs segítsége nélkül... Hát a magyar korona jövedelme semmi? Mátyás tehát koldus volt? Talán bizony az örökös tartományok őrzéséért kapott pénzből élünk?... Magyar nemzeti király visszavenné a korona uradalmait, s a nyomorúságos népet még több adóval roskasztaná? S ha így is lenne, mint ahogy nincsen, nem szerette-e Mátyást úr és paraszt egyként?... A környező népek ellenségeinkké válnának, mert undorodnak tőlünk kezünktől kapott csapásaikra gondolva? Külföldi segítséget nem kapnánk az ausztriai ház ellenállására, és ha kapnánk, nem tudnók fizetni? Kinek kell külföldi segítség? Erdély és Rákóczi! Haha! De te ezt nem tudod, latin köntösbe bújt német! S ellenségeink lesztek, környező nemzetek?... Mátyás Bécsben ült trónusra, az ám!
Fölemelkedett nyergében, s egy pillantással végignézte a menetet. Mögötte furcsa pár: Auersperg s a szomorú arcú, sovány Dietrichstein herceg... majd a nádor egyedül... a három követ, közbül a taláros nuntius... öt festett mellű herold után jó távol egyedül a lóhoz nem szokott Lipót... aztán a kivont kardú hopmester... a császári hintó, egyik ajtajánál a derült, szép, kerek arcú, nevetős szemű, bozontos, göndör, dús hajú Piccolomini, Amalfi hercege ficánkoltatja fiatal öregségét, a másik mellett szálas, hosszú, lebegős hajú szobor: Gonzaga nagy, vénasszonyos, biggyedt arca, bizalmatlan, merev két apró szeme, finom kis szája...
Hol van, ha vitézünk annyi is lenne, hogy Dunát rekeszthetnénk velük, hol van nemzetünkben a nagy hadvezető elme? Hisz alig ketten-hárman ha értenek a földméréshez, erődítéshez, seregrendeléshez! Hol a régi magyar hadi dicsőség?
A menet szép ívben balra kanyarodva a város falának külső tövében haladt. A sima tetőn, csipkés közökön, lőréseken lesekedő éljen tátotta, harsogó torkú sokszáz fej, amonnan az összesereglett külvárosi csőcselék, szegénység zajongó árja tolulva törik meg Batthyány vitézeinek kopjasorompós eleven sövényén.
Hol van a magyar hadvezér? Hát hol van? Itt lovagol nemzeti komédi... Itt lovagol s ki törődik vele? Ó, te, Muraközöddel kalitkás vénülő oroszlán, mikor rázod már meg sörényedet? Igen! Tétlenség száraz kútjába dobnak, s aztán úgy megsírnak, hogy hol van magyarok között nagy hadvezér!
A Mihály-kapu hűvös boltjai alá érnek.
Csak tízezer ilyen lovas, mint amilyen e kaput őrzi, s hozzá szabad kéz, rendelet nem tapasztotta száj, s megmutatná Zrínyi... anyja méhébe rína vissza minden kontyos török...
A szűk utcák színes rongyokkal, ágáló kíváncsival libegő, vibráló két házsorát majdnem szétnyomta a csillogó, csörgő, dobogó menet dagadó folyama, amely a székesegyház ajtaja előtt violaszín, fekete, fehér és kék négyszögű birétumokkal, kopasz, hajkoszorús dús fürtű fejekkel hullámzó tarka talártengerbe torkollott. Innen türelmetlen lovak remegtette mellvért-fal fénylett, túl német karabélyok meredtek a derült égnek a nagy fekete kalapok közül, előttük Puchaim pufók mosolya.
- Száján tartsad Déliát ágyúszókor! - dobta lovásza kezére a kantárt Zrínyi.
Mi magunk tehát rongy, tehetetlen, koldus nép vagyunk. Kitől függ szerencsénk, megszabadulásunk? Az ausztriai háztól! Ezektől! - szállt elmerülő tekintete a sekrestye egyik szögletéből, ahol összefont karokkal állt, a császári és koronázási díszbe öltöző Ferdinánd és Eleonora felé. - No, megyünk! Előre, urak, hopmester, heroldok, címervivők, császár, Forgách a kereszttel, Csáky országalmájával!
A bán karja kifeszült, amint marka az ország aranybotjának nyelére kapcsolódott: a láncocskákon fityegő kis gömbök csilingelve verődtek a királyi pálca tetején csillogó kristálygolyóhoz.
Térdre roggyanva könyörögjünk hát a Habsburgoknak! Segítsenek rajtunk!... pedig sok és súlyos panaszuk van nemzetünkre: tudják jól, hogyha magunk erejéből foglalnánk vissza a török alatt nyögő magyar földet, elszakadnánk tőlük... El! Igen! El!
A bán szeme megkáprázott a tüdőre fekvő tömjénfüstben. A sekrestye ajtajában hátratekintett. Udvarias, alázatos büszkeséggel, emelte mögötte Wesselényi aranyhímes bíborpárnán a koronát.
Úgy hozod utánam, mintha kínálnád, ne, Miklós, a tied... Eh! bolondság! Könyörögjünk őfelségének, hogy vegyen kegyes atyai indulatába? Válasszuk meg őt, és egyenes ágbeli fiörököseit egyszer s mindenkorra igazi és örökletes királyainkul? Hisz eddig is az események nyomása az ő fejükre tette koronánkat! Gyerekeszű magyar, a szabad választás csak cifraságos, üres név! Ismerd be hát! De mért legyen az?... Azt a papképűt pedig választani fogjuk!
Az egyszerű, széles oltár előtt suhogva, zengve folyt a koronázási mise. A gyöngytől, csipkétől, drágakőtől roskadozó Eleonora körül tenyeret terjesztve, most némán, majd kenetes dallal forgolódott a három infulás főpap, a fehér miseing fölött kereken lebbenő, hosszú, nehéz aranyhímzéssel rakott pluviáléjában. A királyi pálca gömböcskéit összecsilingeltetve száll most a bán kezéből az érsekébe, onnan a térdelő királyné jobbjába. Zrínyi, mint aki álomból ébred, kiegyenesedve néz körül az oltár mellől: Ferdinándot mintha lenyomná a császári korona súlya, kormánypálcája remeg kezében, talár, dolmány csillogó színzagyvalék, az ország zászlói nyelükre csüggnek, a piros arcok, födetlen fejek fölött alabárdok szeszélyes alakú csillogása, s zuhogva hömpölyög faltól falnak a Te Deum laudamos búskomoly, ósdi, széles ujjongása, panaszló búgássá ernyed, s rezzentő lendüléssel csattan fel újra...
Tündöklő, színes cafat-világ, meddig jubilálsz rajtam? - vonaglik fel Zrínyiben a bánat, s szeme öntudatlanul tapad a fehér mell pihegtette selymes sápadtságú gyöngysorra.