Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 19. szám

Lengyel Géza: Architektúra

Nyári utak, apró kirándulások, olasz városokban töltött rövid napok s kis magyar városok megismerésére szánt még rövidebb órák figyelmeztettek az architektúrának arra a problémájára, melyet röviden és nem feltétlen pontossággal így lehetne összefoglalni: miért kedves, kész, befejezett, artisztikus csaknem minden, ami régi, elhasznált, patinával bevont, s miért szemet bántó, brutális szinte minden új fal és épülettömeg? Olasz és magyar városokat készakarva említettem együtt. Architektúra dolgában az egyik maga a szédítő, szinte megérthetetlen gazdagság, a másik az ellenkező sarkon van, példája a szegénységnek. Az emlékekkel túltömött, az utcástól együtt múzeumba rakható olasz város kábít és elragad, de a szegényes, árva, kicsi magyar hely, ha van íze, karaktere, az egyforma kapualjak durván, de mégiscsak faragott záróköveiről leolvasható múltja: ez is arra tanít, hogy hajdan - s nem is nagyon régen, már nyolcvan-száz esztendővel ezelőtt is - az architektúra mívelése jobb, megértése kevesebbszer hangoztatott, de általánosabb volt. Az egyik helyen dúsgazdag korok legnagyobb művészeinek legdrágább alkotásai, a másikon egyszerű mesteremberek kicsinyes munkája: ezek, mint művészi teljesítmények össze sem hasonlíthatók, de egyek, vagy legalábbis hasonló szelleműek abban, hogy nagyságukban és aprólékos mivoltukban egyaránt megtalálható a feladatok megértése, az eszközök alkalmazása a viszonyokhoz, az anyagokkal való bánásmód biztonsága, mindaz, ami az utolsó félszázad legtöbb épületéből hiányzik.

Talán még nyilvánvalóbb az ellentét egyazon város különböző korú és jellemű részeinek összehasonlításakor: a bécsi belváros és a Ring, Budapesten a várbeli s általában a budai utcák s ugyancsak a körút. Nem lehet a régi, az ódon illatú iránt érzett s manapság az irodalom által is kétségen kívül ápolt puszta elfogultságnak betudni, hogy amennyire szívderítőek számunkra azok az egyenetlen házsorok, annyira idegenül, meg nem érthetően merednek elénk az új városrészek óriási, tornyokkal cifra házkockái. Hiszen ez a mi korunk, a mi életünk, a mi ügyünk, s hogy külsejük "divatos" - a "modern" kifejezést itt szándékosan kerülöm -, ez eggyel több ok volna arra, hogy kedveljük s méltányoljuk, tudatában annak, hogy az architektúra legszebb emlékei létrejöttüket építtetőik divatszeretetének köszönhetik. Éppen ez a megismerés teszi problémává a régi és az új architektúra dolgát, s ez ment fel az alól, hogy a régi jó idők, általában a kipróbált, a sablonszerű dicséretének, hogy ne mondjam, a konzervativizmusnak vádja ellen védekezzem. Az újnak, modernnek nívótlansága csak annak fájhat, aki a maga korának minden termékét nagynak és teljesnek szeretné látni, s nem tud beletörődni abba az iskolás tanításba, hogy a régiek, mert régiek voltak, jobban, szebben tudtak mindent: fát, követ faragni, házat építeni, maradjunk is meg hát a régi, jó mellett.

Éppen ez az: hogy nem lehet megmaradni, a régi korok is erre tanítanak. Az architektúra mindig frisset tálalt, még akkor is, amidőn elemekért és motívumokért visszament a múltba. A renaissance nem téveszthető össze sem a göröggel, sem a rómaival, az empire és a biedermeier-kori klasszicizmusnak szintén megvolt az a divat adta íze, amely általában legjellemzőbb tulajdonsága az építészeti formaváltozásoknak: ezek több mint modernek, ezek divatosak, divatcsinálók voltak, melyekhez berendezés, iparművészet, sőt ruhaviselet alkalmazkodott. Viszont ez a divatváltozás nem jelentette az összes, addig használatos alapfogalmak felfordítását, többnyire csak aránylag szerény változást hozott bizonyos formai megoldásokba. Az új és a legújabb kor ezzel ellentétben oly öntudatosan, gyorsan, teljesen igyekezett megváltoztatni az építészeti kifejezést, hogy legsikerültebb kísérleteivel sem kerülhette el a megdöbbentést, az első pillanatokban minden új dologgal szemben kész ellentmondást. Ez még nem lett volna baj. Az architektúra formáinak radikális megújítása azért nem sikerült, vagy nem sikerült olyan mértékben, ahogyan még néhány évvel ezelőtt is fel lehetett tenni, hogy sikerülni fog, mert nem volt annyira indokolt, amilyen lendülettel, elhatározással, akarással a legjobb művészek is hozzákezdtek. Nem ott van a hiba, hogy új volt, meglepő volt, a bourgeoisie számára forradalmi volt, amit csináltak. Hanem, hogy az építészet anyagában, konstrukciójában, rendeltetésében végbement változások nem indokolták az újítás óriási méreteit, sőt végeredményben nem is tűrték el. Az új művészek nem a nézővel, nem a publikummal kerültek összeütközésbe, hanem saját mesterségükkel.

Az építészeti és iparművészeti modernizmus jelszavai, mintegy két évtizeddel ezelőtt, úgy hangzottak, hogy nem szabad tovább tűrni a régi formák átvételét, meg kell teremteni az új kor díszítő formáit, nem szabad hamisítani, hanem őszintén fel kell tárni s természete szerint dekorációval ellátni az anyagot, tekintet nélkül arra, hogy ez a matéria nem drága kő többé, hanem szerény vakolattal burkolt tégla. Ezek ismert jelszavak, és ismeretes, mennyi belőlük a helytálló: mindaz, ami a konstrukció megbecsülésére, anyagszerűségre vonatkozik. Más részüket nem indokolja egyéb, csupán az előző korszak sivársága miatt keletkezett reakció. Az a tömegében hatalmas arányú építkezés, mely Budapesten és Bécsben a kiegyezés után, Berlinben és Németországban a francia háború befejeztével megindult, gyorsan készült, olcsó és parvenü jellegű volt, formákat a legkülönbözőbb korokból vett át, de maga nem alkotott, s a régi, kőben keletkezett megoldást vakolattal és gipsszel hamisította. Ez a tartalmatlan és oktalan hencegés úgy a régi stílusok szeretetében fegyelmezett szem, mint a vágyakkal teli művész számára egyaránt utálatos. Erről a tényről bővebben beszélni nem kell. A következtetések dolgában az alkotó művészek és a modernizmus agitátorai ott tévedtek, hogy a hibás, régi formájú nagyzolást egy új, néha igen ötletes, de nem kevésbé fölösleges és indokolatlan házdíszítéssel igyekeztek pótolni. Egyrészt túlmentek azon a határon, amelyet a szükséglet megszabott, vagyis újítani próbáltak változatlanul megmaradt konstruktív és használati részleteket, fölöslegesen igyekeztek átformálni olyan motívumokat, amelyek - párkány, oszlopfej és a többi - olyan szerepűek, mint a beszéd és írás jó közhelyei, másrészt nem vették észre, hogy az a korszak, amelyet joggal vetettek meg, nem azzal követte el a legnagyobb hibát, ahogyan díszített és formált, hanem azzal, hogy általában ok nélkül használta az architektonikus cicomát.

Az építészeti konstrukció csakugyan óriási változások lehetőségét adja egy fél század óta, anélkül azonban, hogy mind e konstruktív változások valóban közkeletűek volnának. A vas, vasbeton s más új anyagok megjelenési formáinak általánosítása nem lehet jogos, mert az épületek karakterét megváltoztató felhasználásuk aránylag szűk térre szorítkozik: pályaudvarok épületeire, nagy raktárakra, üzleti házakra, színházi nézőterekre, hidakra. (Csak úgy mellékesen jegyzem meg itt: láttam a nyáron, valahol Dél-Tirolban egy vasbeton-hidat, modern volt, leplezetlen volt, őszinte volt és tűrhetetlenül rút.) Az, hogy vasat, mint gerendát, a fagerenda helyett, vagy akár vasbetont is használnak régibb szerkezetek pótlására a legtöbb új építkezésnél, a fő formák szempontjából egészen közömbös. Maga a köznapi, a megszokott architektúra sem konstrukció, sem rendeltetés tekintetében gyökeresen nem alakult át. Vízvezeték, villamos világítás, porszívógép, szóval kényelmi változások a lakóház és a legtöbb középület lényegén nem változtattak. Megmaradtak a téglafalak, a cseréptető, a bejáratok, ablakok, az ősrégi elemek. Ami látszólag új: a tömegigények kielégítése. Azonban ennek példái is megtalálhatók. Rómában, Velencében és Veronában, olykor a legpompásabb palazzók tőszomszédságában ott vannak az ugyanolyan régi szegénylakások, tömeglakások, bérházak. Mind kopárak, simák, dísztelenek, sehol valamirevaló régi építész kísérletet nem tett, hogy tudatos artisztikus megoldással foglalkozzék, ahol az egyetlen feladat a pénzmegoldás. Ezek természetesen nem utánzandó példák tisztaság, kényelem, egészségügy tekintetében. De igenis meg kell gondolni: hogy a pompás emlékekkel tarkított utcák képébe kifogástalanul illeszkednek ezek a kopár házak, hogy sablonosan, vagy egyéni ízléssel formálva, hamis anyaggal, vagy leplezetlen szegénységgel, ezek a nagy házak soha palazzókká nem válhatnak, hogy nincs az a szerénység, amelynél még nagyobb szerénység indokolt ne volna megformálásuknál.

Azt mondottuk, hogy a régi építőmesterek "divatosan" dolgoztak. Ez a jog az újakat is megilleti. De a divat természetes útmutatói a gazdagok, az építészeti irányok természetes vezetői, próba-objektumai ugyancsak a gazdagok palotái, vagy a gazdagon ellátott középületek, melyek nem korlátozzák a szegényességig ma művészi tevékenységet. Kísérletek, új törekvések, új megoldások számára nem is való egyéb, mint palota vagy középület, elsőrangú matéria, nagyobb lendületű feladat. S nyilván - itt rábukkanunk - az újabb városi épülettömbök diszharmóniája onnan van, hogy mind az újabb stíluskísérletek és a régibb, három-négy évtizedes tévelygések színhelye az egészen egyénietlen - lényegénél fogva egyénietlen - bérház. Parlament, törvényszék, sőt templom: mind könnyebben tűri a legrikítóbb próbálgatást, mint a zárt sorba szorított nagy ház. (Ezek a sablon-célú épületek - hogy példát említsünk - Párizsban szinte mind egyformák. Ez a szerénység nagyon megnyugtató.) A mi villaépítkezésünk bizonyos mértékig megfelel a régi palazzóknak. Csakugyan, a szabadon álló s gazdagon tagozott kisebb családi ház jobban tűri a stíluskísérleteket, mint a nagyvárosi sokemeletes háztömbök. Mindezekből a divatcsinálás, vagy, ha úgy tetszik, stílusfejlődés helyes útja így állapítható meg: először jön a nagy középület, teljes mértékben alkalmas a kísérletezésre, mert elegendő ellenőrzés alatt áll, mert jó kő-anyaga a szertelenséget úgysem tűrné meg, következik a magánpalota, egy árnyalattal konzervatívabb, de az egyénien művészi hajlandóságoknak mégis kellő teret adhat, a fák közé helyezett villák: ezek kisebb méreteik miatt, s ahogyan már kifejtettük, még mindig elbírnak bizonyos szabadosságot, végül a szimpla bérház: csak a legleszűrtebb, a legtartózkodóbb formákkal tűrhető s százszor inkább legyen konvencionális, szürke, mint rikítóan parvenü. Egészen külön hely illeti meg a valóban új célú és szerkezetű épületeket. De, hogy ezek külön stílust teremtenek maguknak, azt sohasem kellett jó építészek számára magyarázni. A nyugati pályaudvar vas-tégla csarnokai a félig-régi Budapest legszebb épületei közül valók, éppoly kitűnőek, mint amilyen elhibázott a palota formájú keleti pályaudvar. De szó sem lehet arról, hogy "stílusuk" a teljesen hasonló célú építkezésen túlterjedjen.

Ha ez a fejlődés-sorrend megáll, akkor a bevezető kérdésre már körülbelül meg lehet felelni. Építészeti konzervativizmus és modernség az új architektúrában, különösen Magyarországon, nem a maguk helyén találhatók. Fiatal, egyéni, tehetséges művészek alig juthatnak nagy és drága középületek tervezéséhez. Mindaz az invenció, ötlet, próbálkozás, amely e jobb minőségű építményeket felfrissíthetné, a bérházak homlokzatára szorul, és karikatúra gyanánt jelentkezik. Ezért nagy nyilvános épületeink merő konvenció, a városi utcasorok pedig tűrhetetlenül nyugtalanok. Az új generáció nem kap megfelelő teret, a régi és a régiből élő viszont sem megérteni, sem használni nem tudja az elődöktől átvett formákat. Amit például az "akadémikusok" renaissance címe alatt űznek: - nevetni és bosszankodni lehet a nagyszerű és változatos, imponáló pompa és intimitás kifejezésére egyaránt alkalmas formák e teljes félreértésén. Maradandóbb, több emberöltőre szánt épületeink legjobb esetben más korok sikerült másolatai. Annál szertelenebbül tombol az egyéniség azokon a házsorokon, amelyek tapasztalat szerint aránylag rövid életűek. Végzetük homlokukra van írva. Henye díszeik már azzal a tudattal készültek, hogy gyorsan el fognak tűnni. Ideiglenesség és a felelősség hiánya segítették őket a világra: olyan körülmények, amelyek a régi építőmestertől a legtávolabb voltak. E régiek szimpla, de megépített, követ kőre rakva csinált házaival szemben az új tömeg-architektúra színpadias, kulisszaszerű, változatos, feltűnő, cifra, vászonra festett. Hiányzik belőle a kő íze, a nyugalom karaktere, s ezt még nem pótolták valami új, vonzó tulajdonsággal, mert nagyon is gyorsan akarták pótolni, nagyon is mohón tömték meg falaikat az új formák kipróbálatlan, leszűretlen tömegével.