Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 18. szám · / · Figyelő

Tóth Árpád: Nagy Zoltán verskötete: Csend! Aranymadár!

Érdekes megfigyelni a gazdag, fiatal magyar líra alkotásait a művészi befejezettség szempontjából. E tekintetben az új magyar líra legkiválóbb művelőinél is a fejlődésnek egy sajátságos menetét konstatálhatjuk, mely a művészi befejezettségnek olyanféle kialakulását mutatja, mint ahogyan a rajzolóművész vázlatából a teljesen kész rajz formálódik ki. Erős, jelentős lírikusnál ritka jelenség az, hogy különböző verseiben különböző jellemző sajátságok, egymással esetleg ellentétes költői tulajdonságok tünedezzenek fel, s újabb és újabb verseik azáltal keltenének újabb figyelmet, hogy ezekben, mintegy meglepetésszerűen, a költői értékeknek egy merőben új, az illető költőnél eddig még nem tapasztalt faja jutna megnyilvánuláshoz. A gyakori eset az, hogy a költőknek már azokban a verseiben, melyekkel, először jelennek meg a fórumon, bennük van értékeiknek összes lehetősége, mint ahogy az odavetett vázlatban benne van a későbbi teljes rajz. Csak a vonalak éles, határozottabb kirajzolása, az árnyékolások, a tónusok gondos továbbfejlesztése kell, s létrejön a művészileg befejezett alkotás.

Nagy Zoltán költeményei, úgy vélem, a művészi befejezettségnek másik fajta, ritkábban előforduló kialakulásáról nyújtanak talán legjellemzőbb példát az új magyar lírában. Ha kötetében összegyűjtött költeményeit figyelmesen nézzük, különböző verseit nem annyira az értékeknek teljesebb vagy kevésbé teljes kifejlődése különíti el egymástól, s foglalja külön, kisebb csoportokba, hanem azt kell konstatálnunk, hogy egy-egy ilyen külön költeménycsoportnak máris megvan a maga speciális, legteljesebben kifejlesztett művészi befejezettsége. Míg az a lelki arckép, mely a legtöbb más költő verseiből kirajzolódik, egy-egy teljes vonalzásában felénk vetülő vázlat későbbi, fokozatos kibontakozását mutatja, Nagy Zoltánnál egy-egy összetartozó verscsoportban egy-egy azonnal tiszta és éles kontúr jelentkezik, melyek mintegy a rajzlap különböző helyein, külön-külön megrajzolva keletkeznek s utóbb összeérnek, közösségbe foglalódnak, s így adják a teljesen befejezett rajzot.

Így Nagy Zoltánnak vannak versei, melyek finom ékszerészmunkákra emlékeztetnek, szinte preciőz kényességgel és csínnal csiszoltak, s lírává olyformán melegülnek, mintha a finom rubinok pirosságát az emberi szív vérével akarná fokozni egy preciőz ékszerész, mint új és bizarr festőanyaggal. Vannak versei, melyekben ismét másfajta líra mutatkozik meg, a tűnődésé, mely a magány óráiban egyre az emberi lelket és bánatát kutatja, s ezer hidat vet át ez örök és mély folyón, hogy mint az indus legenda Buddhája, ezer alakban keljen át a nagy és sötét örvényeken. Ezertornyú városnak, lakatlan pusztának, fényben ragyogó hajónak, csendes tutajnak, az emlékek hosszú utcájának, száznegyvenhat dózse kriptáját rejtő velencei dómnak írja meg a lelkét, s e helyeken mindenütt a bánatra talál, mint bús és örök kincsre. Ismét másutt sötét és erős lendületekbe szökkenti líráját, szökőkutak könnyesen ködlő vízsugarába, az istenek asztalához és az istennők ágyáig, s üzenetet küld távoli, csudás városoknak és messzi nőknek, hogy ne pusztuljanak el addig, míg az ő szemének vedrei nem merítették magukba szépségüket.

Mindezek a verscsoportok a művészi befejezettségnek külön-külön, sajátos jeleit mutatják, hangulatuk, formai tisztaságuk tovább nem fejleszthető készségű. Az egyes csoportok által meghatározott lelki arckép különböző vonalait Nagy Zoltán legutóbb írt versei foglalják közös, döntő rajzú kontúrba. E versekben a régi bánat tiszta, bölcs, érett derűvé nemesedik, s a pompás plasztikájú hasonlatok, Nagy Zoltán művészetének e legbravúrosabb termékei, az aranyfények közül a legcsodálatosabbal, az őszi napsütés elemezhetetlen keveredésű, egyszerre bánatos és derűs aranyfényével világítanak a férfiérzések komoly mélységeibe. Az Érmelléki ének és a Záró-ének nagy szépségeire utalok.

Annak a fejlődésmenetnek a természete, melyet az itt mondottakban Nagy Zoltán lírájáról megállapítani kíséreltünk, magában foglalja e kitűnő költő alkotómódjának jellemző természetét is. Az ily költő, aki minden költeményében a teljes befejezettség erejével hat, természetszerűen igen lassan, mindig teljes ereje munkábavitelével dolgozik, s nincs módjában a szapora alkotás. Nagy Zoltán kötete kevés verset tartalmaz, de e kevés termés súlya, édes nedve, nemessége azt mutatja, hogy e versek a magyar líra istenáldotta szőlőhegyén a legdúsabb fürtök közé szüretelődnek.