Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 18. szám · / · Boross László: Gyarmatpolitika
A modern nemzetek között az első, mely nagy gyarmatbirodalommal rendelkezett, a spanyol volt. Egy bátor gondolat és egy szerencsés perc öntötte az új világ kincseit és országait a spanyol trón lábaihoz, egy másik perc elsodorta, véletlen sikereken tájékozódás nélkül elhelyezkedett dölyf hatalmából kieresztette. A gazdasági fejlődésükben az iparosodáshoz közeledő nemzetek Spanyolországot és Portugáliát nem követték a tengeren, mikor az új világ még nem volt aktuális számukra, mikor azonban - majdnem 100 évvel Amerika felfedezése után - Walter Raleigh az első angol gyarmatot alapította (1584-ben Virginiát), már tudta is, hogy ez mire jó. A franciák (Quebec alapítása 1608-ban) és Holland (kelet-indiai társaság 1602-ben) a tengerentúli versenyre hamar utánuk küldték hajóikat. Az ugyancsak fejlett német és olasz kereskedelem militaro-centralisztikus szervezet hiányában elmaradt Az angol elsőséget biztosították: a spanyol armada legyőzése (1588), a navigationsakte (1651) és a rákövetkező háború Holland ellen, végül az utrechti és a párizsi béke (1713 és 63-ban), melyeken Franciaország lemondott Észak-Amerikáról.
De Franciaország, mely talán azért maradt el Anglia mögött, mert a kontinens is állandóan igénybe vette, nem hagyta legyőzőjét az elsőség nyugodt élvezetében. Akkoriban az angol hatalom fővárának Észak-Amerikát nézték. Mikor a gyarmatosok és az anyaország között ellentétek merültek fel, Franciaország szövetkezett a gyarmatosokkal, és kivívta velük a versailles-i békét (1783), az Amerikai Egyesült Államok önállóságát. De az angolok - élükön Warren Hakings, bátor és kíméletlen tettrekészséggel - meghódították közben Kelet-Indiát, s az amerikai veszteségekért, melyekből Franciaországnak különben semmi sem jutott, több mint kárpótolva voltak.
A franciák következő támadása már India ellen irányult, melyet Bonaparte tábornok 1788-ban Egyiptom felől a szárazföldön akart megközelíteni. De Anglia, harcvonalba vezetve a franciák ellen a második koalíciót, kikényszerítette a francia sereg hazatérését. Az amiens-i békében (1802) a két nagyhatalom a status quo alapján kiegyezett. Anglia ezzel nem érte be, három év múlva már új koalíciót vezetett Napoleon ellen. A vállalkozás balvégzetbe s a legszertelenebb chaos-ba hullott: Napoleon leverte Ausztriát és Poroszországot, a német birodalmat vazallus államokká törte, és az orosz cárral, az egyetlen koalícióssal, ki seregét fel tudta tartani, titkos szövetségre lépett. Mint a kontinens ura, életbe léptette a "szárazföldi zárlatot" Anglia ellen, tervbe lett véve az előrenyomulás India ellen a Balkán felől, egyszersmind Törökország felosztása a cár és a császár között. Ám a két szövetséges féltékenysége hátráltatta e terv megvalósítását. S ugyanez a féltékenység, melyet Anglia reménykedve, de rettegve már a legrosszabbtól is, szövetkezve a portával, abban az "austerlitzi" lelkiállapotban nézett, mely William Pitt idegeit összeroncsolta - ez a féltékenység a cár és a császár, a két barbár atléta között 1812-ben háborúra vezetett, az oroszországi hadjárat, a francia vereség, az utolsó koalíció, sok ember és állat pusztulásához, a párizsi béke, a bécsi kongresszusra, Elba- és St. Helenába. Angolország - és Ausztria - most már kiböjtölték a veszedelmeket, a kongresszuson két tertius gaudens voltak. Felötlik a kérdés, hogy Angliának mennyi érdeme volt menekülésében? Politikai kultúrában és elfogulatlanságban az angol már akkor is a legelőbbrehaladott nemzet volt. Ebből következik, hogy a többi nemzetek politikai kultúrája több fogyatékosságban szenvedett, mint az angolé, s ily fogyatékosságokból kifolyólag több ballépést tehettek, több szerencsétlenségbe dönthették magukat. Csak látszólag volt minden ballépésük váratlan szerencse Anglia számára, abból, hogy az angol nemzet a legfejlettebb volt, önként következtek olyan ballépések, melyek Anglia ellenfeleit magukkal rántották, de Angliát nem. Az angolok már a XIX. század elején se ülhettek fel ama corsicainak, nem követték volna Moszkváig a gloire után, s ha Franciaország követte, ez csak olyan szerencse Anglia számára, mint az, hogy a kannibálok Ausztráliában megették egymást, mielőtt az angolok odajöttek, s ez okból sem elég nyugtuk nem volt, hogy feltalálják a puskaport, sem lehetőségük, hogy nagy sereget állítsanak az angolok ellen.
Franciaország egy időre lemondott világhatalmi törekvéseiről De nem mondott le végképp. Politikai kultúrája lassabban fejlődött, mint az angol, mert fejlődése kevésbé volt izolált és zavartalan, de ugyanez okból kultúrája idegen kultúrákkal szemben rokonabb, vonzóbb és elasztikusabb volt. Napoleon alatt Egyiptomba került, és mint egyiptomi pasa bizonyos függetlenségig vitte Mehemed Ali. Franciaországra támaszkodott, Franciaország pedig megkísérelte, hogy az iszlámnak új centrumot teremtve egy a francia befolyást uraló birodalomban - a földközi kereskedelmi utakat és a stratégiai utat India felé hatalmába kerítse. Mehemed Ali meghódította Syriát és fenyegette már Konstantinápolyt. De Anglia résen volt. Összeállt Oroszországgal, mely az iszlám gyengeségében ugyancsak érdekelve volt, Ausztriával, mely Törökország változatlanul maradását akarta és Poroszországgal, mely német nemzeti politikáját túl hatalmas Franciaország szomszédságában nem hajthatta végre. Mindnyájukat az európai egyensúly felbomlásával is rémítette. Franciaországgal megint szemben állt az, aki megelőzte, és mind, aki a nyomába törekedett, kénytelen volt engedni és tűrni Mehemed Ali meghajlítását, tűrni az angol befolyás berendezkedését a fáraók birodalmában. Anglia új hatalmi sphaeráját több háborúban a bennszülöttek ellen biztosította, utolszor 1898-ban. Ugyanekkor megkísérelte Franciaország is (melyek már a Suez-csatornával se volt szerencséje), hogy folyton gyarapodó afrikai gyarmatbirodalmából utat nyisson Egyiptomba - Fasoda elfoglalásával. De Anglia háborúval fenyegetőzött, és Franciaország megint visszavonult. Már nem volt képes arra, hogy a saját erejéből versenyezzen Angolországgal. És védtelen volt Németországgal szemben is.
E helyzetből a francia-orosz ententehoz csak egyetlen lépés kellett: az, melyet Oroszország tett, mikor szintén megszorult. A francia-orosz entente a legtökéletesebb kiegészülés: a fölösleg tőkében és a fölösleg emberanyagban, a szabadság- és a vallásideológia, a haladás és a türelem, a kultúrája terjeszkedése közben fogyó francia nemzet és a francia kultúrához vonzódó terjeszkedő szlávság álltak ez entente-ban össze. Az entente mind a kettejüket biztosította Németországgal szemben, s mind a kettejüknek lehetőséget nyitott ama világhatalmi politika folytatására, melyet izoláltan csak kudarcról kudarcra tudtak volt vezetni. Az oroszok ugyanis oda jutottak, hová a franciák. Az angolok, kik a sziléziai háborúk alatt álltak először az orosz birodalommal szemben, ezt centrál-ázsiai pozíciója és Konstantinápolyra irányuló törekvései miatt mindig gyengíteni akarták, a Metternich-érában a portán a szlávok ellen dolgoztak, s vitték a balkán ügyeket 1854-ben a Krím-háborúig, 78-ban a berlini kongresszuson, a nyolcvanas években Bulgáriában gyengítették és végeredményben a Balkánról kizárták Oroszországot. Ezalatt Indiát is körülbástyázták Beludzsisztán-, Afghanistan- és Tibettel. Az angol-búr háború alatt Oroszország itt-ott előremerészkedett, ezalatt kiütött a boxer-lázadás, Anglia Németországban engedte át a fővezényletet, s egyelőre azt is tűrnie kellett, hogy az oroszok Mandzsúriába nyomuljanak. De Anglia szövetségese, Japán már 1904-ben megtámadta és visszaverte az oroszokat, a háború alatt Oroszországban forradalom ütött ki, és az ország belső gyengéit feltárta, Anglia megelégelte a nehézkes északi medve üldözését, és kiegyezett a békét áhító szláv birodalommal, főleg azért, hogy a hirtelen nőtt Németországgal szemben szabad keze legyen.
Jellemző, hogy Oroszország, mely mindig és nem alaptalanul, a jövő birodalmának és fenyegetésének látszik, abban a korszakban, mely az angol-orosz egyezménnyel zárult, félelmetes előnyomulások után szinte mindenünnen kénytelen volt visszahúzódni. A XIX. század elején Románia Oroszországé volt, Cattaróba orosz őrséget raktak, s monarchiánkkal Pétervártt mint a beteg emberrel bántak, mihez terjedelmes önérzeten kívül "in orbem ultimam" nyúló látnoki erő is kellett. Az orosz cár ötven évig Szerbia legitim protektora volt, s ezalatt Németországban is oly befolyást gyakorolt, mint egykor Gustav Adolf és utódja Németországban: Richelieu. Görögország- és Bulgáriába nem is oly régen a cár hivatalnokait és tábornokait küldte, hogy leereszkedésükkel boldogítsák ez országok miniszterelnöki székeit. S Port Arthur alatt elérték az oroszok már a szabad tengert is, mely sose fagy be. De seholse tudtak megmaradni, mert mindez expanzióra még semmi szükségük - számára még semmi fölöslegük - nem volt: mindezek az akciók erőltetvék voltak, s a nehézkedés törvénye nem úgy élt bennük, mint megmaradási - hanem mint összeomlási hajlam.
A német birodalom ezalatt rohamos fejlődésnek indult, s akár mint iparos-, akár mint hajóhadtartó állam felnyomult néhány év alatt a második helyre. Hadserege az első volt, s e pozícióban a megelégedésnek semmi jelét se mutatta. E helyzet, melynél ragyogóbbat is élvezett már az Ottók és Staufok alatt, és mely felidézi a Hansa és a Fuggerek emlékét is, nem parvenü helyzet volt, hanem olyan, melytől balsors - a római örökség és a reformáció átka - sokáig elütötte a németeket. Egyébként Németországban a világhatalmi gyarmatpolitika minden feltétele megvolt, máskülönben nem is sikerült volna mindjárt az egység helyreállítása után a még szabad gyarmatok birtokbavétele. Csakhogy ez kevés volt. II. Vilmos alatt megkezdődött a német-angol verseny. Éppúgy, mint annak idején a franciák, a németek is az iszlámon keresztül akartak az angol gyarmatbirodalom elevenébe hatolni. A terv Törökország oly intenzív erősítése volt, hogy fel lehessen venni a hármasszövetségbe, és az iszlámba új lelket lehessen önteni, hogy képes legyen minden idegen hatalom - főleg az angolok - lerázására. A török seregben német instruktorok léptek működésbe. Németek építeni kezdték a Bagdad-vasutat, hogy Anatóliából csapatokat lehessen szállítani ama távoli perifériákra, melyeket Allah követésre méltó, de nem mindig üdvös közömbösségében arab lázadókkal és angol pénzdarabokkal szórt tele. A németek támogatták a kalifát akkor is, mikor tiltakozott az ellen, hogy Anglia védnöksége alá vegye a szultáni fenséget bitorló kuweiti seikot. Németország az ifjútörökök segítésében annyira ment, hogy szövetségesét, monarchiánkat, az annexió alkalmával a szandzsák kiürítésére bírta, holott monarchiánk a királysággá lett Bulgáriával az annexiónak másként is érvényt tudott volna szerezni - ha Németország ebben az esetben is hajlandó lett volna, hogy fedezze a hátát. Már-már úgy látszott, hogy az ifjútörökök hazájuk züllését meg fogják állítani - hisz e züllést a szandzsákba hét lófarkkal visszahozhatták! - és hogy az oszmán birodalom nemsokára szövetségképes lesz. Már az oroszok is szövetségbe - a balkánszövetségbe - csábították Törökországot, mely kombinációt a portán persze álmélkodva visszautasítottak. Annyi lett volna ez, mint elmenni amaz éléskamrába, hova Oroszország mindent el akart tenni, amire majdan étvágya lehet, ha gyomorbajából Isten segedelmével kigyógyult.
Anglia se volt tétlen. Arábiában, Jemenben lázadásokat pénzelt, a balkánkomitén keresztül hasonlókat tett Albániában is. A kuweiti arabokat elszakadásra bírta, és a Bagdad-vasút elé minden percben új akadályokat gördített. A hármasszövetség ellenében működésbe léptette a tripleentente-ot, s az olaszokat Tripoliszra bátorította. Az annexiós válság eredménytelen vége után a türelmetlenné vált Bulgária végre elfogadta a balkánszövetség eszméjét, miért jutalmul az 1912. május 1-ei bolgár-szerb szerződést - majdnem az egész Macedónia ígéretét - vághatta zsebre. A tripleentente a balkánszövetséget ellátta hadipénztárral, hadifelszereléssel, Törökországot ellenben kiüldözte a pénzpiacról, mely bajon Németország minden áldozatkészsége dacára keveset tudott segíteni. A balkánszövetség az első támadó volt a félhold ellen, kit kedvére hagytak - efelett a tripleentente őrködött -, és a balkánszövetség az európai Törökországot össze is törte. Az ázsiai Törökországot a tripleentente belső egyenetlensége s a hármasszövetség egységes óhaja még megmentették, de hogy a porta ott konszolidált állapotokat teremtsen, megint az angol és francia tőkéhez kellett fordulnia, s ez oly feltételeket szabott, melyek mellett Törökország pénzügyi függetlensége csak fikció lehet. És Németország semmit se tehetett ez összeomlás ellen, mert látnia kellett, hogy az európai vilajetek tarthatatlanok, az iszlám erőit csak fogyasztják és nem táplálják. Az ázsiai Törökországba viszont egymaga nem tudott elég pénzt vinni, tehát helyeselnie kellett, hogy az angolok és franciák is pénzt vigyenek oda, s be kellett érnie azzal, hogy a hitelezők szindikátusában mint egyike a hitelezőknek, helyet foglaljon, s a többit ellenőrizze. A mondottakkal ellentétben látszik, hogy az egész balkánszövetség-affaire alatt nem Anglia, hanem Franciaország heveskedett az előtérben. Ennek oka, hogy a kontinentális entente-beliek a balkánszövetséget magamagáért is favorizálták, s tőle várták a hármasszövetség katonai túlerejének kiegyenlítését, Angliának semmi se sugallhatta, hogy e lelkesedésben részt vegyen, a szekundáns helyzete annál inkább elégítette ki, mert konzervatív külpolitikájának kedvez ellentétek elsimítása és Európa elszoktatása háborúktól. Hasonlóképp kiállt a küzdőtérről Németország is, hogy politikáját új szempontok szerint is orientálhassa. Különben amaz úthoz közeledett, melyre már előtte rálépett Oroszország is: kezdett barátkozni egy német-angol egyezmény gondolatával.
Nem következik ebből, hogy a versenyt feladta volna. Orosz- és Franciaország se rezignáltak. De aki már a második helyre ért, annak nem érdemes többé a szerencsét forszíroznia, várni míg a riválist, ami óhatatlan, valami pech éri, és készülni arra - izgalom és kapkodás nélkül -, ha a riválist pech éri: minden másfajta küzdelem csak - Verzweiflungskampf, és nem lehet küzdési rendszere a magasrendű szervezetek- és lényeknek, kiknek van vesztenivalójuk is. Németország tekintélyes pozícióban maradt. Hajóhada 1915 (16)-ban 26 dreadnoughtot fog felvonultatni 39 (43) angol dreadnoughtal szemben, Angliának azonban hajóhada tetemes részét a Csendes- és az Indiai-óceánon, másik részét a Földközi-tengeren kell tartania, úgyhogy a német hajóhaddal nem állíthat minden körülmények között veszélyt kizáró túlerőt szembe. Anglia függésbe jutna entente-társaitól, ha az osztrák-magyar-olasz hajóhadak sakkbantartásával kizárólag a francia vagy a francia és a Dardanellákon kieresztett orosz hajóhadat bízná meg. Az osztrák-magyar és az olasz hajóhadak gyarapítása nem rivalitásból származik, ennek nem is volna értelme, hisz egy osztrák-magyar-olasz háború, a hajóhadak nagyságától függetlenül, csak a Pó-síkságon dőlhetne el, hol az olaszok csak győzelem után tudnának annyi katonát nélkülözni, hogy jusson invázióra is a magyar-horvát-dalmát partokon. A monarchia Észak-Albániáért Valonát is átengedhette Olaszországnak: mert vagy béke van - akkor a Brindisi-Valonai szorost úgyse lehet elzárni, vagy háború van - akkor meg mindegy, ha elzárják ezt a szorost, a háború nem ott lenne, s a háború alatt ott semmi keresnivalónk se volna.
S azért is tekintélyes Németország pozíciója, mert egy orosz-francia, sőt egy orosz-német-francia osztozkodás is a Keleten könnyebben volna megvalósítható, mint akár csak egyikük érdekeinek kielégítése Anglia által. Anglia se a Szíriába vágyó Francia-, se a perzsa és az Égei-tengerbe vágyó Oroszországban nem bízhat meg.
De van egy angol terv, mely ha sikerül, leszerelné a feszélyező eventualitásokat. Az iszlám súlypontja most beljebb, Ázsiába húzódott. Az ázsiai Törökország legnagyobb számottevő népe az arab, melyhez az angol befolyás közel férkőzött. Indiától Beludzsisztánon és Dél-Perzsián át Kuweitig minden angol, hogy Kuweit meddig ér, az bizonytalan, Kuweittal a Tigris folyó is angol, tehát egy kicsit Mezopotámia is, az arab partokon viszont szintén sok angol állomást találni, és Arábián túl már az angol Egyiptom terjeszkedik. Kibontakoznak tehát egy angol védnökség alatt álló újarab gyarmatbirodalom elemei, melyet az egymásnak termelés, a közös gazdagság, a közös ellenség, az angol kultúra és adminisztráció kapcsai szorosan Angliához fűznének. Ma persze, mikor az egyiptomi nacionalisták Angliát még elnyomójuknak tekintik, ez a kombináció még messze lebeg.
Az angol gyarmatbirodalomnak egy másik problémája, hogy mi lesz, ha az autonóm Kanada-, Ausztrália- és Dél-Afrikában egyszer majd annyira megy az iparosodás, hogy ez országok és az anyaország érdekei ütközni fognak? De nyilván annyi lehetőség fog e kérdés megoldására rendelkezésül állni, hogy csak időpocséklás emiatt már most aggodalmaskodni: Anglia átváltozhat például tőkésországgá, mely tőkéit az iparos gyarmatokba fekteti, s onnét viszont kamatokat húz - vagy lehetséges ez a kombináció is: miután a gyarmatok odáig úgyse juthatnak el, hogy a viszony megforduljon és Anglia az ő gyarmatuk legyen, gyarmatra viszont idővel szükségük lehet: inkább fogják gyarmatbírásra felhasználni az angol birodalomhoz való tartozásukat, mintsem e birodalomtól elszakadjanak. Végre pedig egyáltalán kétségbe lehet vonni, hogy ellentétes gazdasági érdekek egy közös - és magas! - kultúrájú birodalmat kényszerűen szétszakítsanak, ellenkezőleg, épp azért, mert a kultúra közös, elmehet mindenki, aki a Jóremény-fokon mesterségével nem boldogul, Greetna Greenbe és viszont. A brit gyarmatoknak érdekük lehetne az elszakadás, ha nem lehetnének el vámsorompók és protekcionizmus nélkül, de szabadkereskedelem és a nemzeti bérminimum birodalmában úgyse fejlődhet protekcionizmusra szoruló ipar. Ezt letöri a konkurencia, és ez nem tudja megfizetni a nemzeti bérminimumot. A kanadai vámokban ugyan bizonyos partikularizmus nyilvánul, melyet Anglia, tekintettel az Egyesült Államokra toleranciával kísér, s melyet Chamberlain az imperializmus lobogójával akart eltakarni. De Anglia tűrheti e partikularizmust, mely nem árt neki, s melynél a kölcsönös előnynyújtás nemcsak nagyobb, de a jövőben még többféle is lesz (pl. Kanadának angol gyarmat és Angliának kanadai véderő. Addig: a kanadai gabonatermelés és az angol gabonaszükséglet párhuzamos növekedése).
Újabban azt a kérdést is figyelemre érdemesítik, hogy a küzdelembe az elsőségért beleszólhat-e önállóan Európán kívüli hatalmasság is? Például az úgynevezett sárga veszedelem? Utalnak arra, hogy mily sűrűn lakott pl. a kínai birodalom, s hogy a kínai fajban mily nagy képesség lakozik még expanzióra. De bocsánat! abból, hogy Kínai oly sűrűn lakott, abból, hogy száz otthon fölösleges kínai nem uratlan vagy hódítandó területen, hanem a világ legsűrűbben lakott földjén egy rongyos viskóban alapít várost és korlátozza szükségleteit: ebből én nem azt következtetem, hogy ez a nép még roppant expanzióra képes, hanem mindenekelőtt azt, hogy sose volt képes expanzióra. Persze a sors rákényszerítheti, s ekkor a következőfajta expanzió észlelhető: a kínai munkás igénytelensége következtében jobb szolgáló, mint az európai munkás, és ezt szolgapozíciókban, munkahelyekről kiszoríthatja. Viszont a szocialista társadalomba is csak mint szolgáló tolakodhatna be: oly munkák elvégzésére, melyekről a szabad munkás fájdalom nélkül lemondana. E kérdés tüzetes tárgyalása különben a szocializmus fejezetébe tartozik.
Japán egyelőre még nagyon kicsiny Európához képest. Még nőhet is Európa veszedelme nélkül, sőt jobb is, ha nő, mert akkor kevésbé zárkózhatik el, ami azért fontos, nehogy bekövetkezzen, hogy míg Japán minden európai találmányt megismer, Japán a saját találmányait eltitkolhassa Európa előtt. Hisz új találmányok az erőviszonyok radikális változását eredményezhetik, a különböző népek kultúrakülönbségét is a nekik köszönhető (és náluk érvényesült) találmányokon lehet lemérni. Minden kultúra persze, mely ki akarja vonni magát az európai ellenőrzés alól, s e fondorlattal el akarja érni a nagyobb kultúrát és nagyobb hatalmat biztosító találmánytöbbletet: Európa ellensége, s idejekorán nyíltságra kényszerítendő.
Ha pedig az Egyesült Államokban mutatkoznak oly fejlődési csírák, milyenek Európa földjén maguktól nem keltek, úgy a kölcsönös kontroll folytán könnyű lesz erről tudomást szerezni, s e csírákat átültetni Európába is. Nehogy Amerika utolérhesse Európát, mint ahogy Európa az öregebb Ázsiát utolérte, mert mikor Ázsia még hatalmasabb volt, Európa fejlődését nem ellenőrizte.
A néger kérdéssel nem foglalkoztam sokat, de azért a következőket mégse alaptalanul hiszem: kényelmetlen dolog ugyan, hogy a fehér boxer a néger boxerrel nem mérkőzhetik, de ez nem lephet meg, mihelyt meggondolom, hogy még a legkülönb sportsman se megy a medve ellen puska nélkül. A néger boxereket a priori disqualifikálni kell - és ez csakis a fehérektől függ, akkor aztán nem ismétlődhetik az a gyalázatos jelenség, hogy néger fehért fehérek szórakozására tönkrebokszoljon. Ha majd a négerek kultúránkat el fogják sajátítani, nekik se fog minden falat hús, amit megesznek, a végtagjaikba nőni, és bokszolás közben ők is szórakozottak lesznek. A mondottakban nem foglaltatik a testi erő lebecsülése. De nem lehet ideálunk épp az a falánkságra emlékeztető állati testi erő, mellyel a négerek szoktak atavisztikus ösztönöket csodálatba ejteni, mely túlnyomóan matéria és súly, s melynek a megcsúfolt maradványai Európában azokon észlelhetők, kiknek hasa előtt egy teljesen értelmetlen hústömeg élősködik, kínos igyekezettel, hogy részt vegyen az emberi mozgásban (ily hihetetlen látományokra gyerekkori álmaim torzjelenségeire s azonkívül még arra is gondolok, hogy ez embereknek ősei irtó falánkságukban bizonyára hegyeket és generálisokat ettek, és azokat aztán nem tudták megemészteni). A kultúrember számára tipikus testi erő az, mely munkán és sporton az ész segítségével nevelkedett, őslényi teljesítményekre képtelen ugyan, de ilyesmire magát haszonnal nem is pazarolhatja, tekintve szerszámaink kitűnőségét és a szolgálatunkba hajtott elemeket. A négerek a fehér race fölényét belátják, szenvedéllyel érzik szexuális ösztöneikben is, hő vágyuk az asszimiláció, és nem tehetnek róla, ha oly nehezen sikerül nekik. Bennük az életerő az, ami őket beolvadásra hajtja, a fehérekben viszont csak az atavizmus hajlik feléjük, szóval az asszimiláció a legkülönb négerek és a leggyarlóbb fehérek művének ígérkezik, s e tény megállapításában rejlik a két race különbségének is megállapítása.
Azokban a mérlegelésekben, melyekkel ide lyukadtam ki, a szocializmus és új találmányok lehetőségei nincsenek számbavéve. Vajon tangálhatnak ezek oly rendszert, mely a nagyobb hatalmat ceteris stantibus a magasabb kultúrával párosítja? A balkáni alakulásoknak ellenben másirányú befolyása is érvényesülhet, miért is ezeket az adott témával kapcsolatban még behatóan tárgyalni kell.