Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 18. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
A százféle hiúság ragyogtatását megunt napfény hófelhőbe öltözött, amelynek fekete szárnyai fehér pihét szitálva simogatták végig nyirkos, hűvös gyöngédséggel a várost, hegyet, mezőt, vizet. A Duna német hegyek piszkos árjait zörgető gravámenes kedvvel rohant, medréből kikívánkozva.
- Tyüh! Belzebub apánk ángya térgyit! aszongya, hogy hó! - fohászkodott föl a vén révész a kalyibájában. Ablakján a lantorna-papiros szaporán pattogott. Egy darabból faragott, karcsú hosszú szárú, tojásdadocska öblű fapipájában bütykével mélyebbre nyomta a dohányt, s kifordult az ajtón.
- Az istenit, la, pofádon ülsz? - mordult egy fellajtárra, aki majdnem hegyibe gázolt a négyes fogattal. Az öreg a zablakarikába ragadva nyomta el maga fölül a lovat, a hintó megállt álmatlan arcú, mélyre húzódott szemű, göndör nagy szőke hajú úr tekintett ki belőle, mi történt. De az öreg bocskorai már a part felé karikáztak. A hajóhíd akaratlan, lomha kényességgel ingott a habokon, s a közepetájt mintha fölemelkedtek volna rajta a deszkák.
- Nem egyedül nagyságod - folytatta a kocsiban Rákóczi egyik országgyűlési követe, Klobusiczky András uram fejtegetéseit a bánnak -, igen felette disgustatus! Az urak mind, mint az agyonütöttek, úgy járnak lator, áruló érsek dolga miatt.
- Bizony mondom kegyelmednek, ma tennék koronát Rákóczi fejére, ha lehetne! - felelt elgondolkozva Zrínyi.
A hintó éppen útnak lendült, mikor két egymást követő hatalmas reccsenés nyomában rémült ordítás hatott hozzájuk. Zrínyi kardjához kapva ugrott ki a kocsiból. A parton ácsorgó népség ijedten mutogatott a vízre, amelyen suhanva rángatózott lefelé a derékon szakadt híd egy darabja, a megmaradó táncolva igyekezett a parthoz simulni innen és túl.
- Omen! - mondta fontoskodva Klobusiczky a bán háta mögött.
- Ez híd kötte hazánkot Bécshez! - felelt halk gúnnyal a bán. - Eltöretett része menten mégyen Buda felé! Ha karunk ereje szakasztaná egy napon mind az láncokat, kik hozzája csatolnak, Klobusiczky uram!?
S ha nem mondanád mindig, hanem tennél is valamit, Miklós! - biztatta egy belső szó, míg tekintete szórakozottan járta a parton tanácstalan kiabálással, hadonászással fel s alá szaladgálókat. - Kijátszottak! Csúfosan nyakadra tapostak, mint a sziszegő kígyónak... S te mit téssz? Újra csak sziszegsz. Nincsen-é méregfogad? Marva marj, te örökkön marva sziszegő! Nem látod-e, hogy a német idegen a magyarhoz? Hogy ültél ott, mint a kárvallott kölyök, pendelyeddel szárogatván könnyeidet. Bizony megsirattad a nádorságot ország-világ előtt! Hát lázítsd föl az országot, szöges cséphadaróval verd ki a palatinusságból Ferencet, tapodj rá a beteg ausztriai házra, s plántáld tetejébe zászlaját az igazi magyarnak! A magadét? Ahhoz még kicsiny vagy... Rákócziét! Vele kelsz te is majd magasra!
- Klobusiczky uram, ha Rákóczi fegyverhez ragad az közszabadosság védelmezésére, akkoron én... eh!... nem ezt, kérjen csak kegyelmed nevemmel az méltóságos nagyságos úrtul domíniumot, tisztet, el-kimégyek Magyarországbul Erdélybe...
- ...vagy talám lengyel földre! - célozgatott hamisan Klobusiczky a fejedelem terveire.
- Oda is! Tülem akármerre! Csak el innen, ebbül veszett respublicábul!
A csónakok elúsztak, a népség elszéledt, s a két úr sétálva követte a hintót.
A bán csak most látta igazán, mi történt vele. A töprengés befogta büszkeségének indulatosan villogó szemét, s szótlanul mutogatta a múlt szakaszait: bánságoddal nem törődtél, enyhe voltál, ha öntudatlanul is, a praedauciusok dolgában, a testvérét elháló Mikulichcsal szemben, mert szemed a nádorispánságon függött, a bécsi urak kinevettek, finoman leráztak magukról, mint hattyú a vizet, viselős feleségedre nem gondolsz már hetek óta, jó végbeli verekedő kapitánynak tartanak azok, de egy egész had vezére, mire gondolsz? a horvát ügyeket el tudod intézni, hiszen maguktól mennek, ha nem mennek, úgy maradnak, táncolsz, mint a Paprika Jancsi, s nem érzed a bécsi kezet, amelyik beléd nyúl mozdulatodat igazgatni, de közbenjárni nemzet és király között, elöljárni, az első magyarnak lenni, mire gondolsz? Az utolsó grabeni suhanc is port tud hinteni a szemedbe, te buta magyar!
- Klobusiczky uram, ha ma vony kardot az fejedelem... eh!... nem, inkább bujdokni mégyek az csecsszopóval, ki jünni fog, hogysem...
A csöndesen léptető hintólovak hőkölve álltak meg már a falakon belül egy utcakeresztezésnél, a kocsi kezdett lassan hátrafelé gurulni. A kis utcából harisnyás, bugyogós, kiskalapú, olajbarna arcú idegen vitézek bukkantak ki szótlan meneküléssel, utánuk kivont szablyával, meztelen tőrrel ordítva rohant egy csoport magyar A két úr a hintó másik oldalára kerülve meglepetten nézte a különös vadászatot.
- Az spanyor ambassador emberi - szólt Zrínyi.
- S az palatinus uram vitézi! Mi légyen ez?
Az egyik üvöltve előrerugaszkodó magyar csákánya most villogó kört kanyarítva zuhan egy spanyol fejére. A karcsú legény véres rongyként esik össze. A spanyolok visszafordulnak: a lebbenő kurta köpeny alól hosszú spádély egyenes, merev fénye villan elő, s a holton tapodó magyar ordítva bukik arcra, melléből vérsugár pattan, s tajtékos száján halálba hal a szó:
- Kurvanyátok!
Messze nehéz lovak dobogása, vért-csörgés. Sikkantó fütty hangzik a verekedők közül, s a spanyolok újra futásnak erednek. A hajdúk váll közé rántott fejjel, kémlelnek körül, az egyik int, s egy csöndesen nyíló kapu mögött eltűnik a kis csapat.
Zrínyi vállat von, s beül a hintóba. A kerék nyikkan, indulnak.
Az utcából magasra emelt karddal rúgtat ki Puchaim gróf. Egymásnak nyomott apró kerek szemében harag, pufók arcán az indulat vérbíbora, élbe hajló domború mellvasa csillogására dús csipkegallér borul. Mögötte hatvan vértes: hatvan merev, zörgős acélszobor, egyik kezükben a kantár, másikban az aggyal combjuknak támasztott német puska. Vezérük káromkodva néz körül: senki! De igen, amott! Tehetetlen dühében kardját baljába löki, a nyeregkápa hímzett tokjából kiálló pisztolyához ragad, s lova nyaka mellett előrehajolva a menekülő spanyolok után lő: inkább ijeszt, mint ölni akar. Csak az éjjel botorkált le a városba vitézeivel az Amalfi hercegének szállása előtt újból kitört verekedés elfojtására, s későn jött akkor is: a hercegnél éppen látogatást tevő spanyol követ kocsisai már vérbe fagyva hevertek az összetört hintók körül... S most újra!... Fölötte, a padlásablakok homályában kajla bajszok mögött csöndes, gonosz vigyorgás villódzik. Amott egy hintó! Tán azok tudnak valamit! Sarkantyú! s a vértesek zörögve kanyarodnak uruk után.
A hintó megáll, s a kitekintő Zrínyitől udvariasan kér bocsánatot Puchaim:
- ...Es hatte einer von den Spanischen eine Dame bey sich, welchen die Hungarn ertappten, und, nach guten Stőssen, ihm die Liberey auszogen, und versoffen. Also solches der Spanische Abgesandte erfuhr, empfand er solches gar hoch, und befahl hierauf den Seinigen, die Schmach nach Möglichkeit an den Ungarn zu rächen...
A bán nem látott semmit, nem tudja, nem érdekelte.
Még az alja sem fér meg egymással - gondolta utána, tovább kocsikázva.
- Klobusiczky uram, az fejedelem alatta valója kévánok lennem! - szólalt meg újra, összezúzódott nagyravágyásának támasztékot keresve.
...parancsolni született, nem engedelmeskedni!... És Rákóczi? Az magyar, az más. Rá úgy tekint, mint természetes urára! Elmegy, el! Be akarták tömni a száját, aranygyapjas rendet, mit kínálgattak neki, mikor torkát nem kímélve háborgott minden ellen. De megmondta nekik, fütyül az aranygyapjújokra, nem játékszer kell neki, de érdemeit megillető komoly tisztség. Megmondta annak a Forgáchnak is, hogy ország árulója, mert a pap után jár most változott tervekkel, s szájaskodik, hogy igen, mondjon le a nemzet a szabad királyválasztás jogáról... Hát mondjon le, bánja is ő! Ő leszáll a fáról, amelyet maga alatt vág a bolond magyar...
- Klobusiczky uram, kérjen kegyelmed alázatoson nevemmel személyemet, érdemimet illető tisztet kegyelmes urátul.
Ezt hajtogatta hangosan, ezt elméjében, s nem is igen figyelte a behízelgő szó kecsegtetéseit: előbb Erdélyben, aztán Isten segedelmével Lengyelországban, végül Magyarországban megkapja a bán, kit Isten neki rendelt. Lesz Zrínyi még palatinus, de akkor a magyar királyt Rákóczinak fogják hívni.
- Ugye, mert nem ellenzene nagyságod uramnak, ha ű az közszabadság visszaszerzése végett Magyarországban törne? - akart mindenáron kötelező választ Klobusiczky.
Zrínyi már rávágta volna büszkén, hogy nem! De hirtelen eszébe ötlött a Rákóczi-hamvak meggyalázása ott messze térben és időben, s a nagy csalódás után gyanakvásra hajló esze és e lelkébe belefirtató köznemes ellen ágaskodó büszkesége hideg, gúnyos, gőgös mosolyra vonták a száját.
- Megmondám, kérjen kegyelmed Zrininek tisztet Rákóczitul!
A biztos prédát féltő Klobusiczky hunyászodott, mézes alázattal búcsúzott a nagy úrtól, aki hintaját hazaküldte, s gyalog indult magános sétára a tekervényes utcákon. Az elsikló felhők mögül engesztelően kisütő kései nap halványan csillogtatta a gömbölyű diókövek közt meghúzódó kis pocsétákat. A Halász-kaputól befelé kanyarodó kis utcán kíváncsi asszonyok, gyerekek s néhány vitéz gyűrűjében harsányan hirdette a dobját pörgető kikiáltó, hogy fejvesztés terhe alatt tilos bárkinek is kardot vagy tőrt vonni vagy egyébként verekedést provokálni. A téren a közcsendre vigyázó vértesek és ágasaikra támaszkodó bugyogós német muskatélyosok néztek harcias farkasszemet a semmivel. A különködő kedvű nagyúr lelke távolába néző emelt tekintettel lépett el mellettük lassan.
Hm! Hát érdemes? Érdemes napod minden óráját, agyad minden mozdulását ezeknek szentelned? Ezeknek? De hátha csak magadnak? Te vagy-e csakugyan az isteni providentia ama férfia, akire nemzeted vár? Vár? Halld! Az érsek palotájában amott cimbalom peng, tárogató tutul, kacskaringó füstszalaggal ünnepségre készül a ház... Vár? Várja bizony a béklyót kezére, lelkére... Ereggy a pusztába, s ki se kelj belőle, kívánatlan magyar Messiás, te! Vigyázz! Ezt a posványban melegedő kígyófészket elkerülje lábad! Menj utadra, Erdélynek! Mi keresnivalód van itten? A bűbájos szakállú, asszony-vadász Ferkó hadd legyen palatinus Bécs örömére, míg ki nem veri aranygyapjú penésze s tán hercegség rühe! Menj! Nem kell a magyarnak új Mátyás király, önként dobja az ausztriai ház ölébe országa javai után koronáját is! Menj, mint őszi széllel költöző madár... magasban rívó hangú költöző madár... Hintópárnákon rázkódó alvás után Rákóczi generalissimussává ébredsz... Addig csak nyugalom, majd kelet felől mess beléjük, jó Zrínyi Miklós!
A nyugvó nap szeszélyes gúnnyal hunyorgott vissza egy utolsót a hegyek mögül, s piros haragját az ég aljára lökve elpihent Bécs irányában. A házak ablakán mécsvilág pislantott föl, a kapuk előtt pocakos polgár nézte a homályt, aztán sarkon fordult, s kapuzár kattanása felelgetett egymásnak innen és túl. Amottan trombita szólt, kocsi zörgött, ló dobogott, ének kurjantott, s nyugtalan kedvű kutyák kezdtek titkosan egyetértő éjszakai csaholásba. A bán lehajtott fejjel ballagott ki az országgyűlési "zöld ház" utcájából. A sarkon sietős utú valaki ütközött beléje.
- Nem látsz? - mordult rá Zrínyi.
A német, kalapját szemére rántva, némán igyekezett mellette elsiklani.
- Halt! Wer da? - kiáltott most már a bán.
A német futásnak eredt.
A bán haraggal lépett egyet, de rögtön megállt, s figyelve nézte a távolodót.
- Ejh! - legyintett, s újra megindult. Mi ez? Valami iratra lépett. Körülnézett: a pénzverő ház sötétlett föléje. Amoda túl is egy a kövezeten. Hm! Az a német mintha vitt volna valamit a köpenyege alatt. Itt megint egy! Lehajolt, fölvette az írást, s elmerülten baktatott tovább, e két kis, jelentéktelennek látszó esemény kapcsolatát keresve. A sarkon most fáklyás legények fordultak be, arcuk mint az ércszoboré fénylett a füstfátyolt lobogtató láng alatt. Mögöttük, fegyveres szolgáktól kísérve, testes, méltóságos, komoly magyar úr, fején félre vágott, hengeres, magas tetejű fekete kalapos süveg, fél vállra vetve elöl összefogott kurta köpeny, kezében görcsös bot. Míg a legények a kései sétáló arcába világítottak, Szunyogh Gáspár kalapja kétoldalt fölhajló széles karimájához bökött ujjával:
- Jó estét, Miklós! Merre hajt ilyen egyedül éjüdőn személyedre való gondviseletlenséged?
- Adj Isten, Gáspár! Hát féljek is mán?
- Undique pericula tibi imminent! - idézte a bán emlékezetébe a gömöri főispán a mindenünnen utána ólálkodó veszélyt.
- Hallám, hogy meg akarának az derék fiak étetni az palatinusság dolgában való szájam nyitása miatt... Mégis orvokat talám nem uszítanak nyomomban!
- Az vigyázás soha nem ártalmas, Miklós! Ceterum quid agis?
Zrínyi csak vállvonítással felelt, s a kezében tartott irattal egy fáklyához lépett. Egy pillantást vetett a két függőleges vonal közé szorított sűrű, apró, kerek betűs latin írásra, aztán a bűzös lángba meredve igyekezett elméjében fölidézni az imént látott német vonásait.
- Mi az?
- Mehercule! - kiáltott a bán -, scriptum aliquod turpe! - s átnyújtotta az iratot Szunyoghnak.
- Modus Reparandi Hungariam! - olvasta amaz a címet félhangosan.
- Úgy tetszik, néminemű futosó német szórta az imént az utcákon el - szólt Zrínyi.
- Iramodj csak, Péter - szólt oda Szunyogh az egyik fáklyásnak -, illyes földön bitangban heverő írásért, ha lölnél egyet.
A legény földnek irányított fáklyával elindult.
- Jüvel szállásomra, Gáspár, megolvassuk egyetemben! - indítványozta hirtelen Zrínyi, s újra ott ült szemöldökközén a cselekvőkedvnek régóta nem látott barázdája.
A hegyről vigalom tüzelte szemekkel nézett le az éj takarója alatt pihegő városra a királyi vár. Messze valahol részeg vitéz gajdolt teli torokkal, egy sötét ablak mögül szerelmes citera pengett. Csizmáik sarka keményen kopogott, s mesés szörnyeteggé nőtt árnyékuk rángatódzva húzódott utánuk a köveken.
(Folyt. köv.)