Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 17. szám · / · Disputa

Szabó Dezső: A magyar protestantizmus problémája.

Ilyen című cikkem két választ váltott ki a Nyugatban: Ady Endrétől és Móricz Zsigmondtól. Ady két kifogást tesz. Az egyik az, hogy én nem láttam, hogy a magyar protestantizmus problémája a magyarság problémája. Erről mindjárt lesz szó. A másik, hogy nem láttam, vagy elhallgattam, hogy a magyar protestantizmus most a magyarság életösztönéből antidemokratizálódik. Ez olyan kérdés, ami mélyebb fejtegetésekre vezetne, s egy pár sorban félreértés nélkül nem lehetne elintézni, ezért erre itt nem térhetek ki.

A másik válasz Móricz Zsigmond nagy bevezető cikke. Hiúságomnak is hízelgett, de különösen minden életmozdulatomon átsajgó felelősségérzetemet nyugtatta meg, hogy Móricz az ő nagy írói kvalitásaival, hasonlóan nagy ügyvédi talentumával és a legbecsületesebb szándékkal, hogy mást mondjon: nem tehetett egyebet, mint ismételte azokat - más kedélyi színezettel - amiket én mondtam.

Azt, hogy voltaképpen csak a kálvinizmusról van szó, s hogy a magyar protestantizmus problémája a magyarságé is, cikkemben több helyen világosan megmondtam. Az utóbbi megállapítást azonban, melyet máskülönben teljes történelmi háttérrel részletezve nagy bőségben megtalálunk a protestáns irodalmi és történeti iskolai kézikönyvekben, nagy elfogultságnak tartanám oda túlozni, hogy a magyar protestantizmus problémája = a magyarság problémája. Ha átmegyünk a másik partra, a katolikusra, azt fogjuk látni, hogy a magyar katolicizmus problémája éppen úgy a magyarság problémája. A magyarság problémája volt ez Pázmányban és a költő Zrínyiben, akik éppen egy nagy nemzeti koncepcióból voltak a protestantizmus ellenségei. A protestantizmusban látták annak a lelki egységnek anarchikus széttörését, mely egyedül szorította volna egy védő testté Magyarországot a török ellen, és biztosította a kultúrrokonságot Európa sokszázados kultúrájával. Ők úgy látták, hogy abban a percben, midőn már-már kifejlődött egy egységes keresztény magyar psziché, mely eléggé európai volt, hogy onnan felszívja a fejlődés hasznos nedveit, és eléggé magyar, hogy speciális kultúrát teremjen: jött egy idegen és anarchikus hatás, és szétkalapálta újra a magyar lelket. A gigász Pázmány Bethlenhez intézett csodálatos leveleiből ez a szorongás érzik ki, ezért született a Zrinyiász, ez magyarázza meg ennek a két magyar kolosszusnak a tényeit a protestantizmussal szemben. Az a probléma, mely protestánsnak jajgatja magát az öreg Károli Gáspár egy levelében, Magyari, Alvinczi soraiban a protestáns rímfaragók jeremiádjaiban, a gályarabok énekelt vádjaiban: katolikus probléma a katolikus nagyok szívében s gyökerében egyenlően a magyarság problémája mind a kettő. Csak a mi protestáns iskolakönyveken elfogulttá nevelt szemünk téved arra, hogy a magyar katolikusság e nagyjai első és második sorban katolikusok voltak, és talán - ha igen - csak azután magyarok. Hisz éppen az az érdekes - és erről igen okos dolgokat lehetne írni -, hogyan alakította át a katolicizmust a magyar élet a magyarság életévé, egy egész más pszichéjű katolicizmussá, mint a nyugati. Azt pedig, hogy a jelenben a magyarság elsőrendű életkérdése volna a protestantizmus (nem a protestánsok!) megmaradása, alig állíthatja valaki, hacsak nem olyan értelemben, mint azt én tettem.

Móricz meghatóan idézte fel azokat a kedves motívumokat: hogy milyen értelme volt a zúgó szél zendülésének a múltban, azután a tömlöcöt, a gályát etc., amiken gyermekkorunkban magyar- és vallásórákon, önképzőköri üléseken, október 31-iki prédikációk alatt sírtunk és lelkesedtünk. A múltban - nem tagadhatja - én is éppen úgy látom ám a protestantizmus szépségét, s hogy hivatását megértettem, azt egy Rousseauról szóló cikkem (Huszadik Század) a vitatott tanulmányom s leginkább az mutatja, hogy Móricz szóról szóra úgy látja a dolgot. Ezeknek a kedves motívumoknak előrezdítését tisztára azért hagytam el, mert ez a maradi revanche kálvinisták Uncili smuncili nótája, s említésük inkább felel meg egy képviselőjelölt, vagy megválasztandó pap-kandidátus céljainak, mint az én pusztán szociális érdekű vizsgálódásaimnak. Azt is magyar szavakkal mondtam meg, hogy nem minden kálvinista pap "műveltsége alacsony nívójú, kalabriás szagú stb.", hanem vannak olyanok is, kik komolyan törekednek a protestantizmus modern erővé renoválására. Hogy nem erre fektettem a fő hangsúlyt, azért volt, mert kitűzött célom nem adott időt a jobbra-balra cirógatásra. Szóval Móricz és közöttem vita nem is lehet, annyira csodálatosan és becsületesen egyformán látjuk a dolgokat. Egész válaszom csak egy kiszólásáért van, ami nagyon fáj, amit senkinek sem engedhetek meg magammal szemben: "Szabó Dezső a legfiatalabb generáció tagja... mely még minden felelősség nélkül ítél."

Lehet, hogy ezt nem is személyesen érti Móricz. Lehet, hogy azt érti, hogy az én generációm az új történelmi alakulás szükségszerű, természeti erő jellegű felelőtlen muszájával nyilatkozik meg. De akárhogy érti: igaztalan.

Lehetetlen, hogy Móricz, ha egyéb írásaim, vagy csak azt az egyetlen cikkemet figyelemmel elolvasta, ne látta volna, hogy sohasem Rousseau-szerű kigondolt általánosságból, vagy érzelmi elfogultságból indultak ki, hanem a történelmi fejlődésben keresem a társadalmi organizmusok funkciós jelentőségét, s mindig komoly és különösen: mindig szociális alapon keresem a problémák megoldását. Az én kultúrámmal a született gazemberek sem lehetnek felelőtlenek. Mindig - társadalmi kérdésekben - igyekszem lehetőleg kiküszöbölni az individuális motívumokat, és ami a felelőtlen rombolás vádját illeti: expressis verbis megmondtam, hogy az a forradalom lesz a leggyökeresebb, a legszélesebb értelmű, a legtermékenyebb, mely a múlt legtöbb eredményét tudja értékesíteni (Huszadik Század). Az én cikkem, mint morális akció sokkal közelebb áll a Tisza István egyénisége moráljához, mint a Móriczé. Éppen mert felelős, mert nem ötven percentes, mert egyenesen járó s magános bátorságában don-kisotti. Mondhatom: a lelki folyamatokban azonos azzal, amit Móricz Tiszába rajzol, csak a megoldásban ellenkező. És hogy Jászi Oszkár a protestantizmus jelenlegi szerepét és jövőre való felhasználását körülbelül úgy látja, ahogy én, arra blindre is mérget veszek. Kérdezzük meg.

Különben az a határozottan igaztalan, gyors és mindenképpen csodálható gesztus, amivel Móricz elintézett, bennem nagy megértésre talál, s igazán ne higgye azt, hogy neheztelésből beszélek. Az ő protestáns lelkének haraggal fájt, hogy nem mondhat és láthat egyebet, mint azt a lényeget, amit én mondtam. Ezt a haragot és fájdalmat visszatartotta, amíg protestáns szimpátiáját rácirógatta gr. Tisza István miniszterelnökre és Balthazár Dezső debreceni ref. püspökre. Azután, mikor csak - hozzácskám ért, természetes izom- és lelki rekompenzációval rajtam ütötte ki ezt a visszatartózkodást. Úgy is kellett nekem: hogy mertem én harmadik típusnak típusulni két ilyen előkelő típus mellé! Különben ezt a harmadik típusságot tagadom: fellépési morálom Tisza Istvánhoz, szociális belátásom formája és tartalma Jászi Oszkárhoz rokonít. De hát Móricznak, hozzám érve, már a tudatában lebegett az a mondat, mely ennek a szakasznak a végén áll, hogy: "eljött az idő, mikor a kövekből is prófétáknak kell teremniök". Ezért ideges elsietéssel hozzámvágott egyet, mielőtt prófétává válna.

Móricznak bizonyára jól fognak esni ezek az őszinte és fesztelen sorok. Hiszen még ha különböző utakon járnánk is - ami a jelen esetben nem áll -, egészen biztos, hogy mindkettőnkből mély szeretet, sokszáz éves múlt és becsületes, logikus körültekintés beszél. Miért vádolnánk egymást, mikor közös fájdalmak és közös vágyak hajtanak?

Legfeljebb cikkemnek nyárs-egyenes, túl dinamikus esztétikája ellen lehetne szólani. Ilyen erősen meggyőződni még arról sem fess dolog, hogy a hó fehér. Sokkal esztétikusabb a France-i "que sais-je" intelligens titubálása. Ha arról van szó, hogy minden lelki alkatba beéljük magunkat, minden igazságot magunkra szenvedjünk, vád nem érhet. De a magyar élet legnagyobb betegsége a kiegyezés, a jobbra-balra cirógató bátyám-uraskodás, a mindenkinek igazat adó óvatosság. Mert ez a legpihenésesebb. Tisza hatása éppen onnan magyarázható, hogy ebben a zselatin világban mert nyársakarat lenni. Én magam éppen olyan mértékben fütyülök a halhatatlanságra, mint a halhatatlanság reám. Minden vágyam az, hogy azok a problémák, melyek nálam napi fájdalmak, másoknak is fájjanak, másokat is gondolkodásra, akcióra, szóval: életre bírjanak. Innen van írásaimnak - talán esztétikátlan - túlerős dinamikája. Köszöntöm Móricz Zsigmondot, hogy kedves cikkével sietett megerősíteni abban a hitben, hogy ezt a célom el szoktam érni.