Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 17. szám · / · Figyelő
Egy már megszűnt folyóiratba kritikát írtam Bródy Sándornak, "Imre herceg" című novelláskönyvéről. Nem nagy, jóformán semmi a távolság az "Imre herceg" és a "Húsevők" darabjainak keletkezési ideje közt, mivel már régóta jeles és a saját legfőbb lehetőségeit már bizonyára elért íróról van szó. Mégis a "Húsevők"-ről beszélvén, némi különbözőségek lesznek említett jegyzeteim és e kis cikkben letett vélekedéseim között. Ezek a különbségek kisebbek, mint amekkorának kommentálásom nélkül látszanak, és nem a két könyv kvalitás és egyéb különbözősége, hanem a saját változásom s ingadozásaim miatt valók. Meg kellett ezt említenem, ha most a "Húsevők"-ről szólok - s ezek után egész szabadon jegyzem le a "Suszter és a gyerek", a "Holland Anna" s társdarabjairól való gondolataimat.
Ez a "Húsevők" című könyv öt-hat tárcaterjedelmű novellát tartalmaz, ezek mellett sajátságos, alig meghatározható műfajú, leginkább újságírói írásokkal van megtöltve. Ezek a cikkek egy napilapban vasárnaponként jelentek meg, s bár a Bródy Sándor kitűnő írói erejének hordozói, és íme, válogatva kötetben is megjelentek, talán mégsem igényelik az irodalmi kritika hozzájuk szólását. Annál inkább nem, mert bármifélék is, ha mindig érdekesek is, ha néha értékes megállapításokat hoznak is, nem közelítik meg a novellákat. Ha tehát egy-két gondolatom e cikkek olvasása közben indult is meg, vagy kerekedett ki, csupán a novellák írójáról szólok, mert ragyogó ékkövei e könyvnek a "Suszter és a gyerek" és a "Holland Anna".
A két, címeiken megnevezett novelláról talán legelsőbben egy-egy szóval azt a hatást kell ideírnom, amelyet rám gyakoroltak - sőt lehetséges, hogy fölösleges és kár is többet mondanom. A "Suszter és a gyerek" hatása bennem a legnagyobb elragadtatás volt, a "Holland Anná"-ról pedig talán a "csodálat" szóval jelölhetem, amit éreztem, a befejezésén is túljutván. Ezeken a szavakon felül azután alig is tudok részletes beszámolással szolgálni, mintegy helytállani a magam érzéseiért, csupán csak önmagamat - szemben e novellákkal - tudom vizsgálni és feszegetni, abban a reményben, hogy e folyamat közben mindennek az okai maguktól előkerülnek.
Mindenekelőtt - erről nem tehetek - nem csupán mint olvasó, hanem mint író kísértem figyelemmel Fórisnak - a suszternek -, szőke feleségének, azután a kis Jáhelnek és leány-anyjának egymásért és egymás ellen való komoly játékát, és - bár ez oktalan is lehet, és naivnak is látszhatik - aggodalommal elegyes irigységgel láttam, hogy egészen szegény embereknek, amilyeneknek körébe sohasem tartozott, az életök dolgaiba milyen mélységesen belelátott, bele-belepillantott ez az író. Olyannyira így jártam, hogy mintegy védekeznem kellett és önmagammal szemben is fölvetnem, hogy igen, igen, de lépten-nyomon jelen van a művészi csinálás, például: "Verjen meg hát akkor - siránkozott Jáhel anyja -, mert megérdemlem" - ezt például nem mondta Jáhel anyja, vagy itt-ott a korlátlan hatalmú rendelkezés a személyek minden dolgával, önkényesen, hogy minden szépen összevágjon és szolgálja a célt, a kompozíciót. Ez szabad, ez a művész munkája - igen ám, de én itt-ott megérzem, hogy: ez a munka, nem minden ponton vagyok megvesztegetve. Ez és az efféle próbálgatásaim nem fontosak, mert hiszen ha bizonyos is lenne, hogy Jáhel anyja nem mondta és nem is mondhatta ugyanazt betűről betűre, amit ideírtam és pont ott, ahonnan vettem az idézetet, és ha ez halványan jellemzője is lenne ennek a nagyon szegény és alacsonysorsú s ettől az írótól - valamint a legtöbbtől - mindig távol való emberekről beszélő novellának, mégis pompás és lelkesítő művész biztos fellépése, az úgynevezett művészi bátorság, az ő elhitető ágálása... Legjobban gyönyörködtet talán ennek a novellának a rendkívülien finom és művészien előkelő elgondolása, a néhány egymás mellé került s szegény élet egy-egy kiemelt részletének mélységesen zendülő koncepcióba fogása, meg - bár itt talán már ellentmondásba jutok, mert hiszen a "legjobban" szóval indultam e mondatnak - de mégis folytatom és lerovom a kritikus magasra értékelő elismerésének és az olvasó gyönyörűségének adóját mindenért, azért is, amit furcsán "megírás"-nak szoktak nevezni, a történés folyamán felcsillanó értékekért, a művésznek egy-egy részleten felragyogó gondolataiért, például: "...testét testéhez szorítani, csőrét csőrébe fogni: mégis ez a fő és ez itt meglehet". Nagyszerű és csodásan szép itt valaminek éppen ezekkel a szavakkal való elmondása. (Pompás szavai vannak Bródy Sándornak, leginkább nők buja szépségrészleteit veti elénk gyönyörű képekkel, kifogyhatatlan gazdagságban.)
A "Holland Anna" című novelláról, bár ez más fajtájú kissé, mint az előbbi, talán mégiscsak annyit mondjak, hogy legjobban lep meg benne az embernek, ennek a legfőbb írói matériának - az "ember" eléggé általános fogalmán belül is a fiatal, polgári nőnek - az ismerése. Tagadhatatlan, hogy ez az ismerés gáncsoló kritika alá is volna vehető, de csaknem bizonyos, hogy igazságtalanul. Mert modernebbül is, mondjuk új pszichológiai eredmények segítségével is lehet egy-egy nőalakot megismerni és ismertetni s cselekedtetni, mégis a Bródy nőismerésénél csupán másfélébbre, újabbra, magasabb áttekintésűre tudok csak gondolni, de különbre alig.