Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 17. szám · / · Figyelő

Barta Lajos: Klotho: Bródy Miksa novellái

Érdekes író! Abban az időben, mikor erősen divat a természetességet és az egyszerűséget forszírozni, jelentkezik a maga könyvével, az írásaiban erősen és biztosan körülhatárolt egyéniségével, mint a nagy városnak az írója. Van ebben valami abból a dacból, mely ezt a fölényes intelligenciájú írói egyéniséget annyira jellemzi. De bizonyos, hogy az ellentét, melyet így könyvének megjelenése magával hoz, fokozottan feléje fordítja a figyelmet.

Egy időben már sok volt ez a hazug ultrakultúrában élő, a maga lelkét, vagy maga-maga előttünk széttépő, vagy az írók által darabokra boncolt ember, most: frisseknek és kívánatosaknak látszanak, és bennök van a kornak az a nyugodtan élvezhető íze, amit az ember örömmel és meglepetéssel szív föl, amikor bizonyos nyugalommal tud visszanézni a jelenségekre.

A mi kultúránk is bizonyos fordulóhoz ért három-négy év alatt, megállapodottak lettünk dolgokban, amikkel zagyván forrongtunk, azért is érez az ember bizonyos kortörténetiséget ennek a kötetnek egy-egy novellájánál, melyekről úgy érzik, hogy régebbről keltek. De minden hullámnak vannak utórezgései, és az író biztos lehet benne: sújtó szatírája, melyet félkultúrájú szalonéletünkről, irodalommániás asszonyokról, sekélyes és zagyva hosszúhajúakról rajzol, sokfelé fog égetni, mint a tűz, mely eleven sebet talál...

Az író hajlandóságaiból és kedvéből folyik, hogy embereit a nagyvárosi - többnyire speciálisan budapesti - levegő, köd és fény lengi és csapkodja körül. Forró és fülledt nagyvárosi élet atmoszférája lélegzik történeteiben, napfény helyett a mesterséges világítás ideges és rafinált gazdagsága színesíti a levegőt. A vidéki természetember helyett: az ideges, a kultúrában fénylőbbé és romlottabbá lett, könyves, tépelődő és éjszakás ember. Más művészetekhez való hozzáértés és más tudásban is való jártassága folytán az író ékszerek gyanánt hajigálja novelláiba azt az artisztikumot, melyet ebben a világításban lát, melyet a művészi és iparművészeti alkotásoknak a polgári életben bizonyos ízléshonosítással való szereplése ad, és dúskál ezeknek az embereknek szétszedett lelki egyéniségében.

Bródy Miksa analitikus és erősen személyes író. Ellenállhatatlan erő vezeti a lélekelemzésre, ez abból a keserűségből is folyik, mely átitatja életfelfogását. Ezt a keserűséget nem titkolja. Alkotó erejét büszke dac kormányozza, kevés neki az ember úgy, amint van, és közönséges néha a mesterség: szétszedni ezt az embert, és megmutatni, hogy belülről: kóc és fűrészpor a dicső lény. Embereket szerkeszt és teremt, ezekbe beletölti, beleleheli a világról, a dolgokról és a gondolatokról való gondolatait, és hadakozik általuk, fügét és grimaszt mutat a szépség és okosság hiú öntetszelgésének. Ezek az emberek mesterséges lények, de a maguk logikájának benső feszültsége az izmok és az inak erejével fogja össze szervezetüket.

Mert az író keserű ember, ezért nem tud megnyugodni abban, hogy a világ olyannak látszódjék, amilyen! De ez a keserűség gyötrő világfájdalomból látszik eredni. Az írónak fáj, hogy az élet csak ilyen, hogy a szépség csak ennyi, és hogy a bölcsesség nem több! Fájdalom az, ami a látszatok szétszaggatására indítja, keserűsége romboló, nem hagyja az embert kicsinyesen, ostobán örülni. Intelligenciája adja neki azt a biztonságot, mellyel bírnia kell annak, aki így ítélkezik az élet fölött.

Bródy Miksa csaknem minden novellájában van valami izgalmas és váratlan. Az író nem úgy indul neki, mint aki meg akar döbbenteni, mint aki készül valami különösre. Leszűrődöttsége biztosítja neki azt a nyugalmat, melyből aztán, mint szétszakadt, vagy tűz által hirtelen fölemésztett függöny mögül előhatalmasodik a szenzáció!... A kötetét bevezető novella is azok közé tartozik, melyeket sohasem felejt el az ember.

Ez a pesszimista szív, melyet az éleslátás megfosztott a dolgokon való elmerengés és egyszerű megnyugvás békéjétől, ez az író, aki különös kéjjel töri szét konvencionális helyzetek, viszonyok, boldogságok hazug harmóniáját, hogy az emberek arcába vágja boldogtalanságuk hitvány színes üvegdarabjait és hamis gyöngyeit, mindezek mögött érzik valahol mélyen egy a mesterség ezen művelése közben vonagló benső, szemérmesen és büszkén elrejtett Én. Ez az Én jelentkezik, a fájdalom és a könny nedves fátyolával takarja be, mint valami szemfedővel az élet egy-egy mély távlatát azokban a novellákban, melyek a kötetben a legemberibbek. (Az első portré.)

Ennek a könyvnek a szerzője azok közül való, akik nem szokták megmutatni, hogy szeretik és siratják az embert, de alkotás közben megvilágítják magukat is, és ekkor felvillanik igazi, belső egyéniségük.