Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 17. szám
Be szikkadt szájjal mosolygok megint,
Száraz bölcseség vén aszálya bennem:
El kell már megint nagy vizekre mennem.
Hajh, nagy vizek és sírós örömök
Örök felhőző, szent párás tájéka,
Vársz-e reám még kisértettel néha?
Visz-e csónakom, a szenvedni-vágy
Olvadó és bús üdvösségű ködben
S villámos zápor zuhog-e köröttem?
Piros csónakkal indulok megint,
Szívem a lapát az evező rúdján,
Félelem nélkül félős bajok útján?
Dacos, jaj-záró ajkat akarok,
Szívet, mely örvényt paskol ujra bátran
S mindig több veszélyt, mint amennyit vártam.
Piros a csónak, bátor a lapát
S ha aggul, gyöngül egykori hajósa,
Tengeren pusztul, mintha ifju volna.