Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 17. szám
A szellem: Erre repült a fiam, s te egy mogyoróhéjjal agyonütötted. Ezért lakolsz. (Ezeregy éj.)
Mikor még a nádi vizekben tanyáztam,
S lélek a ringó nádakon hintáztam,
S boldog, vídám lélek ropogtattam nádi mogyorót:
Történhetett vélem e nagy baleset.
Azóta boldog vagyok, hogyha beborúl,
S ha esni kezd, a szívem felderűl,
Lámpát gyújtok s púposra görbűlve hallgatom:
Hogy' esik az eső!
Hogy kotyog kinn a csizma s kopog a kő:
Mennek a vadászok a hideg erdőbe.
Kotyog a csizma és kopog a kő,
Sárgúl odafenn az erdő teteje!
Hajrá! Fel a vaddisznóra a csúcsok felé!
Hajrá! Át a völgyeken, vad-füvön, úti lapún!
Hajrá! Át a vizeken, patakon, csöndes esőn!...
...Nekem nagyobb öröm űlni idelenn!
Lenni elhagyottan s olyan egyedűl:
Hogyha hideg kezemet véletlen' megfogom
Megborzongok s ijedten, mint az őrült
Körülfutok három-négyszer a szobában.
Lenni egyedül, hallgatni az esőt,
Örülni a rossz időnek s ami másnak kín:
Adtad a bölcsőben nékem, istenem!
Tűrök és várom: a felleg
Egyszer csak meghasad s az üdvösség
Sárga tüze az elhagyott vadásznak
Szivére sugárzik.