Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 17. szám

Réti Ödön: Olyan az ember

Mikor az új erdész megérkezett Krivinára, s leugrott a kocsiról: egy pillantással mindent meglátni akaró nézéssel szemügyre vette az erdészlakot, a falunak lombok közé bújtatott piros fedelű házait és a fenyves bérceket.

Felesége - egy feketeszemű, bársonyos tekintetű asszony - pedig kecses mozdulattal körbefordult, s elragadtatással kiáltott fel:

- Mily szép itt minden... szép hegyek, gyönyörű hegyek... nagyon boldog vagyok.

Falubeliek álldogáltak körülöttük, ezek mosolyogtak az erdészné szavain. A bíró valami beszédre készült, de most csak ennyit mondott: "bizony doamna, szép itt minden, nagyon szép itt minden", magában pedig azt gondolta, hogy ugyan mi tetszik annyira a doamnának: hegy, völgy, erdő...

Egy kisleány jött most sebbel-lobbal, szinte futva. Elkapta az erdészné kezét, és cuppanósat csókolt rajta, aztán az erdész keze után nyúlt, de ez elrántotta előle, s magasra feltartotta a levegőbe. A leány felbámult utána, töprenkedett, mit is tegyen most? Furcsa volt. Majd nagy buzgalommal leemelt a kocsiról egy dobozt, s szégyenlősen az arca elé tartotta.

- Ez a Mitra - mondta az erdőőr, aki katonás feszességgel egy helyben állt -, ez az a leány, akit írtam. - Aztán jó légy, Mitra - intett komolyan a leány felé.

Pár lépésnyire félrehúzódva két ember beszélgetett: Lupuleszku meg Mácsán Illés.

- Baj van itt - mondja Lupuleszku az erdészre kacsintva -, fiatal, nem lesz ez olyan, mint a régi, az bizonyos! Bár a jó Isten még legalább tíz évig tartotta volna meg, vagy legalább ötig.

Mácsán pödört egyet bajuszán.

- Fiatal, de a felesége még fiatalabb, a fiatalok meg szeretnek aludni.

- Lehet - felelt rá Lupuleszku -, azért jó lesz vigyázni, nagyon erős a nézése.

Elszélednek a népek, az asszonyok még messziről is vissza-visszanéznek az erdészlak felé, mely már kívül van a falun.

Beszélgetnek. Egy laposmellű asszony, aki eddig hallgatott, hirtelen előre szalad, megfordul, szembefut velük, illeg-billeg, a csípőit riszálja, nagyot cuppant a saját kezére, felkapkod a levegőbe, aztán meg szégyenlősen eltakarja az arcát.

- Na, a Léna már megint - mondja egy asszony és nevet. Nevetnek a többiek is, mert ráismernek, hogy Léna a Mitrát utánozza, szakasztott olyan minden mozdulata. Sorba utánozza most a bírót: tötyögőseket lép, ráncokat gyűjt az arcára, bár neki is van elegendő - bizony, doamna, szép itt minden, nagyon szép itt minden.

Az erdészt: megáll, mint egy cövek, néz jobbra, néz balra, a hegyekre, a házakra... aztán az erdésznét: mutatja, hogy ez nehéz dolog. Tenyerével elsimítani igyekszik arcáról a ráncokat, száját kicsire összehúzza, kezeiből keblet formál aszott melle fölé, fiatalosan, rugalmasan lépeget...

Az asszonyok nevetése elér a hegyekig, s azok visszanevetnek nagy vidáman: ha, ha, ha...

Ezalatt a nap felhúzódott a hegytetőre, egy ideig még keresztülcsillant a fenyők mögött, aztán lebillent a túlsó oldalon. Hatalmas árnyfoltok, mint megannyi szürke óriások támadtak fel egyszerre, mogorván ráültek a hegyekre, a házakra, a keskeny utakra.

Nedves, hideg szellő osont elő a Krivina völgyéből, a nappalból hirtelen este lett...

Hajnalban a Pokoinán falopáson érte az erdész Lupuleszkut, meg Mácsánt. Mindjárt az első reggel. Ki hitte volna ezt? Nagy szégyen volt ez.

- Nem eladni akartuk - rimánkodott Lupuleszku -, a konyhára kell egy kis fa.

- Tolvajok! - rivallt rájuk az erdész -, vegyetek pénzért, ha kell.

- Miből uram, szegények vagyunk mi... koldusok - siránkozott Mácsán, de hiába, az erdész kérlelhetetlen maradt. És később is hiába könyörögtek a többiek is, az Oprison testvérek, Gligoreszku, Argyelán, a nagyorrú, meg a többiek mind, akiket úgyszólván nap-nap után elcsípett.

Kit falopáson ért, kit a tilosból kísértetett be, ki a vadat pusztította. Nem irgalmazott senkinek. Nagy szégyen volt ez. Fogház, pénzbírság, kinek ami törvény szerint kijárt.

Aztán egyik reggel kis cédulát talált az erdész az ablakpárkányán: "Imádkozz, búcsúzz el a fiatal feleségedtől, mert meghalsz." Ez időtől kezdve sűrűn érkeztek fenyegető írások, láthatatlan kezek éjjeli postája. Pedig ott őrködött a Csobán. Hatalmas kutya, két farkastól meg nem ijedne, okos szemű, hűséges. Ki tudja, mivel vesztegették meg?

Az erdész azt felelte a fenyegetésekre, hogy esténkint kiült a verandára, s lámpavilág mellett írt, dolgozott, néha éjfélig is. Pompás célpont koromsötétben.

Egy napon, míg az erdész valahol az erdőkben barangolt, Voda Angel állított be az erdészlakba. Ez a Voda Angel a faluból való öregember volt. Az öregemberek rendesen semmi mások, mint öregemberek, de ez a Voda Angel több volt: nagyon öreg ember volt. Száznyolc évesnek mondta magát, de akik ismerik, tudják, hogy száztízen is túl van, csakhogy az öreg most már visszafelé számolja az éveit, így akarja elbolondítani a halált.

Kezet nyújtott az erdésznének, leült melléje, majd sűrű sóhajtozás közben előadta mondókáját:

- Mond meg, doamna, az uradnak, az erdész úrnak, tiszteltetem, engedjen minket lopni, mert különben éhen halunk...

Az erdészné nem tudta: nevessen-e vagy sírjon?

Jól tartotta a vendégét ennivalóval. Egy lábas frissen fejt tejet tett eléje, s maga aprított bele fehér búzakenyeret. Az öreg evett szorgalmasan, nagyokat sóhajtott, s néha egy könnycseppel szaporította fel a tejet.

Másnap dobszó hívta egybe az embereket. Vasárnap délután legyen mindenki az erdészlaknál. Ott voltak, és az erdész beszélt hozzájuk szigorúan, szelíden, és szent fogadást tétetett velük, hogy mától kezdve mindenben követik a tanácsát. És ettől kezdve valami különös történt a faluban. Dolgozni kezdtek az emberek.

Keskeny kis völgyekben, szakadékokban halvány füstcsíkok húzódtak a felhők felé: ott szenet égettek. Máshol követ fejtettek, és somnyelű kalapácsokkal aprózták, ehhez már gyerek is értett. Erdőirtás, fuvarozás... munka mindenkinek jutott. Dolgoztak az emberek, és az erdész úgy érezte, hogy a feladat, amire vállalkozott, nagy, gyönyörű és dicső...

Az erdők lélekidomító csendjében elhatározta, hogy ebből a kis faluból, ahova sorsa vetette, virágzó, boldog községet teremt, egy igazi Boldogfalvát, egy comuna fericita-t, amilyenről gyermekkorában olvasott valahol, és amelynek emlékét ábrándokra hajló lelkében most is őrizte.

- Hát még a föld? Kincseket rejt - biztatta a népet -, olyan a föld, mint az ember, szereti, megkívánja, hogy szeressék. Dédelgetni kell, ápolni kell, akkor hálás. És nincs az a tenyérnyi része, mely meg ne érdemelné, hogy vele foglalkozzanak. Mily parányi helyet kíván egy fej káposzta vagy akár egy gyümölcsfa?

Hévvel és gyakran ismételte e szavakat, mert szentül hitte, hogy amit mond: soha nem hallott, eredeti, babonás erejű. Valami babona lehetett is a dologban, mert nem sok idő múlva a falu nem ismert önmagára. Tisztaság, jólét mindenütt, amerre a szem nézett. Megszűnt a falopás. A vadat nem bántotta senki. Nem, ennyit az erdész maga sem remélt.

- Olyan az ember, mint a termőföld - bölcselkedett magában , szeretni kell, művelni kell...

Így pergett le szakadatlan munkában, nehéz türelemben három esztendő. Három év múlt el, egy nappal sem több, sem kevesebb azóta, mióta az erdészék a faluba jöttek, és ma az erdészlakban ezt az évfordulót készültek megünnepelni.

Vacsoraidőre beállítottak a rendes vendégek, a bíró, a pap, aki a szomszéd faluból járt be misézni, vele jött a felesége, egy öles termetű asszony, a tanító és Voda Angel.

Főleg iskolaügyről esett szó. Új iskolát a régi, egyszobás viskó helyett: ebben a kérdésben főtt a fejük. A bíró meg a tanító államsegélyt szerettek volna, ezt a pap meg a felesége hevesen ellenezték. Az erdész amellett kardoskodott, építse fel a község a saját erejéből, Voda Angel is ezen a véleményen volt.

- Dolgozni, dolgozni, akkor van pénz, van minden. - Százöt éves koromban tanultam meg... sohsem hittem volna - motyogta -, hogy falopás nélkül is meg lehet élni.

- Lehet azt - felelt rá fölényesen a tanító, és legyintett a kezével.

- Önnek, asszonyom, mi a becses véleménye. Államsegély vagy községi önerő? - fordult e választékos szavakkal az erdészné felé.

A szép asszony mosolygott.

- Én igazán...

Tovább nem szólhatott. Az erdőőr nyitott be.

- Ég az erdő!

Az erdész felugrott.

- Ej, hogy éppen ma - bosszankodott a tanító.

Erdők között lakó ember, ha azt hallja, hogy ég az erdő, nemigen gondol egyébre, mint a futótűzre. Ez az, mikor az alom ég: lehullott falevél, száraz ágacskák. Az égő területet elsáncolni, hogy a tűz ne terjedhessen tovább, földet lapátolni az égő alomra: így oltják. Ritkaság, hogy élőfa is meggyulladjon. A Pokoina tisztásán azonban most sem az alom, sem az élőfa nem égett, hanem égett rettenetes ropogással, pokoli hőséget ontva, ezer öl kitermelt tűzifa. Fejszékkel, lapáttal vonultak ki az emberek, meg a gyerekek közül a nagyobbak. Az erdész már ott állt, s mellén összefont karokkal komoran bámult a tűzbe.

Mentésről szó sem lehetett, a szép rendbe rakott fatömeg a négy sarkán kezdett égni, s most irtózatos lángtenger volt az egész.

Szél támadt, zsarátnokeső hullott szerteszéjjel, kigyulladt a Horu. Volt már futótűz is. Két napba, két éjjelbe, verejtékes munkába került, míg a veszedelem elmúlt. Az erdész ez idő alatt nem pihent, egy percre nem hunyta be szemeit, de még az öreg Voda Angel is alig szunnyadt egy-egy órácskát, különben állandóan ott serénykedett a gyermekek között, akik vele együtt borókafenyő gallyakból hevenyészett seprőkkel csapkodták s a tűz felé seperték a gyúlékony almot.

Késő este lett, mikor az erdész két nap múlva hazatért. Mitra eléje szaladt:

- Nagy baj történt, uram - zokogta.

Az erdész megállt.

- A feleségem - gondolta, s úgy érezte, megpattant valami a szívében. Kábultan nézett maga elé. A lezajlott események, a tűz vakító fénye, az égő fatömeg recsegése ott kóvályogtak az agyában, hallotta az emberek kusza, riadt kiáltozását, a saját parancsainak a hangját, Mitra zokogó panaszát, mikor kinyílt az ajtó, s a kiözönlő fénysávban a feleségét látta maga felé jönni.

Álmodott? Mitra ott állt mellette, hallgatott...

A felesége már odaér hozzá, és megfogja a kezét.

Megszorítja a felesége kezét, s mosolyogva szól hozzá:

- Álmos vagyok.

Megmosakodik, teát iszik, felfrissül, s akkor hirtelen eszébe jut valami. A Csobán.

- Hol a kutya?

A kutya, aki mindig az első, aki őt üdvözli.

Az erdészné hallgatott. Az erdész most észrevette, hogy a feleségének kisírva a szemei. Valami történt. A Mitra... kimegy, kérdőre fogja a leányt.

Az odamutat a kertre.

Bárányfelhők között bújócskát játszott a hold. Mikor egy-egy felhő reá takarta szürke palástját, az erdész sóhajtott és türelmetlenül dobbantott a lábával. Pedig már eleget látott. Ahol most állt, az egy kis frissen hantolt domb. Ahol eddig járt, amit eddig látott: pusztulás. Vetemények földbe gázolva, büszkesége: a gyönyörű virágok kaszával letarolva, pompás gyümölcsfái derékban kettéfűrészelve... Ahol most állt, egy kis domb. Botra szúrva egy papírlap. "Csobán". Egy csomó virág van még ott és egy pléhlábas...

Másnap lemondott az állásáról. El innét, el... A szomszéd faluból hozatott szekereket, embereket. El innét, e helyről gyorsan...

Falubeliek állták körül a kocsikat. Nézelődtek csendben, hallgatagon. Az asszonynép ünneplő ruhában. Ők sem beszéltek. Csönd volt.

Háttal a falhoz támaszkodva Mitra mozdulatlanul nézte, miként hurcolják ki a házból a gazdája holmiját. Asztalt, széket, főzőedényeket, mindent. Jöttek már az erdészék is útiruhában. Mitra hangos jajszóval odarohant, s görcsösen átkulcsolta az erdészné lábait. Sírt, jajgatott.

A bíró még egyszer kérlelni kezdte az erdészt. Maradjanak... amiatt az egy-két rossz ember miatt...

- Jaj Istenem, elmegy a mi apánk, a mi anyánk - panaszkodott könnyezve Voda Angel.

Most az asszonyok közül kilépett Léna. Merev tartással, sápadtan, fehéren, mintha koporsóból kelt volna fel, a hangja is tompán úgy tört elő a remegő szájszélei közül, mintha koporsóból sírna ki:

- Jaj istenem, itthagy a mi apánk, a mi anyánk.

Megvonaglik, remegés fut keresztül a testén, az ég felé kitárja karjait, s megismételi hangosan, rikoltva, énekelve:

- Jaj Istenem...

Az asszonyok is rákezdik. Hosszan elnyújtva énekelnek. Hangjuk elér a hegyekig, s azok panaszosan, temetői szomorúsággal visszakiáltják:

...Is-te-nem ... a-pánk ... a-nyánk...

A nap magasan állt már a Pokoina felett. Fénycsíkokat rajzolt az erdészék elrobogó kocsija által felkavart porba.

Mácsán Illés meg Lupuleszku egymásra néztek és vigyorogtak.