Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 16. szám · / · Figyelő
(Az asszony, a szeretője, meg a férje. Modern könyvtár 77. sz., A szobalány. Tevan könyvtár 19-20. sz., Mariska és János. Modern könyvtár 298-299. sz.)
"...Vágyunk, vágyunk valamire, s ha el nem érjük azt, amire vágyunk, szenvedünk. Ha meg elérjük, csalatkozunk s nyomban új vágyaink támadnak. S a vágyaknak ez a játéka soha meg nem szűnő, szakadatlan, végnélküli. Az élet tehát elejétől végig egy sisiphusi pálya."
Ez a gondolat, vagy még inkább, ami érzés e gondolat köré gyülemlik, a mottója Nagy Lajos írásainak. Így, ilyen egyszerűen, biztosan, csalhatatlanul, már csaknem fizika. Nem tétel és nem probléma: eredmény, igazság. E novellák hőse az örök, a feltétlen vágyakozás. S mert földi ember írta s földi emberekről: a földi szerelem vágyakozása. S mert férfi írta: a keserű, fájdalmas férfiszerelemé.
Milyen igaz, fájdalmas és egyszerű is a férfinek ez a hiszekegye: arra vagyunk, aminek okán vagyunk, itt ok és cél: egyek. Az emberélet tartalma és anyaga, teteje és telje mindig a másik ember, a másik test, agy, szem, ítélet, a másik, halvány, vagy piros száj, mindig a szédület, amit a másik, idegen embervilág küld az agyra, és a hiú és lehetetlen, tehát tragikus igyekezet: ezt az idegen életet s világot a magunkévá fokozni, átgyúrni, átképzelni, átlehetetlenkedni. Két szükségesen és mámorítóan más embernek ebben az eleve meddő összeömlésében foganna meg - és nem foganhat meg -: az életfeletti és emberfeletti gyermek, a Teljesülés, ez a pont, amelyen az ember, felegyenesedve és megnőve, kiléphetne és kivetkőzhetne önmagából, hogy felegyenesedett és megnőtt önmagára eszméljen.
Milyen egyszerű is ez, már szinte fizika, szinte végső filozófia, metafizika. És tiszta, szívig ható poézis!
Hogy lehetetlen: hát fordít ez a dolgon? És hogy tudom, lehetetlen: semmit sem tudok. És tudni: semmi! Hinni!
Nagy Lajos ennek a hitnek prófétája, és a próféták nem okoskodnak, ők hirdetnek. És e novellák emberei sem okoskodnak, nagyon egyszerű emberek. Túl egyszerűek? De boncold a legösszetettebb embert, vágj bele mélyen, látszatok bőrén, ingerek izmain, eszmék erein, hazugságok húsán át, az életelszánás csontépületébe befalazott velőig: a vágyig! Az ő embereiről mindez a sallang lehullott, így járnak meztelen és vágytól terhes szívükkel. Egy melódia zeng a mellükben, de tisztán, tömören, klasszikusan.
Az írásmódját is ez a teljes, csaknem bibliai sallangtalanság jellemzi, a szemléletét is. Az egész embert.
Mély és jóleső meghatódottsággal olvassuk a könyveket, amikben egy igaz és egész ember, igazán és egészen, megmutatkozik.