Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 16. szám · / · Figyelő
(A Nyugat kiadása)
Valami nevet és fénylik ezek mögül az írások mögül. Az író jókedve az! Ő volt elsősorban, aki mulatott azon, amivel aztán bennünket mulattatott. Három kis egyfelvonásos: "Dufla pofon", "Kvitt", "A zördög". Emlékszünk még rájuk a színpadról! Rusztikus erejük, zamatjuk és befejezettségük sokkal mélyebb, igazibb és teljesebb, semhogy el tudtuk volna felejteni! Most, hogy könyvben kerülnek a nézőből olvasóvá lett közönség elé, életre varázsolják az elhervadt mosolyt, mely olyan friss és ifjító volt, mikor ezeknek az alakoknak a színpadi ágálása kifakasztotta nemcsak az arcokon, de a lelkekben is.
Három kis egyfelvonásos, látszólag kis igénnyel, de joggal a legtöbb igényre. Kis dolgokban is meg tud látszani az író nagysága, észrevétlenül nagynak lenni, van annyi, mint látható nagy erőfeszítések közt bizonyítani be a művészi erő széles határbírását. Ezek a kis dolgok az előbbiek közül valók. Mind a háromnak a befejezettsége olyan, mely a néphagyomány kristályosító és csiszoló erejét látszik magán viselni. Ahogyan az író egészen el tudja tüntetni magát az írásai mögött, az csak a legkülönb tehetségeknek sajátja.
A nép úgy, egész tömegében, erős költői tehetséggel van megáldva, nem lehet rajta észrevenni, de sugárzik belőle, mint a rádium titokzatos ereje. Ami történetet a nép megcsinál és az idők folyamán simára hömpölyögtet, abban minden úgy van a maga helyén, hogy ott elengedhetetlen. A paraszt nem sokat beszél, de a világnak megvan koponyájában a maga külön képe, és a dolgokról, ha nem is mondja, mindig gondol valamit, ezek a képek és ezek a gondolatok lerakódnak valahova tudata hátsó kamarájában, amit költ, ahhoz innen veszi a leszűrődött filozófiát, mely láthatatlanul élteti történeteit és alakjait, teletölti őket vérrel és levegővel. Móricz mondja: A zördög meséjét készen kapta egy magyar népmesében, melyet Mezőkövesden hallott, az ő munkája az volt, hogy dramatizálta a népmesét. De nem érzik-e a két másik kis vígjátékon is az, hogy a hagyomány szállította őket? Ez azt mondja, hogy az író eljutott oda, ahol már a legteljesebb biztossággal bánik alkotó erejével, nem zavarják reflexiók és az egyéniség különböző feltolakodó kívánságai, mint szobrász kezeli a tőle idegenné lett anyagot, melyet pedig önmagából merített!
Az olyan koncepciójú író, mint Móricz is: magához emeli az életet, és úgy dolgozik vele, ezekben a kis dolgokban, melyekről éppen szó van, leszállt az élethez. Ez az, amikor az író mereng és pihen, mulatva ír és írván mulat, selyma mosolya villódzik az embereken, akiket mozgat... Világlátását, mellyel máskor áthatja az alakokat és a vonatkozásokat, melyek összefűzik őket, most felfüggesztette, a sorstól is, melyet emberei fölött látott, és írásaiba állítván őket, fejük fölé szűrt, megszabadította őket, ezek az emberek vígan és egészen a maguk kedve és szokásai szerint élnek, tréfálnak, élveznek, dohognak, csalnak, malackodnak. Rajtuk van egyaránt a paraszt-élet szutyka és napfénye. Így is lehet! - halljuk az írót mondani -, itt vannak most az egyszer a maguk ilyen valóságában. De azért ez sem kis ügy ám! Ez is lehet örökkévalóság!
És igaza van neki! Mert minden attól függ, ki fogja meg azt, amit megfogott. Arravaló tehetség nélkül sár lesz belőle, Móricz kezében: kis aranyékszer, parasztbizsu. "Szerelem" az összefoglaló címe a három kis és vidám egyfelvonásosnak, melynek köntöse a Nyugat könyveinek finom szépségét dicséri, hát bizony, ilyen az a falusi szerelem! Ilyen, amilyennek - tréfában eresztve föl a történeteket, a dolgokat, Móricz mutatja. És ő ezt az életet és az írásnak ezt a művészetét ma szuverén módon ismeri és bírja.