Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 16. szám

Ignotus: Világirodalom
Elmondatott a Népmívelő Társaság előadásaképpen augusztus 11-én a Svábhegyen

Hölgyeim és Uraim, megzavartan, szinte idegesen hallgattam minap a helyen, ahol ma önök ülnek, s a helyről, ahol ma én ülök, Wildner Ödön barátomnak a mai Goethéről szóló finom és minden könnyedségében mély előadását. Megszoktuk megszokni, hogy a régi arcképek homályosak legyenek - mint a réz rozsdáját patinának, úgy látjuk az apáinktól örökbe vett festmények sötétjét harmóniaszerző finom fátyolnak, s nemcsak hogy az nem jut eszünkbe, hogy e fátyol nem egyéb piszoknál, mi a kép firnájszába beleevődött, de valahogy durván megbontottnak, rikítóra dörgöltnek, sőt megnyúzottnak érezzük a festményt, melyet a restaurátor művészete eredendő tündöklésében állított helyre Nos: egy élettelenül piszkos idealizálás alól, melyben gondolkodás nélkül szoktuk meg átvenni Goethét, a Wildner előadása oly emberi elevenségben állította elénk a nagy embert, hogy szoktatnunk kellett magunkat e plauzibilitáshoz. Túlságosan hihető, hogy Goethe ilyen volt - túlságosan hihető arra, hogy első hallásra elhiggyük.

Ám, egyszer megszokva e blaszfémiát, a hallgató még tovább is megy, mint az előadó kezdte. Wildnernek ott mondanék ellent, hol előadása a legmélyebben járó volt, s hol Goethének s a mai embernek hasonlóságát és különbségét fejtegette. Én tudniillik nem hiszem, hogy mai és tegnapi ember közt lényegbe vágó különbség több lehetne, mint ami különbség van egyfelől mai geniális és közönséges, tehetséges és tehetségtelen ember között, s mint ami különbséget, másfelől, kialakít az, hogy a később született ember többet tudhatván, mint a korábban született, tágabb szemmel látja is a világot. Ám éppen Goethéről szólván, közte s a mai ember közt ez nem különbség. Mert amit a korábban születettség hiányosságot okozna, azt nála bőven pótolja éppen a genialitás, mely koruknak előtte való járást is jelent - s amit Wildner a Goethe s a mai ember közt való különbségről mond, annak ellene vetem azt a saját kitűnő megfigyelését, hogy a mai ember Goethének más munkáit értékeli és szereti, mint amely munkáit kortársai tartottak remeknek. Mi ennek oka vajon? Azt hiszem, nem nehéz megmondani. Az az oka, hogy ezekben a munkáiban: a regényeiben, a naplóiban, a Faust második részében Goethe a lelke legmélyebb mélységeit tárja fel. Azt az intuíciót, mellyel előtte járt korának, s megsejtett sok mindent, amit mi két azóta élt nemzedéknek nagy munkája után csak most tanultunk meg, de most aztán jobban meg tudunk érteni nála, mint tudtak kortársai. S az is, hogy viszont ez írásaiban néhol oly világosan meglátja a jövő fejlődést, hogy mi, kik e fejlődést megértük, egyenesen otthon érezzük magunkat, szinte egy modernül felszentelt lakásban, e pedig copfosan megírt nyolcvan, száz és százhúsz esztendős sorok között.

Ugyancsak a minap, Bernhard Kellermannak most igen felkapott Tunnel című regényét olvasva, melyben igen nagy és igen mai témát kap fel egy kár, hogy ilyesmire nem elég erős író - mondom: a Tunnel olvasása közben egyre Goethére kellett gondolnom, ami igaz, hogy nem vált javára Kellermannak. Goethéra kellett gondolnom, ki beszélgetéseiben s a Wunderjahre titokzatos chiffre-mondatai között csodálatos megjegyzéseket ejt és szór el Amerikának, az indusztrializmusnak s a technikai találmányoknak világalakítandó jelentőségéről. Goethére, ki már régebben is, olyan időkben, mikor csak vitorláshajók járták a tengereket, s egyetlen gép a szövőgép volt: Weimart, mint kezdő miniszter, iparűző állammá akarta alakítani, s utakkal akarta behálózni, s ki, amit Wildner is az ő intuíciójának bizonyítékaképpen említ fel: a Faust világszellemi rendeltetésének azt tekinti, s az emberi nemet megszemélyesítő hősnek azt a pillanatát tekinti megállásra és meghalásra érdemesnek, melyben egy darab földet hódított el az emberi munka számára a tenger hullámaitól. Erre a Goethére, ki így előre látta, hogy Amerika s a technika, az indusztrializmus s a föld felületének a munka számára való meghódítása mind szorosabb közösségbe fogja majd az emberiséget, s arra a Goethére, ki a nemzeti eszme s ezzel a nemzeti elkülönülés felütközésének idejében gondolta ki s jelezte névvel a világirodalom fogalmát. Weltlitteratur: ez a szó Goethétől származik.

Igaz viszont, hogy mint nem egy goethei idea: herderi hatás. Sok Goethe-életrajzot olvastam, de egyikben sem találom méltóan megírva ennek a nagyeszű embernek a figuráját, Herderét, a német Diderot-ét, a porosz sztagiritáét, ki, mint Arisztotelesz Nagy Sándornak, lelki nevelője volt a nálánál öt évvel fiatalabb Goethének. A Stimmen der Völker in Liedern, a nemzetközi népdalgyűjtemény, melyet Herder adott ki, s melybe a fiatal Goethe az ő biztatására és útmutatása szerint fordította boszorkányos hanghűséggel a szerb népballadákat: első tudatos terméke a világirodalomnak. Csupa olyan dolog van benne összeszedve, aminek alkotói nem gondoltak a nagyvilágra, nem is igen tudhattak a világról, hanem mintegy maguk elé dúdolták s öntudatlan magukat adták benne. De azzal a feltevéssel szedettek össze, hogy a világ már megérett s lelki összefüggésében eléggé egységes arra, hogy mindennel közösséget s rokonságot érezzen, ami bárhol emberi lélekből kiszakad, s annál melegebben érezze ez érdeklődést, mennél egyénibb, és - ami egy kollektivitás magasabb fokán ugyanezt jelenti - mentül fajibb a kiszakadtság.

A nacionalizmusnak s az internacionalizmusnak e két ellentéte találkozik abban a kozmopolitizmusban, melynek mai kifejlése lehetségessé teszi s megvalósítja azt, amiről Goethe csak álmodott: a világirodalmat. A mai életben a kultúremberek annyira összefüggenek egymással, hogy nincs gazdasági, technikai, tudományos mozzanat, mely elszigetelt volna, s ne hatna az egész kultúremberiségre. Amerika rég megszűnt külön világ lenni. Ahány európai és ázsiai fajta: mindegyiknek fiaiból százezrek és milliók laknak odaát, s ahány váltakozása történik az ottani piacnak, megérzi a legtávolabbi kis üzlet is. 1907-ben nem egy magyarnak kellett itt főbelőnie magát anyagi mozdulhatatlanság miatt, csak mert Morgan és Rockefeller összeveszett Roosevelttel. A tudományon együtt dolgoznak minden nemzetek fiai - a frankfurti Ehrlich s a tokiói Hata együtt keresik a spirohétagyilkoló vegyiszert, s az osztrák Freud, a magyar Ferenczi s az angol Jones együtt fogják a lámpát, mely bevilágítson az Unbewusst tárnáiba. A nemzetek találkoznak a gyarmatosításban, s Afrika egyformán ismerős angol, német és francia előtt. Minden valamirevaló ember ért két-három nyelven, és mivel a vasút két nap alatt eljut Konstantinápolyból Párizsba, meg is fordulhat egy esztendőn belül két-három országban. Stockholmtól Athénig treníroznak a sportsmenek a világbajnokságra, s annál kevésbé tűnik fel, ha a bácskai jó cimbora szerencsét próbál a monte-carlói rouletten, mert Szabadkától Monte-Carlóig, sőt Bombaytől San Franciscóig, San Franciscótól New Yorkig, New Yorktól Hamburgig s Hamburgtól Vladivosztokig az emberek egyforma nadrágban járnak, egyforma szardinát esznek, nagyjából egyforma iskolákban egyforma dolgokat tanulnak, és egyforma színházakban egyformán a Lustige Witwe, Víg Özvegy, Veuve yoyeuse, Merry Widow valcerjaiban gyönyörködnek s a Typhoon Tokeramójának során komorodnak el.

Ezt a Tokerámó-i irodalmat sokat nyaggatják, hogy exportra dolgozik, hogy a darabok már eleve és szándékosan úgy vannak írva, hogy Koppenhágában is megértsék az emberek, és Nápolyban is lehessen velük tantičmet kapni. Hát mondok valamit: próbáljon valaki olyan darabot írni, föltéve, hogy a darab jó, ügyes és érdekes, hogy ne értsék meg Koppenhágában, s ne fizessenek érte tantičmet Nápolyban. Mit írhat? Az emberi s a polgári viszonyok ma már mindenütt egyformák. Jogi, rendőri, gazdasági külsőségek legfeljebb annyira különböznek, mint ahogy a gázlámpa formája más Amsterdamban és más Budapesten. Egyébként pedig? Mentül több országos, nemzeti vagy faji specifikumot tud elevenné tenni, annál ujjongóbban üdvözlik. Hiszen éppen ez az, ami kell. Az általános ehetőségen belül, amit a világ általános egyformasága eleve biztosít, valami külön saveur, mint az angol worcesterhez s az amerikai ketchuphöz képest a japán szoju. Ha halasi módra veri a meséje csipkéjét: elragadtatással fogadják Londonban, hol már Dorian Gray hungarian laces-ben gyönyörködik, s hol múlt évben a ladiek éppoly meggyőződéssel szegték be délelőtti blúzaikat bolgár hímzéssel, mint ahogy négy év előtt tulipános szűrben mentek este színházba. Ez kell nekik, specifikum - csak tudjon az ember specifikumot adni. Csak tudjon az író valami különséget kimesterkedni ott, hol a viszonyokban, a gondolkodásban s az eseményeknek egyforma adatokból egyformán való kombinálódásában s permutálódásában már rég nincs különbség.

Gyakoriak a kritikusok, akik nem találják természetesnek, hogy a budapesti novellában ugyanazt találják meg, mint a párizsiban vagy a müncheniben. Kérdem, hogy viszont miért találják természetesnek, hogy ma már Budapesten éppúgy otthon lehetnek, mint Párizsban és Münchenben? Nem gondolják, hogy a kettő közt összefüggés van? S hogy az a Budapest, mely kezd egy város lenni Párizzsal és Münchennel, éppúgy nem teremhet merőben elütő irodalmat, mint ahogy Párizs sem igen terem ma már olyat, melyet úgy, ahogy, ne lehetett volna megírni Pétervárott is?

Igen, Pétervárott is. Még gyerekkorunkban az orosz költőket úgy olvastuk, mint ahogy üvegen át nyaljuk a mézet - valami idegenség s meg nem érthetőség fátyola ereszkedett az olvasó szeme s az eléje tárt kép közé, s ez az idegen zamat és, mivel a szlávban még udvari, arisztokrata és filozófiai fokon is sok a parasztiság: ez a nehéz földszag nagy izgatója volt az ily idegenség felé kétszeres szimattal forduló érdeklődésnek. Nem lehet észre nem venni, hogy ez a specifikum mindinkább hiányzik Csehovból, Andrejevből, még az országútról az irodalomba bekerült Gorkijból is. Nemcsak, hogy nem ártana, de egyenesen jó volna, ha megvolna, azonban nincs meg. S Mereskovszki, a nép- és ember- és irodalom-pszichológus, ki egyformán idézi elénk a cárok, a renaissance-polihisztorok és a Tolsztojok s a Dosztojevszkijek lelke szövevényeit, éppoly hozzáférhető otthonosságunk számára, mint volt egy vagy másfél nemzedék előtt a léleknek egy francia ily világutazója: - gróf Gobineu.

S ez így van kisebb zugokban is. Minap egy Budapesten tanuló fiatal román barátom elhozta hozzám egy ünnepelt újabb írójuknak remekbe készült kis novelláját. Egy éjszakáról szólt ez a kis vázlat, Kimpolungban vagy nem tudom, melyik kis román városban, s az van benne megírva, ahogy az író egy éjszakára idetéved erre az istenverte helyre, hol a fogadó kávéháza előtt maszatos gyerekektől nem tud enni, a fogadó szobájában a poloskáktól nem tud aludni, s mikor kínjában kiteríti lepedőjét a padló közepére s ott próbál lázasan elszundikálni, ebből a nehéz kábulatból is rémes ordítás, röhögés és ugatás veri fel - részeg mészároslegények kétfelől zsákutcába szorítottak egy kóbor kutyát, s azt ütlegelik, míg a szegény állat kínjában ott esik nekik, felborzolt szőrrel, ahol legsűrűbben állnak s legkeményebben kopogtatják a husángot, míg végre felfordul és kiadja páráját... Van, föltétlenül van valami balkánszagú bestialitás ez egész éjszakában, s van valami speciális kultúrepedés a kétségbeesett felsőbbségben, mellyel a világpolgárrá lett művelt író ettől a barbárságtól szenved. Ám sem ezek a viszonyok, sem ez a téma, sem ez a hang, sem a tárgynak s az előadásnak ez a színvonalbeli különbsége nem olyan specifikum már, hogy külön idegenséget s külön egyéniséget adnának akár a novellának, akár írójának. Ez lehetne magyar elbeszélés is, lehetne bombayi elbeszélés, lehetne elbeszélés a Whitechapelről, a New York-i Eastsideról, sőt igen kevés couleur-localbeli különbséggel lehetne maupassanti elbeszélés is a fortificatiók tövéből vagy valahonnan a kikötő-vidékről. Az egész világ egy város - ez ellen ma már nem lehet tenni.

S nem lehet, hogy ennek következései ne legyenek az irodalomban. Nem lehet, hogy mint ahogy a világ is mind egységesebb, a világirodalom is mind összefüggőbb ne legyen, vagyis, hogy az írók, bárha nem is exportra dolgoznak, de ne az egész világ számára írjanak, ne az egész világtól kapják témáikat, jobban mondva: ne olyan témák kezdjék őket izgatni, melyek a kultúrvilágnak már ebből az új egységéből, ebből az egységes munkájából, ebből az új összeszervezettségéből vetődtek ki. Ez már több, ez már szorosabb egység s egyben magasabbrendű és szervesebb is, mint a Goethe idejében volt világirodalom. Goethe úgy gondolt világirodalomra, hogy az általános emberi a legkülönbféle korok, nemzetek és egyéniségek munkáinak alján ugyanaz lévén, egyik költő a másiknak értő és figyelmes közönsége és tanítványa lehet, mint ahogy ő volt Shakespearenak és Byronnak s Carlyle volt őneki. S úgy is, hogy a világszellem bujkál minden népnek fantáziájában, s ugyanazon mesemozzanatok vonulnak végig a görög mitológiától a Grimm-mesékig s az indus példázatoktól a Boccaccio-novellákig. Ám ma már többről van szó. Ma már, mint ahogy ami hétköznapos életünkben történik, az mesébb a mesénél, s a technika s az üzlet fantasztikusabb az Ezeregyéjszakánál: éppúgy bármi külön vagy napi dolog történik is, az, a piac s az érdekeltség egységénél fogva, olyan általános emberi vonatkozású, akárcsak a szerelem, a féltékenység, az éhség, a szolgaság s a szabadság. A kis boltok pusztulása a nagy kartellok alakulása miatt kezd olyan általános érdekű mese lenni, mint valamikor az volt, hogy a nap lesbeállt a harmatcseppre, hogy feligya, vagy a farkas felpanaszolta, hogy a bárány megzavarta ivóvizét. S némely piacok helyi eseményei, például a New York-i börze árhullámzásai kezdenek olyan általános jelentőségűek lenni, mint volt az az özönvíz, mely annak idején a világ minden népeinek képzeletét impresszionálta.

Valamikor csak ügyes kacérság volt, hogy idegen költők olasz novellákat írjanak, s még a kedves Heyse efféle dolgai is olyanok, mint a b, amit a német ember mond p helyett. Stendhalról pedig éppen most bizonygatják, hogy úgy írta olasz dolgait, mintha soha a lábát olasz földre nem tette volna. Lehet-e ezt mondani mai íróról, ki idegen milieut ír le? Nem természetes-e, hogy a - sajnos - gyengén sikerült Tunnelra térjek vissza: nem természetes-e, hogy bármely nemzetbeli író, mikor a pénz, technika s a vállalkozás époszát akarja megírni: Amerikához fordul? Nem volna-e nevetséges, ha azt mondanók, hogy ezt csak amerikai írónak szabad, s mai idegen író, jószemű s világlátásban gyakorlott, nem tudja-e ugyanoly híven felszíni szemébe ezt az idegen világot, mint tudja az ott született író? Nem szólva arról, hogy ez a világ már nem is különbözik annyira az ő születése környezetétől, mint különböztek egymástól világok és országok például száz év előtt! A mai olvasó ismeri személyes ottutazásból New Yorkot, Londont, Rómát, Párizst, Berlint, Konstantinápolyt és Kairót, s a mai könyvet elolvassák New Yorkban, Londonban, Rómában, Párizsban, Berlinben, Konstantinápolyban és Kairóban. Lehetetlen, hogy ez a tudat: az, hogy az ő olvasója az egész világ, önkéntelen ne hasson az íróra, akit, ne feledjük, mindig a közönség nevel, mert mindig a fogyasztó neveli a termelőt, mivel a fogyasztás szabja meg a termelést.

A mai művelt franciának ugyanannyi köze van az olasz renaissancehoz, mint maguknak az olaszoknak, s a mai művelt olasznak ugyanannyi köze a francia nyelvhez, mint a francia íróknak. Ebből a két megcáfolhatatlanságból erőltetés nélkül áll elő olyan jelenség, mint D'Annunzio, ki most már egyenesen olasz témát írt meg francia nyelven, s kiről Henri Lavedan lovagiasan megírta, hogy égő vágyának sikerült a francia nyelvet megejtenie, mert a francia géniusz is csak asszony... Nagy-e a lépés ettől a jelenségtől addig, hogy mialatt minden fajta sőt dialektus kiküzdi azt a jogát, hogy mint a politikában, az irodalomban is érvényesüljön, viszont a létért való küzdelemben, melyben a legalkalmasabb győz, egy nyelv emelkedjék világirodalmi nyelvvé, mely azzal is legalkalmasabb, hogy a kifejezésnek legtökéletesebb eszköze, de azzal is, hogy legtöbb ember ért rajta?

Ez, elismerem, megdöbbentő kérdés. De ha ezen megütődve tovább kérdezzük, hogy mi lesz akkor az egyes nemzetek egyéniségével, arra nem nehéz a felelet. Az lesz, ami ma van az egyes franciák egyéniségével, kiknek mind bele kell törődniök abba, hogy franciául írjanak. Ami ma van az egyes német fajok egyéniségével, kiknek bajoroknak úgy, mint slezvigieknek, felnémet nyelven kell írniok. Ami ma van az írekkel s a velszekkel, kiknek semmi joguk az angol nyelv uralma ellen lázadniok, valameddig az ő abbeli jogukat meg nem kurtítják, sőt minden szabadsággal körülbiztosítják, hogy írhassanak az ő gyönyörű kelta nyelvükön, amily gyönyörűen csak tudnak.

Hölgyeim és uraim: senki nálamnál jobban nem tudja, mert gyakrabban nem érzi, hogy kis nép kebelén belül, melynek kevés a kilátása arra, hogy az elébb említett létért való küzdelemben felül maradjon, mindig kényes és fájdalmas kozmopolita jövendőről beszélni, mely az emberiséget nemigen foghatja szorosabb egységbe olyas pusztulások nélkül, amik éppen a kicsiket fenyegetik. De erre kettőt mondhatok. Először azt, amit Freud professzor mondott azokra, kik igen felháborodtak, mert az ő megfigyelése szerint a nemiség volna a lelkiek talpazata. Azt mondta: kérem, énreám hiába haragusznak, ezt nem én csináltam, ez így van!... Másodszor - s ezt nem gyávaságból mondom, mert sem chauvin nem vagyok, sem nem félek a chauvinek szitkozódásától - de ugyancsak nem én csináltam, hanem úgy van, hogy a művészet az egyéniségek, tehát a faji egyéniségek érvényesülésének birodalma is, s így nem képzelhetni olyan - bocsánat a paradoxonért - nem képzelhetni olyan elképzelhetetlen kozmopolita alakulást, melyben e világművészet az ő legnagyobb értékeit éppen az egyéni és ami ennek magasabb foka, a faji érvényesülésben ne keresse, ne lássa, ne remélje, ne kívánja, ne nevelje. Nem győzök rámutatni arra, hogy a világnak nemcsak művészi, de minden tereken száguldva fejlődő kozmopolitizálódásával egyaránt olyan felszabadulási fejlődése folyik minden egyesnek, minden rendnek, foglalkozásnak, fajtának és nemzetnek, aminőt nem ismert sem a középkor internacionalizmusa, sem az újkor nacionalizmusa. Ma minden és mindenki és mindenhogy érdekes, ha érték, s ahogy ki tud fejeződni. Mentől inkább uniformizálódik a világ, annál becsesebb lesz benne a sajátság, s a műveltségbeli közösség bármekkora egyformaságot teremt, viszont ugyanannyival több szabadságot hágy, és több eszközt ád a külsőség érvényesítésére.

Sokszor hoztam fel példának, hogy a szem s a tekintet csak elég kozmopolita és általános emberi, mégis minden embernek, fajtának, vidéknek és műveltségnek megvan a maga külön nézése, melyet némi gyakorlattal meg lehet különböztetni s fel lehet ismerni. Minden nemzetbeli férfiak angol, asszonyok francia ruháinkban, a fogadók halljában, a tennis-groundon s a szocialista kongresszusokon, egyformán lakva, étkezve, élve, beszélve: mégis egyikünk sem érzi magát sem egyéniségében, sem fajiságában, sem nemzeti hovatartozásában leszorítva, sőt soha e különbségeink számára annyira nem számíthattunk megismerő, értékelő s ezzel nevelő és erősítő közönségre, mint e kozmopoliszban. A kozmopolita fejlődés ugyan elkövetkeznék akkor is, ha sok értéknek pusztulásával járna. De való s a tapasztalat eddig azt bizonyítja, hogy semmi igaz értéknek nem kell vele pusztulnia, sőt a legtöbb jobban érvényesülhet a nagy terület nagy feltételei közt, mint a szűk keret elzárkózásában.

Ám bármint legyen is, és bárki bármit vonjon le belőle: magát a jelenséget s a valóságot meg kell látni - azt, hogy a világnak a gazdaság, a műveltség s kivált a közlekedés okozta, s ezektől lehetővé tett erősebb egységénél fogva egy a világpiac számára dolgozó világművészet kezdetei mutatkoznak, s e piacnak első lerakatai már meg is vannak: a Champs-Elyséesn, Nizzában, Monte-Carlóban, a Schumannplatzon s a New York-i Metropolitan színházban. Hol van ma nagy színészet és nagy színész, hogy ne Európa és Amerika számára dolgozzék? Hol van énekes és opera, hol van olasz zene és orosz balett, hogy ne Párizsra gondoljon? A nyelvtelen művészetek, a zenétől a mozgóképig, máris egyenesen a világpiacnak dolgoznak. Ám német s a francia piac számára dolgoznak már évek óta az orosz írók is, s elsősorban a német számára a dánok s a norvégok. D'Annunzio, mondom, már franciául is ír, sőt csakis franciául. S vajon nem lehetne-e ma már egy irodalmi és belletrista szemlét ugyanúgy négy nyelven írottan elgondolni, mint ahogy négy nyelven íródik tudományos szemlének a Milanóban szerkesztett Scientia?... Ezek a legkezdettebb kezdetei valaminek, ami a levegőben van. S elgondolva, hogy a mai lehetőségek és mozgatók közepett a fejlődések mily gyorsak szoktak lenni, el sem lehet gondolni, hogy mily hamar mi lesz e kezdetekből. Csak a nevét lehet előre tudni: világművészet lesz, s ezen belül, utoljára, de legtetejéül: világirodalom.

Ez a fejlődés el fog következni, hamar fog elkövetkezni, s szükségképpen fog elkövetkezni a föltételek fejlődéséből, melyek az irodalmat alakítják. Azt mindenki elismeri, hogy forradalmi hatással volt s van az irodalmakra az a valóság, hogy városok egyáltalában vannak, s hogy lassankint a nagyvárosok teszik a világot. Előre láthatni az időt, melyben az egész világ egy nagyváros lesz - s az új korszaknak korszakos lesz a hatása az irodalomra is.