Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 16. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Ráttkay megfogta az oroszlánszájból lefüggő hatalmas vaskarikát, s kétszer jól odalódította a kapuhoz. A zörgetésre megjelenő kapus tán be sem eresztette volna a két férfit, ha Ráttkayt nem ismeri. El is mondta ott mindjárt a küszöbön födetlen fővel, hogy bizony egypár öreg rokont, papot nem tekintve, csak apácák meg aggnék fordulnak meg náluk. Ne vegyék haragra egy öreg szolgától, de az Isten hozta ezt a szép idegen deli urat ebbe a csöndes házba... az ő kis úrnője... szinte, hogy apáca... a világ ide hét mérföld... Az öreg motyogása érthetetlenné zavarosodott s kifordult, vörös szemhéjairól egy-egy nagy könnycsepp pottyant le remegő, sovány kezére, amely tétovázva vonta csókra a két izmos kéz csontos bütyöksorát. Ha a látogatókat tovább vezette is egy időközben előkerült piruló, merev tartású leány, az öreg egyedül folytatta tovább a megkezdett társalgást halk kulcscsörgetés között. Ráttkay a lépcsőkön fölmenet izgatottan sietett elmondani Zrínyinek a furcsa kapus egész élete történetét, amelyből azonban semmi sem világlott ki. Odafönt a lány benyitott az első ajtón: motyogás, köhécselés, ruhasuhogás hangzott ki az üveges folyosóra, amelynek meleg, gőzös levegőjében érzékeny virágok várták a tavaszt. Az újra nyíló ajtó küszöbét Ráttkay lépte át elsőnek, kezeit maga előtt széttárva kétszer is meghajolt s bizalmas mosolya egyenesen az ablaknál álló két nő felé szállt. Aztán kinyúlt az ajtón valami sima, makacs, papos mozdulattal, mintha a küszöb átlépésének fáradalmától is meg akarta volna kímélni a nagyra becsült vendéget. Zrínyi az ajtóban megállt, s mély fejhajtás lebbentette meg a szőke hajat a fekete dolmányon. A két nő ugyancsak mély bókkal felelt.
- Nagyságos uram! - vágott bele Ráttkay, örömtől piros arccal feledkezve meg magáról, a bán német köszöntésébe -, húgom asszonykám tud magyarul. Magyar volt asszonyanyja, ha apjaura német is!
- Tudom kicsint! - mondta bátran a leány, s vidáman villant meg sötétkék szeme s két sor apró egérfoga.
Az öregasszony már erőtlenül tologatott egy nagy karszéket az előkelő vendég felé, s míg makacs vendéglátó hiúsága a nagy szék két oldalán, Zrínyi szeme a kis termet kerek formáin feledkezett. - Fiat szülő szerelemre való! - gondolta magában hideg tisztánlátással, de a gondolat nyomán rég nem érzett hévség ömlötte körül szívét. - Két mellye almája kicsin, mint az bécsi asszonyi állatoké, de szeme magyarán tündöklik! - folytatta magában önkénytelenül a jelenség részletezését. A leány állta egy darabig a félig hunyt pillák alól rászögezett szem tekintetét, de aztán mélyen elpirulva elnevette magát, s hirtelen ő is a székkel kínálókhoz szegődött:
- Fogja helyét, Herr Graf, ez sellye-székben!
Zrínyi egy szemrántással kergette vissza az öntudatlanságból feltolakodó gondolatokat s leült.
Megindult vontatottan a szertartásos társalgás a télvízről, farsangról, Bécsről, Muraközről, virágokról, a ház elhunyt uráról. A leány kíváncsi mosolya az ismeretlen Muraközről szeretett volna mindent hallani, a néni tompán recsegő hangja az elhunyt báró jóságából, pontosságából nem akart kifogyni, Ráttkay pedig, kezeit dörzsölve, Zrínyi hőstetteit igyekezett mindenáron töviről hegyire elmesélni. Zrínyi inkább csak hallgatott, sokáig nézett mereven szembe a nénivel vagy Ráttkayval, hogy aztán a lányon is rajta feledhesse tekintetét egy ideig. - Bizony boldog az, kit ágyában bocsát! - ötlött fejébe tiszta érc pengésével a gondolat, ami egyszerre kiemelte a kényelmes, meleg karszékből.
Állt és búcsúzott. A kanonok ráncolt homlokkal kémlelte a kényszeredett arc hamis restelkedését: - Igen, menni kell!
- Mán? - kérdezte csöndes tréfával a leány, kezét nyújtva.
- Schon! - felelt felvillanó jókedvvel a bán. - Kicsin és lágy kéz - gondolta magában.
A néni éles hehegéssel, Ráttkay hümmögve nevettek az enyelgésen.
Odakint azonban újra a régi komolyság tette szótlanná Zrínyit, csak az utcán fordult egyszer Ráttkayhoz egy odavetett kérdéssel:
- S az neve?
- Mária, nagyságos uram, Mária Zsófia!
Egy szót sem szólt aztán hazáig, és Ráttkay sem zavarta.
- Minek ez? Minek? A gyászév még le sem pergett, s ő már... De mért ne? Aszály verte szerelem örökös özvegye maradjon?... Mért beszél így? Férfiú: és atya akar lenni! Mégis, kora szándok! Német leány! Kora-é? Hült indulata fakó rongyaiba mért takaróddzék? Lám, Draskovich szinte hogy a ravatal fölött kezdett vele huzakodásba, pedig csak a zsebe sírt! Mért ne keresse hát ő szíve nyugalmát, vére fönnmaradását? Ki ellen vét vele? Emlékezetet, árnyékot öleljen? A halottat megsiratta! Sose felejtse el tehát?... Német leány! Német szerelem? Ejh! csak a maga ökle légyen magyar...
Másnap jókor a kanonok úr fölcsizmázva hiába pengette végig sarkantyúit az egész házban, Zrínyi már kilovagolt egyedül, tanácstalan aggodalmában hiába kérdezte szemmel a nagy tükörből reá meredő hasonmását, hiába száguldott el próbaképpen a szokott úton messze, a városon kívül, a bán csak ebéd idején került elő, s az asztalnál csak az ország helyzetéről volt hajlandó beszélni. Aztán újra nem látta vacsoráig.
- Asszonyi állattal vagyon valahun titkos barátsága? Nem, nem, őnagysága nem buja indulatok vitéze! Császárhoz ment, miniszterekhez? Nem, nem, őnagysága nem az, ki á-t mondván, bé-t alányeli! Szerelem? De mely szerelem az, ki fut onnan, hová minden erejébül futnia kellenék? Homo mysticus! - töprengett Ráttkay korrektúra-nézegetés közben, s háromszor is elolvasott egy ívet, míg egészen ki tudta javítani.
A hét végére az idő hirtelen megenyhült. Az ereszek szaporán csorgatták a hólevet, az utcákon pocséták szennye fröcsölt, kint az utakon magasra dagadt a sár: a nagy lovaglásoknak vége szakadt. Ráttkay a kandalló mellé telepedett, s rövidre nyírt haját simogatva onnan figyelte szótlanul, mitévő lészen most a bán őnagysága. Zrínyi az ablakhoz lódított egy karszéket, maga elé nyitott egy könyvet, s messze elnézett fölötte, de mihelyt Ráttkay készülő kérdéséhez bevezetésképpen megmozdult vagy köhintett, a bán fölrezzenve fordított egy lapot, s a legnagyobb figyelemmel mélyedt az olvasásba.
- Hm! Nem akar beszélleni! Éppen hogy beszélleni nem akar! - motyogta magában a kanonok úr, s lopva kandikált az újra ölbe ereszkedő könyvre. Megmozdult. A könyv újra fölemelkedett.
Egyszerre csak az alulról föllódított könyvtábla pattanva esett csukódásra. Zrínyi egy ideig nézte a sima disznóbőr-kötést, aztán az előtte álló kis asztalra csúsztatta a könyvet, s Ráttkay felé fordulva, összehúzott szemmel, dacos mosolyra enyhülő merev arccal megszólalt:
- Hát, lector uram, Mária húgomasszony látására mennénk talám!
- Mán elhivém, nagyságos uram, hogy megromlott az beszélőkéje! - derült föl alázatos bizalmaskodással Ráttkay arca.
Zrínyi harsány hahotára fakadt. Ráttkay készséggel folytatta.
- Surge, amice, surge! - nevette a bán.
Ráttkay egy hálaadó Ave-t mormolva rakta össze sebtében írásait, s Löblékhez menet a kocsiban elégülten állapította meg magában:
- Jeles fő halat foga húgomasszony hálója!
Zrínyi egész úton jókedvű szóval tartotta, szokatlan élénkséggel csapott egyik tárgyról a másikra, gyerekségéről a bécsi udvarra, Péter öccséről a török harcokra. Ráttkay növekedő örömének csöndes, papos mosolyával hallgatta.
- Isten hozott nacságos uramot! - fogadta a bánt egy kis öntöző kannával kezében Mária a folyosón.
Ráttkay szokatlan hevű rokoni csókra vonta magához a keskeny homlokot. Közben a nénike is kijött a szobából, csoszogva, örömtől hehegve, köszöntésből, kézszorongatásból kifogyni nem akarva.
- Csak ez aggné ne volna! - gondolta magában Zrínyi rosszkedvűen, s egy cserép virághoz lépett, föléje hajolt.
Mária elébe kandikált, hogy melyik kedves virágára kíváncsi a nagy úr. Ráttkay pedig hirtelen karonfogta a nénit, s minden ellenkezése dacára igyekezett megértetni a nehéz fejjel, hogy hadd ismerkedjenek egy kicsit a "fiatalok". Az öreg végre megértette a helyzetet: ezer ránccal vibrált föl hamiskás mosolya, s nagyot sóhajtott a régmúlt idők emlékére.
Zrínyi türelmetlenül kapta fel ökölbe szoruló kezét, mikor észrevette, hogy egyedül hagyták őket:
- Az alkalmatosságszerzők! - morogta fogai között, de amint a fátyolosodó fényű szemekre, bíborba boruló arcra nézett, fölpezsdült benne a vágy, s homloka elől elhessentve a gondolatokat, közelebb lépett a lányhoz. Orrcimpája tágultan remegett:
- Az ifjúság illata! - súgta fülébe a kívánság. S amint már öntudatlanul siklott szeme végig a gömbölyű kis alakon, megakadt a zavarában csurgóra eresztett kancsón. A víz halkan, széles karikákra mállva csöpögött a nagy kőkockára. Gyorsan lehajolt, hogy a kannát egyenesre állítva, a lányhoz nyúlhasson. De amikor az izmos kéz a kis kacsóra kapcsolódott, Mária rezzenve bocsátotta el a kannát, amely konogva, bugyogva csörömpölt e a padozatra. Zrínyi lángoló arccal hajolt a kanna után, s mély ránc ékelődött szemöldökei közé, és halálos komolyság sötétlett szeméből, amint átnyújtotta a lánynak. Mária bocsánatkérő, engedelmes macskamozdulattal hajtotta félre fejét. A bán arca megenyhült, Mária elnevette magát, s nyomban rá fölbúgott a Zrínyi nevetése is.
- Pádimentomra hullott az kanna! Pádimentomra hullott az kanna! - örvendezett a szobában a kanonok úr a nem látott, de jelentőségesnek sejtett eseményen.