Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 16. szám

Bálint Aladár: A Szépművészeti Múzeum gipszgyűjteménye

Nagy vászonfalak, állványok takarják el már néhány esztendeje a Szépművészeti Múzeum termeinek egy részét, csak nagy ritkán, esetleg a vászonfalak hasadékain keresztül láthatja a nagyközönség azt a szakadatlan munkát, mellyel a múzeum gipszöntő mesteremberei a nagy termek padozatát, falait, a művészettörténelem híres szobrainak, domborműveinek másolataival benépesítik. Megnyitják, majd ismét elzárják a termeket átjáró folyosókat, toldják, javítják, elhordják a gipszeket, valami titokzatos mechanizmus zárkózottsága, felelőtlen hatalma érzik ki e munkából, áhítatot gerjesztő fensőbbség, amely távoltartja, elriasztja a profán tekintetek tolakodó kíváncsiságát.

Most megnyílt a gyűjtemény egy része, noha újabb állványbástyák emelkednek fenyegető zordsággal, és már érzik a becsapódó vaskapuk robaja, de már betekintettünk a hét lakattal őrzött kincsesszobákba, az omlós gipszből keményre fagyott faragott istenekkel szemtől szemben állottunk. Hiába.

Aki valaha végigjárta a Luxembourg termeit, ha csak kissé is érzi a műtárgyakat, lehetetlen, hogy meg ne zavarta, sodrából ki ne hozta volna az egymáshoz nem tartozó, egymás hatását összevissza kuszáló, a többit túlcitálni akaró nyugtalan szobrok erdeje. Néhány szűk teremben összezsúfolva töméntelen ágaskodó, handabandázó figura, ahol egy-egy szobornak a térbe való helyezkedéséről, egy mozgás lendületének kifejlődéséről szó sem lehet.

Ezek a szobrok önmagukban és egyenként is (csekély kivétel alig számít) gyengék, nyugtalanok, felhalmozva pedig százszoros visszhanggal csap ki belőlük egy helytelen alapokra épített művészet disszonáns hangja, de ha csupa remekmű állna helyükben, felhalmozásuk akkor is megszívlelésre érdemes argumentumot jelentene az architektúrától felszabadult szobrászművészettel, a levegőbe, helyesebben a puszta semmibe való komponálással szemben.

A Luxembourg szobrai márványból, bronzból valók, most képzeljünk el a nagy termeket, ahol bronz és márvány helyett gipszből öntött szobrok nyüzsögnek.

Igaz, a remekművek már mind biztos helyeken pihennek, azokat onnan kimozdítani, idehozni nem lehet, a közönségnek az a része, amelynek utazásra pénze, alkalma vagy kedve nincs, hogy megismerhesse mindazt, amit a képfaragás művészete bizonyos időn belül termelt, illetve azt a részét, amelyet a művészettörténelem fémjelzéssel látott el, legalább gipszbe öntve, másolatban ismerje meg azt.

Csakhogy ezek a gipszöntvények anyaguknál fogva megtévesztik a szemlélőt, és így egymás mellé zsúfolva nem mondanak el többet az eredeti szobrokról, mint a herbáriumok lepréselt virágai a természetről.

A külső formák, a kiterjedés nem merítenek ki egy szobrot a maga teljességében, és az azonossága más anyag közbetolakodásával távolról sem jelenti az eredeti és a másolat azonosságát. A képnél majdnem mindegy, legfeljebb annak tartósságát érinti, hogy milyen vásznat, festéket használ a festő, de a szobornál maga az anyag egyik jelentős része a kifejezésnek, sőt az elgondolásnak, a megcsinálásnak meg éppenséggel majdnem irányító tényezője.

A Szépművészeti Múzeum gipszgyűjteménye ugyanaz a kriptaszagú, unalmas raktár, mint a többi külföldi hasonló gyűjtemény. Külföldi múzeumok már túl vannak rajta, és szeretnének megszabadulni az elődök professzori félszegsége, rövidlátása által megteremtett és rájuk testált holt vagyontól, nálunk pedig vak buzgalommal, szinte dühös gyönyörrel gyártják ezt a sok limlomot. És mennyi pénzébe kerül a múzeumnak ez a mulatság.

Csak nem hiszik komolyan, hogy Colleoni ércbe gondolt, ércbe öntött alakjának komorsága a gipsz élettelen anyagával kifejezhető, vagy a Mediciek kápolnájában szendergő asszonyok, a márvány tömbjéből kibontakozó férfifejek, gipszben ugyanazt a hatást keltik, mint márványban? Ilyesmit csak vaksággal megvert ember vagy pedig egy múzeumi direktor hihet.

A görög szobrok gipszterme meg egyenesen lesújtó példája annak, hogyan nem szabad ilyen gyűjteményt rendezni. Itt még a köteles színvonalra sem ügyeltek, hanem nyilván hiányos ízlésű idegen utasok részére dolgozó gipszműhelyek vásári portékáit rakták ki, olyanokat, amelyek már egy jobb ízlésű orvos várótermében sem találhatók. És micsoda zűrzavar! A Parthenon oromszobrainak töredékei körül járást megakasztó zsúfoltságban áll szobor szobor hátán. Ha valaki aztán igazán kíváncsi arra, hogy milyen lehetett ezeknek az ormótlan gipszöntvényeknek eredetije, az nézze meg a falra tévedt fotográfiákat. Azok sokkal többet adnak Hellas lelkéből, sokkal jobban magyarázzák, mutatják a talajt, az abból kinőtt művészet termékeit, mint a pénzpocsékolással hodályba hordott értéktelen gipszek, iskolás könyvek három kiterjedésre realizált ábrái.

Egy teremre való eredeti görög és római szobrot is szerzett a múzeum. A torzókról nagyon különbözőképpen vélekedhetnek az emberek, de egy egész gyűjtemény csupa levert orrú fejroncsokból, fejetlen, lábatlan törzsekből, kellemes látványnak éppen nem mondható. Ami pedig félig-meddig ép, az múzeumi színvonalon alul jelentéktelen.

Egy Praxiteles hatását mutató római asszonyfej, meg egy egyiptomi hajviseletű női fej, valamelyest kiemelkedik a kövek közül.

A térbe való tudatos komponálás jó példáját adja egy öltözködő nő szobra. Karja, ruhájának hullámzó redői folyamatos zárt tömböt töltenek ki. De az elhibázott arányok groteszkül tömzsivé lapítják a testet. Aki faragta, jelentéktelen ember lehetett, de a mesterei, kiknek szelleme a kompozíció elgondolásánál vezethette, annál kiválóbbak.

Az üvegszekrényekben is található néhány archeológiai szempontból érdekes darab. Sokkal különbeket ástak ki Óbudán, Dunántúl és szerte az országban. Kár volt a firenzei antikszobor-gyárosokat gazdagítani. Esetleg eleven szobrászokra is ráfért volna az a pénz, amibe ez a gyűjtemény került. Vagy a patina fontos, nem pedig a szobor?