Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 16. szám · / · Barta Lajos: Álmok földje
Este Gattaiéknál együtt volt az egész brémeri intelligencia. A patikus, zömök, nagyon rövidlátó cvikkeres ember volt. Valaha régen, fiatal korában, abból a faluból, ahol gyógyszerészsegéd volt, kis tudósításokat küldött a pesti lapoknak, és azóta szakértőnek tartotta magát a sajtó terén. Ebben nem gátolta az, hogy már évek óta, amióta olyan szerencsés volt, hogy a brémeri patikát elnyerte, a legabszolútabb szellemi tétlenségben élt, és az évek során megtanulta azt, hogyan lehet lassan elfelejteni a gondolkodást... De az újságokat, amikor eléje kerültek, most is olyan mozdulattal kapta magához, és olyan fejtartással, fontoskodással nézett beléjök, mint aki valaha maga is szakmabeli volt. Amikor a nagy országos agitáció szóba került és nyilvánvaló volt, hogy Majdán Ferencre, a közülök elszármazott nagy költőre kell bízni a fővárosi sajtó közleményekkel való ellátását, titokban elvárta, hogy ebben az irányban, mint régi sajtó-embert, őt is fel fogják barátai kérni. És itt, ahol annyi körültekintő reverenciával kezelték az egymás betegségét az emberek, ez természetesen nem is maradt el.
- Remélhetőleg - mondta neki Gattai -, te sem fogod megvonni támogatásodat a nemzeti ügytől. Te mindig a toll embere voltál, és ezen a téren csak te vagy közöttünk otthonos!
- Hogyne, hogyne! - válaszolt akkor -, én mindig rendelkezéstekre állok! A nemzeti ügyek mindig számíthatnak énrám.
Azóta a gyógyszerész folyton készen állt a nagy irodalmi cselekvésre, mint a paripa, mely tudja, hogy majd a csatába fogják vinni, már előbe dobog, horkol és feszült inakkal vár. Köröskörül messze földeken a kezdetleges és durva, átkozottnak látszó paraszti lét ölén, műveletlenül és állatiasan gyógyszerek nélkül döglöttek meg a föld rabjai, de ez nem érintette a gyógyszerészt, az ő általánya általány maradt, amíg az uradalom állt és élt... és ő a nagy sajtóakcióra várt!
- Á, a tanár úr! - mondta a gyógyszerészné, mikor Pált bemutatták neki, olyan meglepetéssel, mintha nem is tudta volna már délután óta, napok óta, hogy Pál megérkezik.
De ez a fölényesség és ez a preciőzség hozzátartozott ahhoz a tudatához, hogy ő kitűnő társaságbeli nő, és hogy sajátságos grácia van abban a módban, ahogyan hajlott kora dacára is meg tudott őrizni bizonyos fiatalos, üde modort. Kicsiny, gömbölyű oszlop volt ez a nő, de az előkelőség tudatának fontoskodása ott ült arcának lefelé nyúlt ráncaiban, az ifjúságot pedig az egész homlokán végig gondosan csavart stucli akarta jelképezni. Egyetlen gyermeke volt, de annak szülése után valami baja maradt vissza, ami szerencsétlenül és szomorúan duzzadttá tette hasát. De szegény nő éppolyan természetesen viselte ezt, mint a stucliját.
- Jöjjön, tanár úr! - szólt hozzá olyan bájjal, melyen érzett a bebalzsamozottság -, bemutatom a leányomnak. A lányom franciául beszél és zongorázik.
Bizony, sokkal erősebb leány is telt volna ettől a két gömbölyű széles embertől. Hozzájuk képest a lány olyan volt, mint a kis egér. Magas volt, lapos volt és sovány. Fehér batiszt ruha volt rajta körben futó fodrokkal, az alj, a blúz, csupa fodor, mintha egyetlen csipkekígyó csavarodott volna végig a testén. Barna lány volt, nagyon keskeny sovány arccal, azokhoz a fából faragott szentekhez hasonlított, melyek az oltárszárnyakon állnak örökös merevségben, beesett, hirtelen keskenyülő hegyes arccal, és mintha hihetetlen soványságukban kiálló állkapcsuk fejezné ki mártíromságukat. A leány fülében nagy aranykarikát viselt fülbevalónak, vékony ajka, puszta homloka és betegen égő fekete szeme, mint egyetlen állandó kérdés állt Pál előtt, kérdés, amely szüntelenül azt mondta:
- Hogyan történt velem az, ami történt?
Pál nagy szánalmat érzett iránta, és beszélgetett vele Budapestről, színházról, irodalomról. De itt nem sokra vitte vele, mert az ő modorához is hozzátartozott az, hogy Majdán Ferenc a világ legelső költője, és Sziróta a világ legelső tudósa. De jelentéktelen csevegésének volt egy állandó, mélabús refrénje, csakhogy abból sem sugárzott semmi érzés, annyira gépszerűen hangzott már:
- Ah! C'est tout! On vivent, on meuent!
De ahogyan soványságához, csúnyaságához nem illett a maga kis tragédiája sem, úgy látta Pál ennek a sablonossá, halottá lett elkoptatott szentimentalizmusnak a háta mögött mégis azt a csúnya órát, amikor ez a lány nagyon jól fogja tudni: hol tartják a senkinek sem kellő patikában azt, ami az ő bánatára kell...
A jegyzőné, a szőke, erőltetett bágyadtságú marsanil-rózsa a falusi kertben, a szende nő kifejezésével és mozdulataival vette magát körül, azokat a szavakat, melyek valamely szebb dolgot jelentettek, a szájnak bizonyos ájtatos, de kiélvező csucsorításával ejtette ki, szeretett gyermekesen és üdén elcsodálkozni.
- Ó', mily szép! Ah de bájos! Mily édes valami! - voltak gyermekded kedélyének és nemes meghatottságának kitörései.
- Á, mily kedves! - mondta Pálnak, amikor bemutatták neki és kezét gyorsan, szűziesen kihúzta Pál meleg, ideges kezéből -, hogy a tanár úr megérkezett. Megható, hogy rászánta magát a vidéki életre. Pesti emberek nem szeretik a falusi magányt. Tudom Feritől! Majdán Feritől, és ő ebben is bizonyosan szakértő! Bizonyosan ismeri őt a tanár úr! A Ferit mindenki ismeri! Ó' mily bájos ember! Milyen szolgálatkész, milyen finom ízlésű. Én csak írok neki: Ferikém kesztyű, vagy szép fésű, legyező, csipke. Amikor és ahogyan. A vidéki nőnek sokszor van ilyen megbízása. Ah, az bámulatos, milyen kedvesen és milyen jó ízléssel lát ő el mindent és milyen gyorsan! Az megható! A Feri az nagy költő. A legnagyobb költő most Magyarországon!
A jegyző az alig szólt, ez illett is ünnepélyes helyzetéhez. Középen szétválasztott haja, nagy csokorra kötött lobogó nyakkendője, jól táplált kövérsége és pontosan penderült bajusza tiszta borbélyfigurát csinált belőle, aki leszállt a borbélycímerről, és deputációt indul vezetni. Bal kezében barna tokot szorongatott, mindenki tudta, hogy mi van a tokban, de a kellő pillanat előtt beleavatkozni a dologba, ez a kíváncsiság nemes türelmetlenségét és mohó illetlenségét jelentette volna, mely mégiscsak megsértette volna a nagy ügyet. Azután a jegyző kapta a pergament, az ő dolga és joga, hogy illő pillanatban előterjessze a történelmi dokumentumot.
Jelenléte a barna tokkal, az egész ember készülődő, komoly ünnepélyességének rámájában, ábrázolta a nagy pillanatot, mely így mindenkire előrevetette árnyékát...
Gattai mindenkinek, az uradalmi tiszteknek is bemutatta Pált. Mezei gazdaemberek voltak ezek, lovon jöttek, kivéve a számtartót, bőrgamáslit viseltek, napsütötte, egészséges, vastag idegű gazdaemberek voltak, akiket azonban Gattai mind beigazított történelmi rajongása tengelyébe, és nyers mezei lényük valami idegenszerű fuvallatot nyert, a realitásokra berendezett, durvább élvezetekhez szokott és nagyon is kézzelfogható fogalmakkal operáló gondolkodásukhoz nem is illett az egzaltáció köde. Ezek aztán alaposan és őszinte aggodalmakkal megvizsgálták és udvarias, de félre nem érthető kérdésekkel megvizsgáztatták Pált arra nézve, hogy milyen cimbora lesz? Senki sem kérdezősködött iskolai készültségéről, tanítási módszeréről, a gyermeklélekről való nézeteiről. Ellenben mindenki tudni akarta: mennyi bort bír el? Milyen kártyajátékhoz ért, és tudja-e annak összes figuráit? Dalol-e és milyen hangja van? Meddig bírja a csárdást? Hányat dob a kuglizóban? Vadászik-e? És hát: szerelem dolgában milyen legény?
És Pál észrevette, hogy míg Gattai és a káplán, akik egészen mámorosak voltak a nagy akciótól, nem is elemezték őt, és elsiklottak a maguk nagy benső elfoglaltságnál fogva nekik bizonyára visszatetsző hidegsége és kelletlensége fölött, addig ezek az urak, akik sokkal kevésbé voltak elfogulva, és csak úsztak az árral, nem tudták elrejteni, hogy feleletei, magatartása, kedélyének és észjárásának jelei nem elégítik ki őket, aggodalmakat támasztanak bennük, azt hiszik róla, hogy nem illik hozzájuk, és elrontják majd azt a szép együttlétet, melyről folyton és boldogan mondták:
- A mi életünk csupa harmónia.
- Ilyen társaság nincs több a világon.
- Mi itt nagyszerűen együtt vagyunk.
- Ilyen csokrot még az isten sem köt többet.
Nika asszony rendkívül halkan, rendkívül finoman, majdnem testetlenül mozgott közöttük a szobában. Bort, szivart szolgált föl, feketekávét, amit a titokzatos toronyban egy kis asztalon főzött. Kínálgató szavai, mint édes, finom kis csengők hangzottak el. Pál nem tudta őt most már elválasztani Polacsekné magyarázatától, és csakhamar úgy látta, hogy egy erős és mély gondolat szuggesztiója alatt egészen eltüntette a maga énjét, valami olyan elvont életet él, mely csak költő által kitalálható gondolatot valósít meg. Úgy látta, hogy valami abszurdan megható elvontság szelíd és finom, de már-már az őrülettel határos szubtilitása kerítette Nikát hatalmába... fejfa, levendulaillat, szentkép, finom és nagyon bús zene, lehettek volna csak ennek az őrültségnek a szimbólumai...