Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 16. szám · / · Barta Lajos: Álmok földje
Őszi alkonyat volt, a nap már leszállt a dombok mögött, a nyugati ég is egészen megsápadt már, bús mélaság pihent a táj fölött, mély csendben feküdtek a cifra tetejű nakamazsényi házak, és hallgatagon magukba zárták a dohos parasztnyomort. Az eszményi község néma előkelőséggel pihent a téren. Ott volt egybehalmozva minden, ami itt a nagy világot és a fejlődöttséget jelentette: az orvos, a gyógyszerész, a közigazgatás, az isten. De mindezek a társadalmi fölszerelések tétlenül, közönyösen és a nép számára hasznavehetetlenül hevertek ott. Egyedül az istent élvezte az uradalmi ajándékok közül a parasztság. Vasárnap eljárt a templomba, meghallgatta a káplán dörgedelmes beszédeit, amikből csak a nagy hangok hatottak rá, de attól megtelt malaszttal és bután megnyugodott sorsában...
Még mindenki a mezőkön volt, csak a vének mozogtak az udvarokon, az égnek egyik felén fehéres szürke felhők foszladoztak, napnyugaton feketült már a lilás derengés, mindenekfölött az az érzés pihent, hogy a világ nem nagyobb ennél a helynél, és az egész élet csak annyi, amennyi ide, a halmok közé van zárva...
Polacsek udvarán nagy volt az összevisszaság, a falusi gazdasági udvar piszka hevert szanaszét, a fatelep az első udvart elválasztó sövényen túl feküdt, a sok parasztkocsi nyoma fölszabdalta az udvart, csirkék, kacsák, ludak, pulykák mozogtak térségén. Polacsek látta Pált jönni, és hamar besietett a szobába, hogy ott fogadja.
Elég magas, széles vállú, pohos ember volt, de csúnya, széles arccal, nagy kövér szájjal, szőrösödő fülekkel és erősen tagolt egyenes, de három részből álló orral. Sűrű szemöldöke, nagy szempillája alól a kékes, szenvedős aláárnyaltságból két beteg, bánatos szem nézett elő, két szomorú szem, mely el akarja dugni a maga fájdalmát, mert az nem vág a rideg üzlethez és a verejtékes munkához, de amelyen látszik, hogy mélyen bent valahol nagy és forró seb parázslik, és annak bús tüze keresztültör a szem szigorúságán, és mint nedves állati fény olvad el azon...
Pál jobb szerette volna, ha Gattai később informálja őt Polacseknél dolgáról. Most tudnia kellett arról az erőszakolt és megalázó békekötésről, mely itt férj és feleség között uralkodott, és mégis úgy kellett tennie, mintha semmit sem tudna dolgaikról, és azok is majd úgy fognak ránézni, hogy kémlelni fogják: mit mondtak már el neki? És le fogják olvasni akarni azt a bizonyosságot, hogy már mindent tud. És ha bármilyen közönyös lesz is, ez így lesz! Kopogott az ajtón. Belülről Polacsek kiáltotta a szabad-ot.
Hosszú szoba volt, rongyokból szőtt tarka falusi szőnyegek vonultak végig a padlón, egészen az ablakokig, mik messze elöl voltak. Polacsek már álló helyzetben várt, Pál elé sietett és előre bemutatkozott:
- Polacsek Herman vagyok! Az új nevelő úr?
Pál erősen megszorította Polacsek kezét, hogy bátorítsa és hogy meggyőzze arról, hogy nem tud semmit, úrnak és becsületes embernek tartja.
- Igen, én vagyok az új nevelő: Falu Pál.
- Tessék helyet foglalni!
Leültek egy ellipszis alakú keményfa asztal mellé, mely hajlított lábaival régi, szolid és finomult bútorkészítő-iparról beszélt, az asztal otthon horgolt csipkeabrosszal volt letakarva. Csipkeabrosszal, melynek pár száz csillaga arról az unalomról beszélt, mely egy falusi asszonyt, aki nem találja kedvét a zöldséges kertben és a csirkékben, az évek hosszú során át körülvesz... Mindenik csipke olyan volt, mint egy-egy lépés, amely közelebb visz, közelebb örvényül a tiltott szerelmi örömhöz, melyben esemény, szórakozás és gyönyör van... A csipkeabroszon áttört a tömör asztal fénylő barnasága, és összhangot keresett a két tömör sötétbarna szekrénnyel, a párnázott székek barna, ívelt támlájával, a kanapé ugyanilyen szabásával és avval a rengeteg apró, gömbölyűfejű porcelánszöggel, amik mint apákról és nagyapákról öröklött holmik, együttvéve magukba zárták egy család történetét... A szobában csend volt, kínos hallgatás.
- Mikor tetszett érkezni? - kérdezte végre Polacsek.
Tudta ezt egészen pontosan, hiszen az udvara magasan feküdt, látta, mikor Gattai kerítése előtt Pál kiugrott a hintóból.
- Vagy két óra előtt! - felelte éppolyan fölöslegesen Pál.
- Várta a hintó?
- Igen, a hintó várt.
- El tetszett fáradni?
- Na, nem volt éppen valami fárasztó!
- Tetszett már errefelé lenni?
- Még sohasem voltam, éppen azért nagyon szórakoztató volt az út. A Bakony gyönyörű.
- Igen, nagy erdők vannak rajta.
- Ez kellemes önnek, mint fakereskedőnek.
- Na igen, lehet valamit csinálni...
- Az a kár, hogy önöknek itt nincs vasútjuk!
- Isten ments! - kiáltott fel Polacsek.
- Hogyan: ön mint kereskedő, éppúgy tiltakozik a vasút ellen, mint az uradalmi urak?
- Náluk az egészen más! Az urak azt úgy gondolják: minek sípoljon és lármázzon itt az a vasút, mikor ők nem szeretik a lármát? És minek kellene nekik a vasút? Megvan azoknak minden, csupa tej és vaj! Egy ilyen nagy uradalomból lehet, uram! A báró az Bécsben van, és nem is tudja talán, hogy hány hold földje van neki itt. Soha életében még nem látta ezt a birtokot. Isten ments! Ne tessék ezt másképp érteni, mint ahogy mondom: az urakat én jobban becsülöm, mint akárki mást a világon. A legkorrektebb urak, kérem szépen. És miért ne legyen meg a kedvük? Én pedig! Tetszik tudni, az úgy van, amíg nincs vasút, addig én meg tudom venni az uradalomtól a fát, mert én itt vagyok! Azután pedig: ki tudja, hogy ki venné meg? Ami biztos, az biztos. Ámbár én csak kis ember vagyok, egész kis ember! Én csak a Gattai doktor úrnak köszönhetem, hogy az én gyermekemet iskoláztathatom. És majd a tanár úrnak, ha lesz olyan kegyes és vesződik az én kis lánykámmal is.
- Hogyne, természetesen, a kötelességem lesz!
- Mert nekem uram, nem szabadna! Nekem uram, ezt az aranyláncot sem szabadna viselni! Mert azt én mind érzem, az mind fáj nekem. Az mind olyan, mintha a húsomból venném ki, uram! De hát tehetem én uram, szabad azt nekem tenni a gyerekemmel szemben, hogy ne taníttassam, hogy műveltséget ne adjak neki. Az ember nem tudja, az életben hogyan, miképpen járhat. A vagyont, azt el lehet veszíteni, még a ruhát, ami az emberen van, azt is el lehet veszíteni, de a műveltséget, azt sohasem. Ezért az egyért, uram, a gyermekemért, ezért én mindenre kész vagyok! Mindenre! Tetszik ezt érteni, uram? Mindenre!
Már majdnem kiáltott, és az utolsó szónál majdnem az asztalra csapott, de öklét odaszorította a térdéhez, és aztán zavartan ült és hallgatott.
Pál látta rajta, hogy a megnyugtatás jól esnék neki, ha valami olyan kijelentést tudna tenni, amely egyszer s mindenkorra kizárttá teszi azt, hogy közte és az asszony közt lesz valami, akár abban az esetben, ha Polacsekné kezd ki vele, akár abban az esetben, ha neki jutna ez eszébe. Ezt szerette volna neki mondani:
- Szegény ember! Annyira tisztelem a fájdalmadat és annyira sajnállak azért a félszeg és ostoba állapotért, amibe a Bréhmer falusi intelligencia erkölcsi szakvéleménye juttatott, hogy soha semmiféle körülmények közt nem okoznék neked új szomorúságot! Akármiféle testi ínségben is lennék: neked sohasem, esküszöm!
De hát ezt nem mondhatta, arra gondolt, hogy majd keresni fogja az alkalmat, amikor mással kapcsolatban mégis olyanféle nyilatkozatot tehet, amely ezt a szegény embert megnyugtathatja. A csend után egyszerre azt mondta Polacsek:
- Ja hát így van ez, igen tisztelt tanár úr!
- Igen - felelt szórakozottan Pál.
- Mert látja kérem, én összetöröm, zúzom magamat, én mindig gondolkodom, spekulálok: hogyan lehet valamit szerezni? Én nem vagyok művelt ember, de mindig arra gondolok: én csak úgy, ahogy! Sokszor olyan forróság van a mellemben belül, hogy azt hiszem, még a szőr is leég a mellemről. Sokszor izzadok, amikor nincs is meleg, és ha kinyitom az ingemet, akkor sem lesz jobb, olyan, mintha elevenen elrohadnék... Ja ez így van, ha az emberben mégis van valami finomabb, és azt akarja, hogy az asszony és a gyerek úgy éljenek, mint az uraknál. Mert az uraknál a nők úgy élnek, hogy a nők semmit sem csinálnak. Ez már így megy, míg az ember meg nem hal. És ha nem volna ez a gyermekem!... - egyszerre elharapta a szót, elhallgatott, nehéz forró lélegzet szállt föl a melléből, és a keze hirtelen megint ökölbe szorult.
Pált megdöbbentette a sóhajos és mégis vad, küszködő lélegzet, mintha ez a levegő forró kazánból tört volna föl, és mintha annak a forró iszapnak a gőze lett volna, amely a kazánban eldugva fő.
- Polacsek úrban sok idealizmus van! - mondta meggyőződéssel.
- Nem akarok szegény ember maradni! - felkapta a fejét és belenézett Pál szemébe, a szemérmesen eldugott fájdalom most támadólag villant és égett a szemében, és egy pillanatig így beszélt: - Ismerlek benneteket, te is éppen úgy éhezel a feleségemre, mint az elődöd. Te is akarni fogod, hogy a szeretőd legyen! Ahányan csak vagytok, mind rongyot csinálnátok belőle. Mintha én nem is lennék a világon! Hátha beléd rúgok, te kutya?
Hirtelen lehunyta szemét, és elzárt mindent, ami ott jelentkezett és beszélt.
Már sötétedett, annak a tűnő nyári fénynek, mely a nap lenyugta után is ott tömörül a nappal átfényesített levegő roppant tömegeiben és az alkonyatokat átvilágítja, mindjobban halványuló ereje egészen elfoszlott már, és egy-két bútordarab árnya, mint titkos harmadik személyek egyszerre ott teremettek a padlón és a fehér falon... Valami nyomasztó volt a csöndben, valami fullasztó nehézség, mint hogyha az ember nagy vizek fenekén feküdnék és a rettenetes tömeg fojtogatná, de nem lehet segítségért kiáltani... Az erkölcsi világrend, mely az ablakon át a négy uradalmi ház képében látszott eddig, kezdett a sötétségbe dőlni, az emlékek terhe érződött a szobában és a nagy csendben, az árnyékosuló estben Pál két csendes, titkolt, fénylő könnycseppet látott magával szembe remegni... ez a két könnycsepp olyan alázatosan ült a lesütött pillák szegletében, mintha a világra jöttek volna, hogy szeme helyett szeme legyen ennek az embernek...
- Nehéz fiatalembernek az ilyen helyen! - szólt egyszerre bizonyos céllal Pál.
Polacsek összerezzent.
- Hogyan tetszik azt gondolni? A nők miatt?
- Bizony ez a legnagyobb probléma itt a vidéken. Hiszen tetszik tudni: egészséges ember időnként nem lehet meg anélkül.
- Azért nem muszáj semmi disznóságot csinálni! Azt csak a gazemberek csinálják!
- Persze - mondta kíméletlenül Pál -, az ilyen helyen az szokott a legközelebbi dolog lenni, hogy a fiatalemberek kivetik a hálót valamelyik ismerős úri nőre, akivel gyakran együtt vannak.
- Azok becstelen emberek, tanár úr!
- Magam is azt tartom! - Becstelen gazemberek! - erős és határozott hangsúlyozással mondta ezt.
- Mert van kinn a pusztán, ahányat csak akar! Ad nekik egy koronát, vagy vesz nekik egy darab szagos szappant. Vagy ha nem akar ilyen parasztokkal kezdeni, van itt egy úri leány is. Nagyon szép nő!
- Úri leány itt?
- Tetszik tudni: én elvezetem önt oda! Nagyon szívesen elvezetem.
- Ilyesmivel sohasem terhelném önt!
- De kérem, tanár úr! Hiszen az kötelessége az embernek! - nagy lelkesedéssel magyarázta, hogy ez így van, ennyivel legalábbis tartozik Pálnak, úgyis mindig le lesz kötelezve, amiért a kisleánya tanítását vállalja, s a világ legfontosabb dolgához, a műveltséghez juttatja. Majd egyszer arra sétálunk! Ha tetszik holnap! A kisasszony az estefelé kinn ül a padon. A papája már nagyon öreg ember, már egészen bolond, nyugdíja van, a minisztériumban volt portás, a kisasszony az a trafikban volt Pesten, és egy gyereke akart lenni, de nem lett, na és akkor idejöttek. Majd én elvezetem, és akkor csak azt tetszik mondani: Jó estét, Nagysád! Akkor én majd elmegyek.
- Egyelőre még ráérünk erre!
Polacsek most már sokkal jobbkedvű lett, eszébe jutott a lámpa is! Fölkelt, meggyújtotta a lámpát, mely az egyik szekrény tetején állt, aztán odatette az asztal közepére. A tejüvegből való lámpaernyőn át szűrt fény terjedt el a szobában, és minden diszkrét, tompított megvilágítást nyert, maga Polacsek is. Vaskos, nehézkes személye, durva szenvedése meghalkult, elvesztette kissé formátlanságát és nyerseségét. A másik szobába nyíló ajtóhoz ment, bekiáltott:
- Irénke! Irénke! Gyere be, angyalom! Itt van a tanár úr! - aztán megkönnyebbülten szembeült Pállal, és bizonyos emelkedettséggel mondta. - Az szép dolog nagyon, amit most az uradalmi urak elkezdtek!
- Azt az országos akciót érti Polacsek úr!
- A tanár úr is biztosan nagyon szépnek találja azt! Én mondtam is: szegény ember vagyok, de azért nem vonom ki magam! Én is a társasághoz tartozom, én is meg akarom tenni a magamét. Azonnal le is olvastam háromszáz koronát! Nem tetszett róla hallani?
- Gattai úr ezt még nem mondta el nekem!
- Egy ilyen nagy dolog, az szép dolog! Országos dolog! Az újságok is írnak majd róla. Mikor Gattai úr azt mondta: Polacsek barátom! maga is meghozatja a Mátyás királynak és a feleségének, a Beatrixának a szobrát, akkor én mindjárt azt mondtam: kérem! És már le is tettem a pénzt! Mert ha az ember a társasághoz tartozik, akkor tudni kell, hogy mi a kötelessége. Én ugyan még nem láttam a szobrot, amit kifizettem, csak - azt mondták, hogy a falra lehet akasztani. Nem? Az egész szép lehet! És én azt is felajánlottam, hogy a fát, ami csak kell a diadalkapukhoz, azt én mind adom. És a fogatomat is, ha kell. Egy ilyen gondolat ettől a doktortól: kastélyt építeni oda az erdőbe! Az nagyon szép lehet, innen a dombról majd lehet látni a tornyát. A káplán úr így mondja, és a jegyző is! Mert én csak elgondolom: mit adnék én, ha csak egy hajszál is maradt volna nekem emlékül az én édesanyámról, vagy egy gomb a ruhájáról! Hát még akkor egy király! Hogyan meg kell azt becsülni! Egy ilyen dolog, amiben az egész ország egyetért és ideadja a pénzt! Az nagyon szép dolog. És ez a Mátyás király, nagyon híres király volt! Ez felöltözött egyszer úgy, hogy mindenki azt hitte róla, hogy csak paraszt, és akkor kapált a szőlőben... Hát ez egy nagyon szép dolog. És én nem is sajnálom azt a háromszáz koronát, pedig én szegény ember vagyok.
Most bejött Polacsek Irénke. A mamája, aki ott benn tartózkodott valahol a szobákban, a bréhmerfalui társadalom ítéletének teljes súlya alatt görnyedezve, nagyon csinosra kiöltöztette Irénkét. Sárga félcipő, rövid fehér harisnya, fodros és guvrírozott fehér mollruhácska volt rajta, kék szalagok a ruhájában és a hollófekete sűrű hajában. Piros, egészséges húsos arcú leány volt, barna arcbőrrel, kicsattanó teltségű szűz testtel, villogó fekete gyermekszemekkel, amikben a tudatlanság, ártatlanság és az egykor eljövendő érettség van már keveredve. Irénke pukedlit csinált és illedelmesen köszönt:
- Kezét csókolom, tanár úr!
De Pál nem engedte, hogy a kisleány megcsókolja a kezét, azt érezte, hogy ezt a tizenegy éves leányt nem illik már térdigérő ruhában járatni.
Irénke elfogódottan és várakozásteljesen ált.
- Látja a tanár úr - mondta hangjában remegő melegséggel Polacsek -, ez az én mindenem.
Szeme fénylett, nedves gyönyörűséggel járt tekintete végig a leányka arcán, fején, ruháján, cipőjén. Forró és boldog gyengédség borította el az egész embert.
- Az Irénke nagyon csinos és kedves kislány! - mondta Pál, és arra gondolt, hogyan hatnak a bréhmeri erkölcsök ennek a gyermeklánynak a tiszta lelkére? Önkéntelenül is a kislány szemébe nézett, az nyugodtan állta ezt a tekintetet, melyről nem tudta, hogy mi akar lenni, de átengedte, és annyi nyíltsággal tárta ki szemét ennek a kutató szemnek, hogy Pál összerezzent és egy pillanatra kellett, hogy elforduljon. - Szeret tanulni? - kérdezte aztán a kislányt.
- Óh, én nagyon szeretek tanulni! Tiszta jeles voltam a magánvizsgán.
- Szavald el, angyalom, azt a szép verset a Mátyás királyról! - kérte az apja.
Irénke rögtön meghajolt és szavalni kezdte:
Mátyás király hattyúvára.
Írta: Majdán Ferenc.
Bakony sűrű erdejében
őrt most egy nagy gondolat áll.
Mit századok titka bezárt:
- feledésbe bukva mélyen -
erős parancs szent varázsa
ujra kelti a hattyuvárt!
ujra épül, égbe mélyed,
nagy királyi szép szeszélyed
büszke kedve Mátyás király!
Tizenkét strófából állt a vers, és a bréhmeri urak vállalkozását dicsőítette. A nagy költő, aki erről a tájról eredt, egyenesen az ő számukra írta ezt a verset, mely azóta az elemi iskolai olvasókönyvekbe is belekerült. De Polacsek úgy érezte, hogy a vers róla is szól! Hiszen ő is adott háromszáz koronát, és teljesen azonosította is magát az üggyel. Látszott, hogy amint Irénke iskolás pátosszal előadja a lelkesült sorokat, mellében büszkébben dobog a szív. Kiegyenesedett, és mintha minden fájdalmát elfelejtette volna... aztán összecsókolta és sokszor magához ölelte Irénkét.