Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 16. szám · / · Barta Lajos: Álmok földje
- Most én is kérdezek valamit - szólt Pál.
- Csakhogy ön is kérdez! - látható örömmel mondta ezt Gattai. - Nagyon zárkózottnak látszik, és az egy kicsit megijeszt engem, uram. Mi itt nagyon egymásra vagyunk utalva, akik itt vagyunk, mint valami zenekar össze vagyunk hangolva. Nem szabad megrontania a bandát!
- Iparkodni fogok! - Ami nekem föltűnt, az a következő: mikor a kocsival behajtottunk a faluba, ott a vastáblán ez áll: "Nakamazsény Község". Mikor itt a ház előtt megálltam, akkor a második házon - mert ugyebár négy ilyen egyforma ház áll itt egymás mellett! - azt olvasom: "Bréhmerfalva" jegyzői lak! - Ezt nem értem.
Az orvos mosolygott, mosolya fölényes és boldog volt, patetikus átszellemültség villant ki belőle, az arcát világosság öntötte el.
Ez a legnagyszerűbb dolog a világon, uram! Maguk, akik a nagyvárosban élnek, azt hiszik, hogy mindenben jártasabbak, mint mi. Pedig, tetszik látni: ennek az országnak egyik kitűnő intézményéről nem is tudnak. Mi itt nagyszerű nyugalomban élünk. Csak így volt lehetséges, hogy kifejlesszük a mi történelmi kultuszunkat. Majd önt is be kell abba avatnunk! De ha nekünk is lótni-futni kellene a kenyérért, ha lennének mindennapi keserű gondjaink, akkor bizonyos dolgok eszünkbe sem juthattak volna, pedig most fölemelnek bennünket. Mi itt szigeten élünk, Jókai írt le egy ilyen szigetet az Arany Emberben! Ez a sziget az, amit ön ott fölírva látott.
- Bréhmer falu?
- Azonnal megmagyarázom! Nem hallott még az "eszményi község"-ről?
- A modern falu talán? Minta-község? Művelt parasztok, jó közigazgatás, jómód, tisztaság, orvos...
- Dehogy-dehogy! Ezek mind városi képzetek. Önök a városban elméleti képet csinálnak maguknak a faluról és a parasztról. Vagy megvetik a parasztot, vagy fantaszták! Fantaszták! Mit akarnak? Föl akarják szabadítani ezeket a szegény állatokat? Mi az? Mit akarnak velük? Adják vissza nekik a jobbágyságot! Az jó volt. Semmi gond, semmi baj!
- És semmi szabadság és semmi jövő!
- Hasonlítson össze minket velük! Akkor csak könnyű megállapítani, hogy inkább mi: - mint ők! Buták, aztán jellemtelenek is, nem tudnak fölemelkedni, tolvajok, gyújtogatnak és ölnek is! Az ember túlemelkedik rajtok, mint ahogy a teheneken és a lovakon túlemelkedik, akikkel szintén együtt él.
- Radikális felfogás a konzervatívságban!
- Ha most még nem így gondolkodnék, nemsokára így fog gondolkodni! A Bréhmer-uradalom hétezer hold. Közbül van három parasztfalu: ez Magyar-Nakamazsény, Tótnakamazsény, Kisnakamazsény. Már most, hogy lehetne elképzelni azt, hogy a hétezer holdas Bréhmer-uradalom deferáljon a három falu háromezer holdjának? Természetes, hogy ez a nagy birtok él a maga hatalmával! A törvényes alap megvan hozzá. És hogy képzelné valaki azt, hogy mi intelligens, iskolázott emberek deferálnánk ennek a sok ostobának és ravasznak? Ez a tér, amelyen ez a nagy uradalmi ház és a templom áll: - az uradalomé. Van egy törvény, melynek értelmében az ilyen egymás mellett fekvő puszták, mint a Bréhmer-uradalmak is, közigazgatási központot csinálnak maguknak, falut, amelynek tulajdonképpen nincs teste, azért is nevezi a törvény eszményi községnek. Ilyen eszményi község Bréhmerfalva is. Mi itt benn fekszünk Nakamazsényban, de nem viselünk semmiféle községi terhet, nem fizetünk semmiféle adót, nem járulunk az iskolához, nem építünk utakat, nem ásunk csatornákat. Sem mi, sem az uradalom nem tud a három falu terhéről, mert itt van az ő közigazgatási szerve: Bréhmerfalva. Mi itt megye nélkül, állam nélkül, a törvényen kívül élünk. A mi megyénk az uradalom, államunk az uradalom, törvényünk az uradalom. Az uradalom pedig Bécsben van és hagyja, hogy mi itt boldogan éljünk! A paraszt pedig! Hát a parasztnak végeredményben mindegy: kicsit több vagy kevesebb teher! Úgyis úgy él, mint a kutya. Az egész: haszontalan, rossz tömeg!
- Miért nem törődnek avval, hogy nemesítsék!
- Igen, ha jobban akarna élni! De nem is akar, uram! Itt vagyok én: az uradalmi orvos! Tizenöt év előtt történt, arattak éppen. Bácskai magyarok arattak itt a nakamazsényi birtokon. A bandagazdájuk belelépett egy kaszába, vérmérgezést állapítottam meg. Na - mondom -, bandagazda, le kell hogy térdben vágjuk a lábát, különben nincs mentség! Ők pedig harminc piócát tettek a dagadt lábra, reggelre a piócák puffadtan mállottak le a beteg testről, tele voltak a rossz vérrel. Igaz, hogy a beteg meggyógyult, de az egész az ész és a tudomány ellen volt! Tudományosan nekem volt igazam. Azóta diszkreditálva vagyok előttük. Félnek tőlem és elkerülnek, talán ki is nevetnek, uram. Ostoba, rossz tömeg.
- Hogy tud ilyen érzésekkel köztük élni?
- A dolgon nem sokat változtat az, hogy milyen viszonyban vagyok velük. Húzom a fizetésemet, ha soha egyetlen betegem nincs. Az uradalom tartozik orvost tartani, és a báró meg van velem elégedve. Éppígy van ez a patikával, a patikának a forgalma a legminimálisabb, de a patikát több mint száz év előtt csinálták, azóta nem törölték el, tehát van. A gyógyszerész lakást és tisztességes átalányt kap, ha semmi forgalmat sem csinál, akkor is jól megél. Ugyanígy van ez a jegyzővel és a pappal is. A jegyzőnek alig van dolga, minthogy az uradalmi közigazgatás tisztán gazdasági ügy, amit a jószágigazgató intéz, a káplán pedig megtartja a maga prédikációit, akár vannak a templomban, akár nincsenek, gyóntat, ha valaki akar, ha senki se akar, úgyis jó, temet, ha valaki hívja, ha nem őt hívja, úgy is jó. Ennél eszményibb hely csakugyan nincsen. Én magam, nem is tagadom, kérem, egy kissé már kijöttem a praxisból, a diagnózis és a vények kissé nehezen mennek, és a vágáshoz sem egészen biztos már a kezem...
- De lelkileg el lehet viselni ezt az elszigeteltséget?
- Mikor a nép elhagyott, akkor eleinte csakugyan tévedeztem, elvesztettem az egyensúlyomat. Orvos voltam, hát kémiai és fizikai tanulmányokra akartam magam adni, de ez nem ment. A villamosság és a biológiai kémia nagyon érdekes, de folyton éreztem, hogy van valami körülöttem, ami ennek ellentmond. Végre megtaláltam magam, mi, akik itt a földek közt élünk, minket nem hagy a föld!
- A föld: ez a paraszt!
- A föld: ez a történelem, a múlt! - Egyszer az erdőben jártam, már órák hosszat mentem, messze hazulról a bakonyi erdőkben jártam! Sok százesztendős fák vannak ott, uram! Talán olyan óriás is van ott, amelyik látta, mikor Koppány fellázadt. Csak mentem előre. Egyszerre valami sűrű indás, valami vad, bozótos helyre értem, sziklákon feküdt ez a bozótos sűrűség. Talán azért is nem érintette senki ezt a helyet, legalábbis száz év óta, mert úgyse lehetett volna azokon a sziklákon fákat tenyészteni. Megpróbáltam, hogy bejussak a sűrűségbe, de csak véresre sebeztem magam és összeszaggattam a ruhám. Másnap, senkinek sem szóltam, óvatosan egy baltát csempésztem a kabátom alá, és már hajnalban elindultam hazulról. Mondhatom, keserves munka volt, amíg a sűrűségen keresztülvágtam magam. De nem bántam meg! Esküszöm uram, hogy nem bántam meg! Sőt azóta vagyok nyugodt és boldog.
- Ez a legfontosabb a világon!
Gattai egyszerre felugrott, a hóna alá nyúlt Pálnak, és vinni kezdte őt magával:
- Most azonban jöjjön! Nem tudok magamnak ellenállni, de csak minden magyarázat nélkül!
Be a házba, egy nagyon régi bútoroktól terhes szobába vitte Pált, ott megállt vele egy diófából épített oltárszerű valami előtt, mely aranyhímzésű fekete bársonnyal volt letakarva, négy, buzogány fejéhez hasonló régi mívű drágakövekkel ékes ezüstszög erősítette az oltárra a takarót. Középen aranyzsinóros bársonyvánkos feküdt, ezt betakarta egy tojás alakú kristályüvegből való kupola, alatta a bársonyvánkoson aranysarkantyú pihent.
Az orvos odavitte az oltár elé Pált, ott eleresztette. Pál csak állt, nézte a különös fölszerelést, és nem tudta megérteni, hogy az oltár, az üvegkupola, az aranysarkantyú, mit jelentenek? Csak azt látta, hogy itt minden még mást is jelent azon kívül, amit mutat, és hogy itt mindenben van valami álom, valami köd...