Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 16. szám · / · Barta Lajos: Álmok földje
Egy kanyarodónál föltűnt a Bakony, ott állt, mint ősi koronás hatalom. Nagyságos volt, zordon és szelíd, az erő komorsága és bája ünnepélyesen és meghatón sugárzott belőle... Az erdők végtelensége borítja gerincét, derekát és végtagjait... messzire, roppant tájakra veti szét magát, zöld bundáját kékre váltja a levegő távolságában, irgalmatlanul és kegyesen nyomul az égnek... mind följebb és följebbcsúcsosodva tornyos bundás fejével, a fönséges mogorvaság bársonyos megenyhültségében...
- Micsoda város az ott? - kérdezte Pál.
- Az ott Nakamazsény!
- Hát város ez a Nakamazsény?
- Falu az kérem, mint a többi.
- És azok a szép cifra, úri tetők?
Messze, egy domb peremén tarka, szép palatetős házak látszottak, mintha nyaralók, villák álltak volna ott.
- Azok a tűztől vannak!
- Hogyan - a tűztől?
- Azelőtt tiszta szalmábul vót az egész, mer a népség nagyon szegény. A sok szalmátu minden évben leégett a falu. Akkó kigyütt - most négy éve - a főbíró, oztán ráparancsót az embörökre, hogy cseréppe kell a házakat betakarni! Aki nem avva takari, az nagy srófot kap. Azuta van ez így.
- De miért nem piros cseréppel?
- Az onnan van, hogy lakik itt a faluba egy zsidó, annak valami atyafia csinájja ezöket az újmódi cserepeket. Az zsidó áruja a fát is, ami köll az épületökhöl. A népségnek nem vót pénze, a főbírótú meg nagyon fétek. Nagy vót a baj. Akkor gyütt ez a zsidó, aztán aszongya a népségnek, hogy ű az egészet megcsinájja pénz nékü. Egy krajcár se kell, éppen csakhogy beírják a telekbe. Ezen aztán kapott is mindenki!
Csupa dombon és csupa völgyben, amik egymásba cikk-cakkoztak, feküdt a falu. Az első völgy tövén régi kút állt. Magas szivattyús kút volt ez, de a szivattyú vascsöve egy római oszlopból bújt ki, az oszlop alja teljesen ki volt képezve, feje azonban, mely úgy látszik eltöredezett, ketté volt fűrészelve, a díszítés motívumai éppen csakhogy megindultak és fölfelé készültek virágzani rajta, aztán ketté voltak vágva. A régi emlék, melyet a kút mellől a földből ástak ki, megértés nélkül, szolgai módon volt fölhasználva, épp így kövezték a ki kút körüli területet azokkal a faragott kövekkel, melyek az oszloppal együtt kerültek a napvilágra, amikor a dombon agyagot ástak, az a vályú is, mely a kút előtt feküdt, régibb volt ezer évnél, s mosdó lehetett itt egy római fürdőben, reliefjei letöredeztek és csak durva szemcsékben maradtak meg romjai, amik egészen beborították a vályút, köztük, bár itt-ott kőműveskalapáccsal simára volt dolgozva a vályú, bujdostak még eltűnt alakok vonalai... a vályút eltördelt darabokból cementtel forrasztották össze. A római emlékből éppen marhákat itattak.
- Milyen kút ez? - kérdezte Pál.
- Úgy hívják, hogy régi forrás.
Domb tetején állt meg a kocsi. Az országút mellett jobbról térré tágult a hely, ott uradalmi formájú házak álltak. Az ilyen házak nagyok, nehezek, erősek, primitív oszlopok lapulnak a falakhoz, nem tartanak terhet, csak díszíteni akarnak, íveket formáló egyszerű girlandok futnak végig a falon, homorúságukba búvik bele az ablakok ívelése is. Apró kis rámákba vannak foglalva a kis üveglapok, amik együtt a nagy ablakot teszik, nagy, visszhangos folyosók az udvari részen, a ház körül kert, vén fák, virágok. Négy ilyen ház állt a téren is egysorjában. Az első az uradalmi orvosé, a másikból üzleti ajtó nyílt az utcára, fölötte régi, egykor aranyozott, de most már fekete betűkkel fölírás: Gyógyszertár. A harmadik házon fekete tábla, rajta fehér fölírás: "Brehmer-falva községháza". Itt a jegyző lakott. Azontúl a plébánia, mellette a templom. Minden ház előtt kert, léckerítés választja el a kerteket egymástól, valamennyiben százados fák, nagy árnyékvető koronák, a napsütött helyeken kis virágágyak, rózsák, színes üveggömbök, amikkel szeretnek előkelőséget jelezni az emberek. Az utca másik felén kicsiny paraszti házak, fekete, idővert sövények, parányi ablakszemek, kezdetlegesség, gond és szegénység és mindaz a sivárság, ami a napsütésben is meg tud húzódni az ilyen épületekben, mint valami ősi átok...
A hintó az orvos háza előtt állt meg. Csendes, tiszta őszi délután volt, a föld még melegen párázott, a nap aranyos-édesen, szelíden csókolta a világot, langyos, kedves derű omlott el mindenen, áldott termékenység gyümölcsös illatai szálltak a levegőben...
Széles, nagy ember, roppant kis kalapban sietett ki a fák alól a hintóhoz. Szörnyű nagy érdeklődés, kíváncsiság, gyermekes és ideges izgalom volt kifejezve az arcán. Pált egészen meglepte a különös fölhevültség, barna, kissé vérmes arc, kerek gyermekszemek, deresedő bajusz: ötvenes ember volt, roppant keskeny karimájú kis, zöld gazdászkalapjában, hátul a disznósörtéből való forgóval olyan volt, mint mikor meglett ember gyermekek közé fut játszani, és maga is gyermekké lesz... Leugrott a kocsiról, az orvos szívesen nyújtotta kezét:
- Gattai doktor!
- Falu Pál!
- Már nagyon türelmetlenül vártuk! - kivette óráját, megnézte, mintha nagyon fontos lenne az, hogy hány óra van. - Sokáig jöttek.
- Hosszú az út! - ő is kivette az óráját, mert el volt fogódva -, egy és háromnegyed óra! Pedig a lovak nagyszerűen jöttek.
- Hát bizony vasutunk az nincs!
- Az nagy kár!
- No, megvannak ennek a maga előnyei is!
Nem ért rá az ellentmondás fölött gondolkodni, az orvos karonfogta, nagyon kedvesen és nagyon erélyesen vitte magával előre a léckerítés kapuja felé, melyen belül már föltűnt egy negyvenes, nagyon kedves, szelíd arcú hölgy és egy halovány kis fiú, aki a falusi levegőhöz képest szokatlanul vékony csontú volt, és első pillanatra agyondédelgetett, szomorkás kis embernek látszott.
- Bizonyosan éhes, de rögtön kap ebédet. Kicsit ugyan késő van már, három óra, de számítottunk magára. - Nika, a sógornőm! - és a nagy Gattai a szelíd nőre mutatott, aki kedvesen és szerényen mosolygott.
- Nagyon örülünk, hogy megérkezett!
Olyan nőnek látszott, aki nagy jóságánál és gyermekes szelídségénél fogva mindenkire szeretettel gondol. Vékonyka barna asszony volt, de fekete szemében enyhe és végtelen jóság olvadt el. Félig úri asszonynak, félig szobalánynak látszott. Pál kezet csókolt neki, meglepte az asszony halksága és muzsikás nyájassága.
- És ez a kisfiam! - mondta Gattai.
- Szervusz, kedvesem! - magához ölelte a kisfiút, aki hirtelen csöndes bánatot dobbantott a szívébe.
A kisfiú nem ölelte vissza, még fiatal volt, gyanakvó és tartózkodó, nem adta olyan olcsón a maga rokonszenvét.
Az asztal a nagy fák alatt, a kertben állt.
- Világért sem ebédeltünk volna előbb! - mondta az asszony, aki megmutatta Pálnak, hogy hova üljön.
Négyen elfoglalták az asztal négy oldalát, az orvos szemben a fiával, Pál szemben az asszonnyal. A szeptembervég áldott és megengesztelt derűje finoman szűrődött a fákon át, odébb erős színeikben virágágyak pihentek a szelíd fényességben. Az asztalnak több különös fölszerelése volt, mint ahol hagyományt őriznek külső szertartások. A tányérok mellett jobbról nagyobb üvegpohár, balról csiszolt kisebb pohár, az egyik víznek, a másik bornak. De Gattai és a kisfia előtt is, a bor számára kisebbfajta ezüst kupák álltak. A kupák külsején féldomború ékítmények, közülök kiemelkedik a maga könnyű és víg, de nemes lendületességével, lovon egy hősies vadász. Az asztalon nagy kétágú ezüstvilla is feküdt, látszólag csak dísznek, éppúgy egy nagy, pallosszerűen kiszélesülő ezüst kés, melynek vastag, gömbölyű oxidált nyelén erdei állatok feje szövődött indák és levelek közé finom relieffel, az egész pedig haragos vaddisznófőbe futott, mely túlnyomó és határozott formákkal uralkodott ezen az asztali szablyán. A vaddisznó nagyon haragosan nézett a szelíd asszonyra, akit Melániának hívtak, de akit mindenki csak így szólított: Nika! És olyan szomorú volt, hogy az a vaddisznó állandóan olyan haragosan nézett erre a szelíd és halk Nikára. Az asszony mellett, jobbkéz felől, még valami különös szerkezet állt, üvegből és rézből volt, kis csapokkal, hőmérővel. Egyaránt látszott játéknak, babonás kis toronynak, valami laboratóriumból kihozott készüléknek.
Pál az orvos balján ült, mint két bezárt szekrény ültek ott, mind a ketten igen kíváncsian arra: mi van a szekrényen belül? De Gattaiban ez a kíváncsiság különösen fel volt fokozva: tudta, hogy milyen sokmindent várnak Páltól, míg Pál egyet akart tudni: elég művelt és elég kellemes emberek közé került-e, akik közt el lehet türelemmel és megadással tölteni kilenc hónapot: szeptember végétől június végéig?
Az ezüst asztali szerszámok meg-megcsendültek, néha csilingelt a porcelán, ezek az apró, kis tiszta hangocskák röpködtek a csendben, amit nem zavart semmi nagyobb zaj. Ezek a kertek és ezek a házak, mint szigetek úsztak az ősz fénylő melankóliáján.
- Hát szilárd az elhatározása, hogy falura jön? - kérdezte Gattai.
Szerette az ilyen szavakat, melyek a köznapi beszédben is kiválasztottan hangzanak, mint például ez: "szilárd elhatározás", abban, ahogyan kimondta őket és a nagy és cicomás mondatokat is összeszerkesztette, a mozdulatai mögött is valami különös levegő volt, valami egy különös egyéniség stílusából. Idegenszerűen érintették Pált, de egyelőre nem értette, hogy mi ez? Hangulata nyomott volt, mégis azt mondta:
- Falu: - a falun! Majd csak összefér ez a kettő.
Kedvtelenül nevetett, az orvos is elmosolyodott, Nika asszony Gattait figyelte, és aztán az ő arcára is kis mosoly lebbent. Csak a kisfiú nem mosolygott. Tízéves lelke a maga természetes útján valami más, külön élet felé tartott.
- No, ez nem lesz elég! - mondta Gattai -, mi itt sokat várunk öntől.
- Méltóztassék megnyugodni! Elhatároztam, hogy egy évig itt leszek, és van elég erőm ahhoz, hogy az ilyen elhatározást be is tartsam. Különben is nagyon szeretnék pihenni. Úgy értem ezt, hogy nagyon szeretnék jó levegőn, egyszerű viszonyok közt csendesen élni, sokat járni, olvasni, tanulni.
Gattainak piciny, fanyar vonás futott a szája köré, de hamar elnyomta.
- Mi nem élünk ám itt olyan csendes életet, mint azt talán gondolja! Szeretjük a társaságot. És társaság az elsőrangú van itt. Nagyszerűen együtt vagyunk, uram! Itt van a szomszédban a gyógyszerész: Janthó, a felesége, a lánya. Nagyon kedves lány! A gyógyszerész nagyon intelligens ember, sokat olvasott, a felesége csupa szív. A jegyző nagyon finom úriember, kitűnő pajtás, nagyon szép hangja van, gyönyörűen énekel, nem naturalista. Ámbár a magyar nótát csak úgy impresszióra énekli. De azt nem is lehet másként, ha az ember nem akarja belőle kivenni az igazi lelket. Mi itt vidéken még adunk arra. Természetesen van zongoránk! A jegyzőné tanítja Bélust zongorázni. Nagyon finom asszony! Szőke, mint a tearózsa. Különben majd megismerkedik vele is. Elragadó asszony! A szelídségével és a nyájasságával mindenkit lebilincsel. Imádja az urát, képzeljen el egy asszonyt, aki már hét év óta van férjnél, és olyan szemérmes most is, mint valami fiatal lány. - Nika! - fordult hirtelen sógornőjéhez -, tölts egy kis bort.
- Igen, édesem! - mondta Nika asszony roppant szolgálatkészen. Aztán bort töltött a kristálypoharakba és a vitézes ezüst kupákba is.
Pál várt, Gattai összecsöndítette vele a poharát, szintúgy az asszony is. A kisfiú tudta, hogy neki nem kell, de előbb várt, hogy a többiek szájukhoz vigyék a poharat, és csak azután nyúlt a magáé után.
- Szereti a bort? - kérdezte Gattai.
Nem tudta, mit mondjon. Itt mindennek más a beállítása.
- Szívesen iszom! - mondta kis idő múlva.
- Mert szoktunk egy kicsit inni is. Ez táplálja az ember kedélyét. Mi itt a természet ölén élünk és szeretjük a természetes szórakozásokat. - Bírja a bort? Úgy értem, hogy nem lesz rosszul egy-két pohártól? - nem is várt feleletet, csak folytatta. - Otthagytam el a jegyzőnél! De itt van még a társaságunk lelke: Lippó! A kitűnő Lippó! Papi ember: az uradalmi káplán. De olyan férfias veretet ritkán találni! Ennek az embernek a lelke, a kedélye, a jelleme: csupa zománc. Tűzpróbájú zománc! De mindenekfölött áll a hazafiassága! Igaz, mély magyar szív! Nagyszerűen fogalmaz és még elragadóbban szónokol. Demosthenes! Olyan gyönyörű körmondatokat csak a legkiválóbb klasszikusoknál találni, a jelzői és a hasonlatai, azokat nem lehet fölülmúlni. És ahogyan előad! A gesztusai felgyújtják az embert! Egy Kapisztrán János! - De miért nem vesz még magának? Nika! Kínáld Falu urat! Úgy látszik, restelli magát!
- No, vegyen még! Vagy talán nem ízlik? Erős talán a csirkepaprikás? Nem szereti így?
- Dehogy! Inkább elsőrangú! De megvallom, csakugyan elfogódott vagyok egy kicsit.
- Nika maga főz! Ugye, édesem: maga itt a mi mentorunk! Mi csak olyanok vagyunk itt a házban, mint a kis bárányok.
- Na-na! - mondta kedves tiltakozással -, az én kezembe nem illik a pásztorbot.
- Nem, a bot az csakugyan nem! Annál maga sokkal szelídebb. Úgy értem, hogy mindannyiunk édesanyja. Csak vigyázzon magára - ez Pálnak szólt -, hogy szintén jó fia legyen!
- Iparkodni fogok! - a saját édesanyjára gondolt, aki reggeltől estig nehéz testi munkában törte magát, a szívébe nagy bánat szállt, szeretett volna ebből az enyheségből, ebből a becéző szeretetből az ő gondoktól elgyötört és küzdelmekben kimerült kedélyének is adni valamit.
- Az ételnek is - folytatta Gattai - meg kell adni a módját. Nemcsak egyszerű virtusról van szó. Bizonyos hagyományokat meg kell őrizni, mert azokba egy-egy töredék van belefoglalva a nemzeti karakterből. Én azt hiszem: ha egy napon a hamisítatlan csirkepaprikás, a töltöttkáposzta és a túróscsusza lekerül a magyar asztalról, akkor az igazi magyar szellemnek is vége! - ezüstkupáját a lendületes vadásszal megint Pál poharához érintette, Nika is abban a pillanatban automatikusan beállt a koccintáshoz harmadiknak, illő pillanatban a kisfiú is ivott parányit. - Ahogy mondtam, legutóbb nagy dilemmában voltunk a kitűnő Lippóval. Arról volt szó, hogy egy országos kiáltványt kellett szerkeszteni egy bizonyos nagy ügyben. Majd ön is meg fog ismerkedni a mi nagy ügyünkkel, és majd meglátja, hogy egy ilyen csendes helyen is el lehet a mustármagot vetni. Olyan mustármagot, amiből egekig érő fa lesz! De nekünk a mi akciónk sikere érdekében mégis országos név kellett! Ez elengedhetetlen volt. Ha az egész nemzet figyelmét magunk felé akarjuk irányítani, akkor - ha a fogalmazása talán semmivel sem gyengébb is! - mégis olyan névvel kell előállni, amelyik rögtön értéket ad az egész ügynek. No de nem csalódtunk a mi barátunkban. Lippó maga jött és kijelentette, hogy félreáll! Ritkán látni ennél nemesebb mozdulatot. Ámbár, ahogyan megvallotta, és ez mindannyiunknak jólesett, ő szerette volna azt a gyújtó szikrát, amire szükség van, a nemzeti lelkesedésbe vetni. De belátta, hogy a cél érdekében be kell érnie a másik szereppel. Majd elérkezik egy nap, és akkor ide fog zarándokolni az egész ország, akkor majd Lippó szónoklata fogadja itt a nemzetet.
- Valami országos akcióról van szó?
A tirádák lesújtották, úgy érezte, hogy eltévedt valami ódon magyar kastélyban, és valami régi könyvtárszobában a primitív nyomású könyvek leszálltak a polcról és a fülébe kiáltoznak.
- Arról most nem szólok többet, úgyis meg fog ismerkedni az egész kérdéssel - emelkedett büszkeség és rejtélyesség volt az orvos szavaiban -, akkor majd meg fogja érteni azt is, amit a vasút hiányáról mondtam. De ezt a meggyőződést nekünk itt a tapasztalat adta. A vasút az széttépi a hagyományt, felforgatja a gondolkodást. Bizonyos történelmi, nemes és tiszta kultuszhoz: olyan gondtalanság és olyan patriarkális magány kell, mint amilyen itt van. Ez a mi külön szerencsénk.
Már a húsféléken és a túróstésztán is túl voltak, Nika asszony figyelmesen kivárta azt a pillanatot, amikor Gattai lélegzetvétel céljából kis szünetet tart, és egyúttal a gondos mondatok után bizonyos nyugvóponthoz is jut, egy ilyen szünetnél megszólalt, finoman és édesen hangzott ki minden jelentéktelen szavából is az a különös bájos és nemes fegyelem, amely ezüstös kedélyével párosulva, valahogyan az egész életében benne muzsikált:
- Meggyújthatom? - kérdezte nagyon szelíden és mégis olyan fontossággal, mintha arról volna szó, hogy üszköt dobjon-e Karthagóba?
Gattai megadta a felhatalmazást:
- Gyújtsa meg, édesem!
Gyufa sercent aztán, Nika asszony a kis babonás torony aljából kiemelt egy sárgaréz kupakot, bedugta a toronyba a gyújtót, és a következő pillanatban égett a kis toronyban a spiritusz kék lángja.
A torony hát nem volt semmiféle bűvös szerszám, feketekávéfőző-gép volt, henger alakú üvegfalán keresztül nemsokára látni is lehetett, hogyan indul meg apró gőzökkel és buborékokkal, aztán hogyan viharzik és háborog ez a toronyba csukott parányi, sötét, fekete tenger.
Várakozó csend támadt az asztal körül, Nika asszony a torony oldalára alkalmazott hőmérőt figyelte feszült óvatossággal. Amint látszott: a feketekávé forrósági foka is pontosan meg volt állapítva ebben az állandó nagy pátosztól megszállt, elvarázsolt háznak a törvényeiben. A kellő pillanatban nagyszerű pontossággal csapta rá Nika asszony a sárgaréz kupakot a spirituszlángra, a tűz elaludt, a toronyban még haragudott a tenger, dobálta magát, de aztán lassan elcsendesült a felszíne. Abban a pillanatban elcsavart Nika asszony a tornyon egy csapot, és a forró fekete lé belefolyt két török csészébe.
- Igazi török kávé! - mondta Gattai.
Az asztalon csak ez a két csésze állt, Nika és a kisfiú szabályszerűen fölkelt:
- Mi most magukra hagyjuk önöket! Lemegyünk Bélussal a kertbe - kezét nyújtotta Pálnak. - Viszontlátásra.
Pál megcsókolta az asszony kezét.
- Szervusz, Béluci! - mondta a szomorkás fiúnak.
A fiú megállt, tartózkodóan várt, mint kis, titkos finom gép, amelyben a homlok mögött megmozdult valami, a fiú egyszerre kezét nyújtotta Pálnak, és ebben szeretet volt. Pál nagy szomorú melegséget érzett a fiú iránt, magához ölelte és melléhez szorította a fejét. A fiúcska hirtelen, kíváncsian és gyanakodva nézett föl Pálra, belemélyedt gyermeki ellenőrző aggodalmasságával a szemébe, aztán egyszerre átfogta Pál nyakát, lehúzta magához és melegen megcsókolta a száját.
Gattai megcsókolta a kisfiú homlokát:
- Angyalom! - mondta neki annyi bensőséggel és gyengédséggel, mint ahogyan az ember virághoz szólna...