Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 16. szám · / · Barta Lajos: Álmok földje
Szeptembervégi reggel... Veszprém felé vitte a vonat... halmok, hegyek váltakoztak, smaragdos mezők, ezüstös füzek, remegő nyárfák jöttek, tűntek... Pál lelke tele volt felszított várakozással, aggodalmakkal, szívén nehéz mélaság és bánat feküdt... Mégsem lehetett Budapesten maradnia, vissza kell térnie a vidékhez! Valamikor, ahogyan visszanézett arra az időre, gyermekkorában, szép volt az, friss, nevelő és szűz... Most: szomorúság, lemondás van mindebben, száműzetés!...
A vonat meg-megállt... falvak, városok feküdtek az állomások mögött, a magyar élet lusta színeiben és álmos hangjai közt feküdtek ott!... Mi lesz vele? Ebben a csendben, ebben a porban, ebben az álmosságban kell egy esztendőt keresztülhúznia!...
De az megdöbbentő volt, ahogyan egy napon a hetek óta fogyasztott sok kovászos étel, zsemle és kenyér gyomrából felgőzölgő undorító savanyúsága közt megkívánta: - a pálinkát! Erős pálinkát vagy rumot, ami megölje ezt a savanyúságot, megölje a tespedtségnek, a lealázottságnak, a hitványságnak az érzéseit, ami evvel járt. A pálinka az sokkal erősebb, mint az a citromos tea, amellyel hetek óta a gyomrába gyömöszölt tésztát öntözgette, hogy mégis legyen valami finomabb érzése? Valami húzta a pálinkásboltok felé, amikor az ajtókra festett nagy alkoholos üvegeket látta, erős, vad vágy és valami nagyon jó olvadt el az ínyén, oda be kellett volna mennie, ott inni kellett volna, hogy pusztuljon ki testéből az a hideglelés, ami nem is volt testi eredetű, hanem a rettenetes lélek-kietlenségnek volt a jelentkezése... Mi lesz vele, ha egyszer lezüllik oda, ahová a rosszul táplálkozó és sivár életű munkásokat és napszámosokat sodorja katasztrófájuk? Dőljön bele ő is abba az öngyilkos közönybe, mellyel az egyetem folyosóin olyan sok kollégája vonszolta lyukas cipőjét, feneketlen nadrágját, piszkos fehérneműjét, bemocskolt, lealázott és zordon intelligenciáját?... Akkor vége lesz néki, soha többé föl nem emelkedik, nem fog magasan, fölülről nézve keresztülsuhanni az élet fölött... bele fog dőlni a mindennapokba, mint a bivalyok a pocsolyába! Ó szép madarak! Egek szárnyasai! Akik a tiszta és friss éterben úsztok!... Ó nagy eszmék, nemes célok, harmóniák és életideálok!... Még volt benne annyi irtózás és annyi erő, amennyivel össze tudta szedni magát, akkor inkább jöjjön a csendes vidék! Jobb egy évre, kettőre eltemetkezni, mint megromlani örökre!...
Körös-körül röpültek a hegyek, különös kékségű hegyek, büszkén és mégis legyőzve néztek az egekbe. Öreg hölgy ült a kocsiszakaszban, arca csupa ránc, az ajka mint meghalt virágszirom, zöldesszürke, nedves, régi, belefagyott fájdalomtól betegen izzó szeme mint gyötrelmes tó, elkárhozottnak és elátkozottnak látszott fityegő és gyűrött régi fekete ruháiban, kis kápisónjában, mely alól kuszált ősz haj gyűrűzött elő. Némán ült, a hegyeket, folyton a hegyeket nézte. Elátkozott menyasszonynak látszott, aki meghalt vőlegénye sírját keresi, hogy aztán rátalálva örök bolyongásában megnyughasson... Egyszer Pál felé fordult és felkiáltott:
- Az ott a Hajagos?
A hegyre mutatott, mely észak felé a láthatár szélén kimagasodott a többi közül. Minden izgatottság, melyet egy hervadt élet táplálni tud, ott izzott és vonaglott szemében. Olyan gyermekesen és kétségbeesetten hangzott a kérdése, mint aki irgalmat kér! Pedig talán nem volt abban semmi más, mint a beteg és letört kedély valamely exaltációja... emlékezés egy régi szép majálisra, egy csókra, vagy a mulandó ifjúság valamely más, elmerült epizódjára...
Pál idegeit fölverte ez a kérdés, megdöbbent és nagy fájdalmat érzett, elfogódottan és bánatos zavartsággal felelte:
- Nem tudom, most először járok erre.
Az öreg nő tovább vizsgálta a hegyeket... Egészen mintha Vörösmarty egyik balladájából lépett volna ki, hogy ilyen riasztóan folytassa fájdalmas és őrült életét a folyton megszakadni készülő szív feszültségei közt...
A veszprémi pályaudvar léckerítése előtt uradalmi kocsi várt. Födélnélküli hintó, előtte két fényesszőrű pej, a bakon tatárfejű, öreg magyar kocsis.
- A Gattai doktor kocsija? - kérdezte Pál.
- A Gattai doktor úr küldött, a Bréhmer báró kocsisa vagyok!
Apró házak húzódtak föl-le a város menedékes utcáin, kis házakban kis boltok, egy-egy fénylő fekete üvegre arannyal festett cégtábla kirikolt az ódonság és elmaradottság visszhangjából. Csak a magas égben, a nagyszerű csenddel gondolkodó őszi derű mélységében reszket valami homályos nagyság emléke... Római hadak tűzhelyének hamuja, hatalmas országútjuk kövei feküdtek eltemetve a város földjében... Csöndes, lassú élet álmos szárnya lebegett a régi város fölött, és megértette Pállal, milyen az, mikor ólmos földek és petyhüdt láthatárok bús és nyomott lélegzetéből nehezen kelnek ki az új kultúrák...
Zöld platánfasor hosszában, dombra könyökölve és az égbe nyomulva várszerű falak magasodtak. Konok és hatalmas, világtól elzárkózó falak, egy-egy díszítésük a barokkra emlékeztetőn mosolyog, egész kifejezésük azonban zordon és makacs. Vissza egészen Istvánig, az első magyar királyig kellett látni ennek a falnak a tövéből, mert ez a veszprémi püspök palotája volt!...
Már kiütött a földből a zöldellő őszi vetés, halmos-dombos táj, az országút sima, szabályos pántlikája föl-leszalad rajta, nyílik és zárul a láthatár... hatalmas ég, fénylő mélységes távolság, gomolygó, párás, sejtelmes tündöklés tompított csillogásában fürdő égalja... bánatos születések várakozó levegője... néptelen vidék, kövecsegtől szürkülő szántók, sehol ember... szépen szól a pacsirta a tiszta, szűrt derűben... dombok oldalán szétszórt házak a távolság bizonytalanságában révedve, völgyekből néznek ki toronytetőkön virrasztó keresztek, az őszi nap rájuk veti sugarát, fénylenek... bús elhagyatottság, barbár magány... csak egy parasztlegény szántogat lassan a nagy ég alatt, a lovak a hámba dőlnek, keze az eke szarván, mintha lenne egy ama ekések közül, akik először törték föl itt a pogány ugart, lassan megy a friss barázdában és dalol:
Elibe! Elibe! Sárga ló elibe!
Be talál még törni rózsám kis kertjébe!...
Be talál még törni, nagy kárt talál tenni:
Egy pár gyönge bimbót le talál még törni!
A föld, az ég, a levegő, a szántó és a dal, a messze rémlő telepedések, egeket csodáló tornyaik: mindez olyan ősi volt és magyar... Pálnak arra a hajnalra kellett gondolnia, melyről szól az írás: a sátorházon kívül, a friss hajnalban egy asszony forgatta a malomkereket és törte a búzát. Csak forgatta a kereket, csak törte a búzát, és rabszolgamunkája közben a puszta harmatos hajnalában danolt, csak danolt... Benn a sátorban pedig fölébredt volt a Németországból jött keresztelő püspök és kiküldte az ő emberét:
- Nézd meg, hogy ki az, aki odakünn dalol, mert idők és népek ismeretlen mélysége van ebben a dalban!
Bejött pedig az ember és mondta:
- Uram, egy szegény asszony búzát őrlet odakünn. Forgatja a követ, a kő embertelenül nehéz és az asszony danol...
- És miféle népnek dala ez? - kérdezte a püspök.
És az ember mondta:
- Uram, ez a magyarok dala...