Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 15. szám · / · Figyelő
"Mai nő alatt itt mindig a fejlett polgárságú társadalom középosztálybeli nőinek bizonyos átlagos típusát értem" - vallja be maga a szerző nem egy helyen. És amit s ahogyan ír felőle, amilyennek látja, elfogadja és "ismerteti" nem is a kísérletező óvatos módján, hanem a botanika tanárának biztosságával, ki levélről levelet tisztán lefejtve megmutatja a puszta bibét - ez mind csaknem maradék nélkül és fellebbezhetetlenül ráillik a kispolgári nő mai típusára -, arra az átlagra, melyet a szerző nyilván legközelebbről ismer, melynek életviszonyai közt legtájékozottabb, vagy amely - tán tudtán kívül - mint férfinak leginkább zsánere. Úgy érzem, a könyv ennek az osztálynak szánódott, ha félig akarva is, és hogy egyszerű, kellemes csevegő hangjával, túlnéző okosságával, jóhiszemű, emberséges, részt vevő világnézetével, méltányos, mértékes, mindenre-tekintő igazságosztásával komoly és jó célt szolgál - lázítás nélkül ébreszti önmaga és helyzete tisztábban látására a nők e - legtömegesebb és legszunnyadóbb öntudatú csoportját - meggondolkoztatja, sok "problémá"-ja felől megnyugtatja - tiszta és vigasztaló perspektívát nyit neki osztálya és neme, jövője felől. Rokonszenves és kellemes könyv.
Megállapításbeli tévedései is természetes hibái a férfi megfigyelőnek, ki a nőt mégis csak férfivolta szögletéből kell, hogy nézze, s az amatőr pszichológusnak, sőt társadalomfilozófnak, ki "rendszer"-e kerekdedsége s a részek egymásba illése kedvéért könnyen elméri megfigyelései értékét s az okok viszonyát. Régebbi, e kérdést nagyobb filozófiai apparátussal tárgyaló írók kedvéért konciliáns udvariasságból például még mindig nagyobb jelentőséget tulajdonít a "női karakter"-t meghatározó okok közt a "szervezeti inferioritás"-nak a társadalmi viszonyokkal szemben - mint ezt hajlama és elfogulatlan optimizmusa kívánná. Ebből a megkötöttségből néhány furcsa - asszonyolvasó szemében problematikusan merész és mosolyogtató - kijelentése származik. Hogy - mert a nő bíráló érzéke és tapasztalata kisebb - azért "jobban eszményít" a szerelemben - mulatságos dolog véletlenül ugyanazon a napon olvasni Weininger megfelelő passzusával, kinek fiatalos, szinte szerelmesen lírai gyűlölete arzenáljában szerepel, természetesen a nő rovására, hogy "csak a férfi eszményíthet igazán" és képes igazi szerelemre. Hogy: "A nő szerelme boldogabb (?), mert a férfi magasabbrendűsége révén ő a szerelemben emberi emelkedéshez jut" - és hogy: "Az alárendeltség és függés öröm a nőnek" - csupa könnyű fajsúlyú, causeur-i megállapítás -, melyek ellenkezője éppúgy bizonygatható volna. A szerző nyilván nem hallott még szelíd, megadó feleségeket "maguk közt" férfiakról beszélni - nőtestvéri intimitásban például. De talán hallott okos gyermekeket a felnőttekről, vagy egyébként hű és jó cselédeket az urakról! A történetírás kezdetétől máig teljesen független úrhelyzete a nőnek csak egyetlen formában, az uralkodónő állásában volt, a próbát az "eredendő női természet"-ét illetőleg tehát kizárólag Didók, Kleopatrák, Tamarák (nem Lermontov legenda-cárnője, hanem egy XII. századbeli georgiai királynő, ki nemzetét kultúrai és politikai virágzásra emelte), Katalinok, Tjudor Erzsébetek stb. életében szabadna megtenni. Több és egyéb volt-e ezek számára a szerelem, ha testőrt, rabszolgát, apródot, kegyencet vagy férjet tartottak maguknak - mint akármelyik férfi számára? "A nőt - mondja más helyen - gyarlósága visszatartja, hogy magát lényének összes zugaival, egészen megmutassa és átadja." Ezt az alapjában véve téves megfigyelést keveri aztán össze a szemérem kérdésével, mely tán inkább megfelelője az egymást vonzó égitestek centrifugális, tehát ellenálló energiáinak - szóval az ősi, gátló és feszítő világtendenciák egyike, melyek nélkül az élet lendülete tartaléktalan egymásba robbantaná a lényeket és dolgokat, s időtelen sietséggel minden befejeződnék.
"A nő számára nem fontos a férfi szépsége " - állapítja meg más írókkal egybehangzón és nem kevésbé egyszerűen. (Micsoda ludak hitették ezt el velük!) - De ugyanilyen biztossággal mondhatná-e például azt is, hogy a férfi külseje, megjelenése általában nem fontos? "A nő megelégszik csúnyább férfipárral is, mert érzi, hogy a férfi amúgy máskülönben, nemen-kívüleg úgyis szebb nála!..." Hogy mi a "szép" lényege tetszésből, sőt szexuális tetszésből elvonatkoztatva, ennek megoldását nem is várhatjuk természetesen ilyes irányú és igényű - egyébként bármily qualitásos - tanulmányról, bár Szász Zoltán túl sokat bajlódik vele. Csak arra nem gondolt, hogy a szépség, melyet nők férfiaknál keresünk vagy akaratlanul értékelünk - nem fedi az általános, uralkodó, tehát férfiaktól eredő szépségfogalmat, melyet ők a maguk szerelmes ösztönei szerint, nőről véve mintát - alkottak meg, s rögzítettek a "szabályos arcvonások"-ról összeállított schémákban például. Ilyen értelemben a férfi-arcszépség ma uralkodó ideálja művészetben vagy papiroson egy markánsabb rajzú, mélyebb árkolású és nagyobb nőarc. Az összes antik szobrok még a "legférfiasabb", az orticuli Zeuszfő is ilyen értelemben szabályos. Magamat is meglepett, mily hideg maradtam Antoniusz valahány szobra előtt, melyekkel gyászoló, szerelmes barátja, a császár, telipazarolta Róma fürdőit, tereit és templomait. És mennyivel inkább hatott rám a Hadrianus érett mélázású, jelentős, igazán férfi-szerű profilja a mindent-értés szomorgó mosolyával egészen "szabálytalan" szája és semmi vonalsémába bele nem férő orra körül. Ha egyszer asszonyvilágrend, asszonyuralom, asszonyművészet írna elő szépségideált, egészen mást jelentene ez a szó, melynek tudatalatti értelme, hiszem, sokkal inkább "szerelemre-valóság" - mint az önfenntartásban és klíma elleni küzdelemben nagyobb ellenállóképesség. De természetesen nem érzékiséget értek itt szerelem alatt - hisz akkor nagyon könnyen meghatározható volna a szép-fogalom. Hátha igaz, amit Ellen Key mond, hogy a nő a szerelemben "előbbre van" egy ezredévvel (hisz ez volt főfoglalkozása), és egy jövőbeli, átszellemültebb, magasabbrendű szépségtípust vállal! Nőknek egymás közt nem férfias külsejű nők tetszenek esztétikailag, de nem is olyanok, kikben a férfi-érzékiség sok ingerlőt találhatna, hanem inkább lelkies arcok, érdekesek, emberszépségűek.
"A nő féltékenysége sohasem az igazi - mondja egy pár nappal odább -, ő beéri a férfi szerelmének egy sugarával, mert érzi, hogy egészét úgysem győzné, nem is vállalhatná." - Megint csak Weiningerre kell gondolnom, szíves hálával Szász Zoltán iránt, ki készebb feltenni a nőnél az ösztönös szerénységet, mint férfinál az ösztönös mértékletet. A komor, fiatal metafizikus is megtagadja a nőtől az igazi féltékenységet (micsoda ludaknak ülhettek föl ezek!) - de egészen máshogy kapcsolja be rendszerébe, azt mondja: a nőt, mint lényegében "kerítő"-t annyira "érdekli" az idegen nővel való szeretés is - hogy ennek izgalma feledteti vele szerelmi tulajdonérzése sérelmét. Szó sincs róla, Szász Zoltán jobban szeret minket, mint a korai, tragikus végű osztrák bölcselő, szegény!
A szerelem definícióján is az ember első láttatra megörvend. Hát ennyi az egész? "Szexuális ösztön és barátság együtt", de nem egyszerű plusz, nem keverék, hanem vegyület gyanánt vagy inkább mint a szerves összetételek, kölcsönhatásban együtt fejlődve. Nagyon szép, ha az ember a föld sokféle szerelmei közül éppen az egyik legritkább fajtát, a jó harmóniásat veszi és jelöli ezzel a névvel, a többire azt mondja - nem is igazi szerelmek! De a múlt, az élet, az irodalom leghíresebb, leghatóbb, klasszikus szerelmei Orlandók, Petrarcák, Romeók és Othellók nevéhez fűződnek, mindenek inkább, mint "szeretetteljes"-ek. A viszonzatlan vagy egyoldalú szerelmet - mely a különben oly geniális és tetszetős schopenhaueri elméletben sem fér el - Szász Zoltán minden esetben "pusztán testiség"-ként intézi el, és gyógyítására felír néhány biztos recipét. "Ha magad vagy jóbarátod szenved benne, így kúrálhatod ki: végy egy adag ellen-eszményítést és két evőkanál ellen-szerelmet"...
Ám apró évődésből legyen mára elég! Teóriás beskatulyázások, furcsa szentenciák, szaloni értékű és merészségű döntések akadnak a Szász Zoltán könyvében, de van sok becsületes jóindulat, írói qualitás, szellemesség s komoly, igaz emberi morál. Ember beszélt itt, aki mindenfajta emberi - író, ki mindenfajta írói züllésből - kávéházias, pesties, cinikus, komolytalan, veséző iránytól moraliter a legtávolabb tudott maradni. A donhuántípusról szóló fejezete csupa okosság és jó látás. S amit a szerelemszabta viszonylatok jövendő, szociális fejlődéséről - a házasságról, anyaságról, poligámiáról, feminizmusról, nevelésről, eugenikáról és malthuzianizmusról elmond, s az egész kis utópiája csupa becsületes, meggyőző és megnyugtató gondolat. Szeretem az erkölcsös, mértékes, szatírátlan, nem széllel bélelt és nem is szentimentális - hanem a rend és loyalitás szövetéből szabott, hogy úgy mondjam, hitvesies forradalmárokat!