Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 15. szám
"Erős tehetség" - mondta egyszer valakiről Molnár Ferenc: "minden novellájában dübörög a vasút, s az emberek öklükkel verik az asztalt".
Mindjárt féltem, hogy a Tunnelban Kellermann ilyen erős tehetség lesz. Mindjárt féltem, mikor Felix Salten úr megírta, hogy az idén ez a könyv lesz a könyv. Kellermannak Yester und Liejét szeretem legjobban, egy vékony szövésű, de sok belső könnytől nedves lírai regényt, mely olyan intellektuális szabadkőmívességgel van megírva, hogy minden egyes olvasója azt hiszi: ezt csak ő értheti meg. Akitől ilyen meghittség telik, attól nem is telhetik egyéb. E hitemen nem változtattak Kellermannak japán vázlatai sem. Inkább adnak képet Kellermannról, mint Japánról, és sokkal világosabbá teszik a lírai megfigyelő optikáját, ki a maga belseje kulcslyukán leskelődve látja meg annak camera obscurájában a külső világot is, semmint azt, hogy hogy' tudott Japán nem egészen két emberöltő alatt eljutni keletről nyugatra s a középkorból az újkorba... Barátaim sokat ugratnak azzal, hogy én szigorú különbséget teszek lett és eltökélt írások között. Azt hiszem, igazam van. Eltökélten: a routine, a kötelességtudás, a szorgalom, a fantázia gépének munkába erőltetésével, valamirevaló író mindent meg tud írni, éppúgy, mint ahogy valamire való férfi minden nőt, akit egyáltalában lehet, anyává tud tenni. De a szerelem gyermekei nem ilyenek.
A Kellermann Tunnelja ilyen. Eltökélt, nem lett. Nem mondom, hogy pénzért írta, s isten látja lelkemet: nem venném rossz néven, ha pénzért írta volna. Leborulok a hősök előtt, akik kenyérért dolgoznak, akár gyilkolnak, még ha ez a kenyér kalács is és automobil. Azt sem mondom, hogy a tömegnek akart írni, s népszerű hatást akart elérni, s tulajdonképp nem venném rossznéven, ha ezt akart volna. Kezet csókolok a mártíroknak, akik csepűrágással s kócnyeléssel keresik meg kenyerüket. Hősök és mártírok, kivált azok, akik nem születtek erre, s vérző szívvel látván olyanoknak boldogulását, kiknek egyéni s testi szerkezetükben következő természetes képességük s életnyilvánításuk a büfögés, mellyel a közönséget elragadják s adófizetőjükké teszik: bátortalanul és dilettánsul szintén próbálnak ilyesmit, de persze nem sikerül nekik, s nem is hatnak és nyernek vele, mert még ennek is szívből kell jönnie, hogy hathasson s embertől emberhez híd, vagy, hogy a tárgynál maradjak, alagút legyen. De lehet, hogy Kellermann nem egyenesen ilyesmit akart, s nem mondta magában, amit gyakran mondanak magasrendű és exkluzív tehetséggel megvert művészek, különösen fiatalok, kik az élete első pofonait nehezen szokják meg, hogy: csinálok majd valami szándékos giccset, amiért írás közben magamat is, munkámat is lehányom az utálattól - az majd tetszik a disznóknak, s fizetnek érte! Hanem mondhatta magában: írjuk meg a munka eposzát. A mai világ a technika, a vállalkozás, az üzlet világa - írjuk meg a technikát, a vállalkozást, az üzletet!... Teljesen igaza van abban, hogy ez téma - éppúgy téma, mint a néma szerelem s az egymásé nem lehetés, s ma még inkább téma, mint tegnap volt, s holnap még témább lesz, mint ma. Csak abban nem volt igaza, hogy erre is úgy vállalkozott, mint ahogy japán utazását vállalta volt. Mert a japán útirajznak valami arisztokratikusan gőgös és bohéman ugrató zamatot ád, ahogy sorai közé láthatatlan s állandóan az van írva: mi közöm nekem Japánhoz? De a Tunnelban ez van a sorok közé írva: ennek a szegény Kellermannak sejtelme sincs munkáról, technikáról, vállalkozásról, üzletről, s eltökélt lázassággal előadott tömegharsantásai, sziklagörgetései, számhengerítései s pénztigris-ordíttatásai valójában lankadt odanemgondolások, mert lelke mélyén az egész históriából semmi sem érdekli. Ezt persze becsületesen s ereje és kötelességtudása minden erejével pótolni akarja - szinte kicsap belőle a cognac, amivel fel akart gyúlani a teméntelen sok információn s részletmegfigyelésen, amit titáninak s felhővakaróinak tervelt munkájához összehordott, s erőltetetten lármás előadásában hirtelen el-elhallgatások jelzik, mint a cirkuszban, hogy: most megint salto mortale következik. De az ember nem érez semmit a salto mortalék lélegzetelfogásából - csak a rövid lélegzetet érzi, mely egyébre vállalkozott, mint amire való. A különbség az, ahogy valaki lekodakolja a vashámort, s ahogy Wolfgang Menzel megfesti. Egysíkú elmondás, mely az embereket s a dolgokat kívülről magyarázza s nem belülről érezteti.
A probléma ez: megírni másfajta embert és világot, mint aminőben élünk. A probléma ugyanaz, mint a történelmi regényé. Megírni, megérteni és megértetni azt a büdös Rockefellert vagy Morgant, azokat a hülyén egyoldalú és embertelen technikusokat s faiseuröket s pénzharcaikat s lélektelenségeiket: ugyanaz a flauberti, hebbeli és conrad-ferdinand-meyeri feladat, mint megírni pún hódítókat, babiloni asszonyfalókat, aszkétákat, zsoldosokat, népvándorlásokat, keresztes hadjáratokat s egyéb elképzelhetetlenségeket. Lehet ilyesmihez gyerekkézzel is nyúlni, a genie gyermekkezével, mint Victor Hugo, mint Zola, mint Jókai, kinek mindegy megálmodnia tatár kánokat, budai pasákat, amerikai conquistadorokat, párizsi börzét, londoni pestist, Szevasztopol ostromát, az utolsó masztodon jégbefagyását, a tengerfenék másvilágát, a levegő meghódítását s az erdélyi szombatosok sóleteledelét. Lehet kedvesen s földhöztapadóan pedáns szertár-őri fantáziával hozzányúlni, mint Jules Verne. Csak erőtlen, de ráerőltetett kézzel nem szabad hozzányúlni, mint Bernhard Kellermann. Impotensnak nem szabad lenni, hogy megmondjam az igazat.
A Tunnel igen rossz könyv - majdnem olyan rossz könyv, mint a Quo Vadis, pedig sokkal jobb, sokkal magasabbrendű író írta, ki már írt is magasabbrendűt. A Tunnel annál rosszabb könyv, mert van benne egy pár felsőségesen meglátott figura s egypár mesteri részlet. Ilyen írói képességet még bántóbb a legordenárébb helyzetben látni, amibe íróember keveredhetik: hogy ordítania kell, hogy meghallhassák. Szeretném, ha a Tunnel annyit hozna Kellermannak, hogy sohase kelljen többé megrendelésre írnia.