Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 15. szám · / · Szabó Dezső: Pascal éjszakája
És megint kérdezte magától: mit tegyek, mit tegyek, hogy értelme legyen életemnek magam és mások számára?
Meguntam a futó napok mozaikja lenni. Egység akarok lenni egy életre tartó akarattal, s betűje akarok lenni egy nagy egységnek.
Mert nagyot az emberiség csak akkor termett, mikor nem volt egyén, hanem egy egybehúsosodott erős köz. Mert az egyén sohasem alkot nagyot és mindig - élőt. Az emberben a köz alkot nagyot. A zseni = a köz egy emberbe tömörítve. A zseni az egyén abszolút halála.
Mi adhat egységet a magyar életnek? Mert szeretlek, Magyarország, gazdag testem nagy szánalmának minden ölelésével. Szeretlek, nem azokért az ősökért, akik rajtad marakodtak, nem a vérért, mely rád csurgott. A föld kerekén mindenütt és mindenkor verekedtek és a rögök mindenütt lumpoltak embervért. Szeretlek, mert te száz hit, száz faj, ezer és ezer humánum lehető csodás laboratóriuma vagy. Ha itt lehet termő békés egységet teremteni... akkor lesz béke és egység a világon. S van-é szebb feladat jövőt vágyó hím akarat számára?
De mi ad egységet az egymásnak dobott mozaikdaraboknak? Hisz még a régi nagy forrasztó szavak is elzüllöttek. Vagy feloldó lírai fogalommá tágultak, vagy lejárták magukat. Mi az egység: melyik az a hit, mely egységes akaratot ad, irányt von?