Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 15. szám · / · Szabó Dezső: Pascal éjszakája
Látta magát a hazatérés körülütődő izoláltságában. Barátai gyanakvóvá idegenültek tőle, s minél őszintébben adta önmagát, annál inkább kételkedtek őszinteségében. Mert érdekeik szűk nadrágjában lehetetlennek, svindlerségnek tartottak egy ilyen széles emberi formát. Hogy is hihettek volna ebben az emberben: egyik percben színes, realitásoktól húsos szavakban beszélt a katolicizmusról, mint az embertörténet legnagyobb csodájáról, s mutatta be a csalhatatlansági dogma kikerülhetetlen logikáját. A másik percben harcos szavakkal fejtegette egy logikus, derült, alkotó ateizmus nagyszerű humanitását. Csodálatos orgona volt, melyben minden hangra volt rezdülő húr. Mindenki megtalálta benne önmagát, de megtalálta önmagának ellenkezőjét is, és ez gyanakodóvá, ellenségessé bosszantotta az embereket. Érezték, hogy ez az ember igen szélesen ember, hogy valaha megbízható pártemberré szűkülhessen.
De ez a külső izoláltság sohasem baj azoknak, akik nagyon és nagynak élnek. A baj belülről jött. Úgy hozzászoktatta idegeit új meg új humánum átéléséhez, hogy a sok magára rokonított "én" között saját énjét elvesztette. Mikor nem nyargalt át idegein az ilyen átélések esztétikai emóciója, üresnek, céltalannak érezte magát. Mert ez a folytonos "megértés" és "mássá élés" megölte akaratát. Az élet és az én pedig elsősorban akarat. Úgy érezte, hogy keresztúton álló szellemi szajha, aki örökös meddő ölelésben élvezi az élet arra menő formáit. Az akarat két formája: a hit és tett teljesen lehetetlenné lett számára.
Amivel az élet szívébe hitte magát beleélni: a megértés, a szép, eltávolította az élettől. Pedig kigyógyíthatatlan nagy emberi szánalma sajgón kergette, hogy élet legyen más emberek életében.