Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 14. szám · / · Disputa
Poincaré úr, ki Franciaországot annyi méltósággal reprezentálja: idevaló francia Lotharingiába, hol ma Nancy főterén, a gyönyörű place Stanislas-n a Commerce-kávéházban csak úgy híztak a derék bugrisok, mialatt az újságokban elolvasták a pohárköszöntőket, melyekben az angol király udvarol Poincaré úrnak, s Poincaré úr megveregeti az angol király vállát. Nincs itt Nancyban ember, kivált az a jobbfajta polgár: cukrász, mézeskalácsos, trafikos, patikus, városi tisztviselő, ki fiát már vagyonosabban adhatja közhivatalra, s ezzel megalapít olyan közhivatalnoki dinasztiát, aminőből a francia elnök is származik: nincs, mondom, ki ne a maga, a rendje, a fajtája s a vidéke dicsőségét érezné a dicsőséges szerepben, mellyel a szépszavú s jóírású fiskális Európa, az egész világ békeosztójává emelkedett. Első Napoleon császársága óta olyan önérzet nem fogta el a francia polgárságot, mint mióta most a külügyi politikában Franciaország megint egyik első helyen áll, s a francia diplomáciában a régi nemesi emberanyag mellett megkülönböztetetten, sőt íme, a diplomata-elnök személyében, éppen legfőbb helyen tündököl a francia polgáriság. Csakhogy míg Napoleon idejében a francia polgári emelkedésre és szereplésre rá volt ütve a kalandori bélyeg: most a francia polgár nyugodtan, sőt konzervatívan képviseli a nagyvilágban a francia nemzetet, de ennek a nagy nemzetnek nem verekedő dicsőségét, hanem józan üzleti számításait. Mi triplice-beliek ugyan érezhetjük, hogy Franciaország még mindig nem a saját politikáját csinálja, hanem árkon-bokron s minden saját érdeke ellen megy vakon az orosz után s az orosznak szolgálatában: de a derék entente-ista, kivel a kávéházban nagypolitikáról beszélsz, megmagyarázza neked, idegennek, hogy ez csak úgy színre vakság, mert valójában a számlálatlan milliárdok, amik Oroszországban benne fekszenek, érdekévé teszik a francia nemzetnek, hogy az orosz politika boldogulását elősegítse. "De hát nem látja", kérdeztem a jóeszű kereskedőt, kivel mindezekről elbeszélgettem, "nem látja, hogy ezzel a nagy francia nemzet, a hatalmas francia állam, a szellemes francia diplomácia s a dicső francia hadsereg teljesen a tőke rabságába kerül?" "Hogyne látnám, felelt ő, de hát mi egyébre való?" S látva meghökkenésemet, mosolyogva folytatta: "Bennünk, francia polgárokban, kezd most olyan érzés kifejlődni, mint aminővel a lázadó rendek maguk nevezték volt magukat koldusoknak, miután azoknak gúnyolták őket. Igen, mi kapitalisták vagyunk. S mind többen vagyunk azok, s mind többen emelkednek közénk ugyancsak kapitalistáknak azok közül, kik kapitalistáknak szidnak bennünket. A tőke: Franciaország ereje és jelentősége, minden egyéb csak frázis. Ezt mi itt a határszélen látjuk leginkább, ahonnan átnézhetünk a szomszéd nagy népre, mely mindenben elérhetett és túlszárnyalhatott bennünket, de abban nem, hogy nekünk több a pénzünk, mint nekik, s akiket mi katonával, ágyúval, hajóval, sőt aeroplánnal nem ejthetünk zavarba, de azzal igen, ha a pénzünket elvonjuk piacáról. Igaz, a mi tőke-politikánkkal néha abba a helyzetbe kerülünk, hogy szaladnunk kell a pénzünk után, de sohasem annyira, mint másoknak, mint az egész világnak kell ez után a mi pénzünk után szaladnia. Én, ahogy fajtánkat ismerem, biztos vagyok benne, hogy ezt M. Poincaré is így látja, s egy cseppet sem szégyellheti, hogy ő most Londonban a francia tőkét képviseli, az angol ipari és kereskedelmi impérium mellett a francia pénz-impériumot. Nagyon arra való ember, higgye meg nekem - mint ügyvéd is szerette a nagy bankokat képviselni, s most egyszerűen a világ legnagyobb bankját képviseli: Franciaországot. El kell ismerni, hogy elegánsan csinálja, nemde? Önök a külföldön éppoly rosszul ismerik a francia asszonyt a mi párizsi disznóságainkból, mint a francia viszonyokat az anarchista és antimilitarista szószátyárságból. Mi, nemcsak itt a határszélen, de nagyjában az egész országban, igenis fegyelmezett és fegyelmezhető közönség vagyunk, s az állam teljes egyetértésben képvisel minket, s mi teljes lojalitásban rendelkezünk alá az államnak. A végén a szocialisták sem tűrnék, hogy a francia tőkének valahol a világon komolyabb veszteségei legyenek, s a hadsereg sietne megvédeni a mi legális kamatainkat. Valamennyien ebből élünk és ennek élünk, s ha körülnéz, láthatja, hogy ez nem is olyan alacsonyrendű élet - mint ahogy M. Poincaré, ki első szolgája a francia tőkének, egyben a francia civilizációt is reprezentálja. Mi büszkék vagyunk rá, mert okos és rendes ember, és nincsenek benne a párizsi apache-pózok". Így a derék lorrain - s van abban valami igazság, amit mond. Nemcsak az, hogy M. Poincaréban valóban nincsenek párizsi apache-pózok, de az is, főképp, hogy a francia közönség, még a legszájasabb antikapitalistája is, valójában szívesen szolgálja a francia pénz érdekeit, és nem érzi magát rosszul ebben a szolgálatban. Éppúgy, amint az amerikai polgár sem a milliardokrácia szolgálatában. Valamivel mélyebben kéne szántani a társadalmi kritikában, mint ameddig a tőkéről való felületeskedés lejut.
(Nancy)
[+]