Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 14. szám · / · Figyelő
A forradalmak pszichológiájának két izgatóan érdekes, nagyjelentőségű rávilágítását támogatja ez a könyv. Mindkettő abba az egy tételbe kapcsolódik, hogy a tömeg spontán energiája, melynek a társadalmi élet titokzatos, szinte metafizikainak mondható kezdő időpontjában a fejlődés megindítójának kellett lennie, a kibontakozás során olyan inertiába rögződött, hogy önmagától, külső lökés vagy nyomás nélkül életre lendülni többé nem tudott és nem tud. Világosabban és részletesebben: a forradalmat (értve a szó alatt legtágabban mindig a fejlődést kiváltó változást) mindig egyes, a tömeg fölé került egyéniségek szétfeszülő energiája robbantja ki, kapcsolatban még avval a nyomással, amit az életnek a régi formában lehetetlenné válása teremt. (Fizikai képeket használok, anélkül, hogy "dinamikus szociológiát" hirdetnék - hiszen minden tudomány szimbólum, s a szociológia is az.) Bizonyos, hogy ezek nem világot rengetően új megállapítások, de a történelmi materializmus filozófiájának igen gyakran könnyelmű alkalmazása ellenében épp most éled a pszichológiai reakció, s Erdélyi Victor könyve - aktuális politikai vonatkozásain kívül - ebből a szempontból is méltó a figyelemre.
Az erdélyi románság évszázados nemzetiségi küzdelmének keretében egy ideális lelkű magyar asszony képét festi meg nagy szeretettel, s demokrata lelkiismerettel Erdélyi Victor. Ezt a népet máig a legsötétebb nemzetiségi foltnak látja Magyarország térképén az az imperialista sovinizmus, mely elnyomással akar "magyar kultúrát" terjeszteni e heterogén hazában, s a kizsarolt nemzetiségeknek, különösen pedig a román parasztságnak e szolgabíró-kultúrával szemben való természetes reakcióiban kultúrképtelenségük bizonyítékát fedezi föl Erdélyi Victor kíméletlen világossággal tárja fel, mit jelentett, milyen eredményekre vezetett ez a népgyilkos politika, ez az ősidőktől folyó rablóhadjárat, melyet a "nemzeti szupremácia" jelszava alatt folytatott és folytat - a hazai politika az erdélyi románsággal szemben. Gazdasági kizsákmányolás, hivatali autokratizmus, s az ezek nyomán kétségbeesett erővel feltörő forradalmak - Horia, Closca, Crisan, Jancu neveihez fűződik - jelzik ez évszázados küzdelemnek véres fázisait. A forradalmakat mindig az életviszonyok elviselhetetlen, elemi nyomása váltotta ki, a nemzetiségi öntudat lényegben szociális öntudat (ezt különben Jászi állapította meg), ami a vezetők egyéniségéhez szorosan kapcsolódik. A forradalmárok emlékét szent tiszteletben tartja a nép, s Varga Katalin legendás alakja is úgy él a néptudatban, mint a "Mi Asszonyunk" - Catarina, doamna noastra. Varga Katalin volt ennek a népnek védőangyala, panaszát ő juttatta el az uralkodóhoz, ő tüzelte, bátorította s vezette nem egyszer nyílt lázadás felé - a "veszett lázzasztónő" elfogásával tudott csak rövid időre ismét diadalra jutni a reakció, míg el nem jött a nyomorultak új legendája: Jancu Avram, a negyvennyolcas idők román forradalmárja. A forradalmak romantikája lebeghet e vidék fölött: Fatia Neagra - pénzverő barlangok - lángoló kúriák - Varga Katalin, amint tél idején szánon szöktetik meg, elfogják, s börtönéből verseket ír haza, a népéhez - aztán megőrül, szabadon s cellájába Jancu, az utód költözik... Véres és hihetetlen romantika ez - s ezt a romantikát nemzetiségi politikának hívják.
Gondolkodásra keltő módon állítja be Erdélyi az utolsó román lázadó, Jancu szereplését. Az elfogulatlan történetírásnak érdemes volna utánanéznie: vajon nem a szerencsétlen nemzetiségi politika okozta-e jelentős részben a szabadságharc bukását? Kétségtelen, hogy Kossuth, ki a sokfajú Magyarországot kifelé, diplomáciai tárgyalásaiban, oly kitűnő tapintattal tudta egységesnek beállítani, befelé, a nemzetiségekkel szemben sokkal kevesebb tapintattal is megvalósíthatta volna azt a tényleges politikai, érdekbeli homogeneitást, ami egyrészt lehetővé tette volna, hogy a nemzeti haderőt kizárólag a partikuláris ambíciójú nemzetiségek ellen fordítsa, másrészt az osztrák befolyást ezen a jelentékeny ponton letompítsa. A szabadságharcot az a "jellembeli tragikum" döntötte meg, amit annak idején egy francia újság így jelzett: "...Ők, akik a német faj politikai felsősége ellen lázadtak fel, akik nem akartak felsőséget ismerni, nem bírták magukat rászánni arra sem, hogy egyenlőket ismerjenek."
Erdélyi Victor könyve a demokrata magyar politikai szellem terméke, tendenciája a nemzetiségi politikájáé. Varga Katalin legendás története egy szerencsétlen nép életének szimbóluma - ezt a történetet a legendák ködébe temetni: ez az új nemzetiségi politika feladata.