Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 14. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium

Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Regény
VI.

Megtörve, napok óta tartó makacs hallgatásban könyökölt a bán egy csomó írás, papiros, könyv előtt. A nyitott ablakon keresztül friss, meleg tavaszi fuvalom lendült be néha-néha a hűvös szobába. A kastélyban csöndes jövés-menés, kopogás, lajtorját visznek, halk beszélgetés, hatalmas gyertya csonkja a nagy, lábas tartóban, összehajtogatott fekete posztó a legény vállán: Zrínyi mind látja, hallja az ablakon keresztül, de időbe telik, míg fel is fogja. Akkor azonban felugrik, becsukja az ablakot, s az előtte álló ládára zökkenve, két karját kétoldalt leeresztve maga elé sír felemelt arccal, s könnye sápadt, sovány arcán lefutva hosszú fekete dolmányára csöppen. Így ül órákig. Szeme már égető szárazságban mered a homályos sarok felé, mégse mozdul. Bánata rohama lassan-lassan leenyhül, de egyszerre csak megvonaglik a szája, s felzokog hangosan. A rémes, ugató férfisírás sokáig búgatja a mély bolthajtás echóját. Aztán elsimítja szeméből a könnyet. Markát összeszorítva mély lélegzetet vesz, ami föl csak szakadozva bufoghat már, s a végin is zokogásba fullad. Fölkel a ládáról, asztalához ül s írásaiban lapoz. Bánatos ködön át csillog feléje Deli Vid csidája, magasul elébe a szerecsen Demirhám, gomolyog a török Sziget romlott bástyája alatt. Azután egy idillium-soron akad meg tekintete: Szálly le, szép Violám, mint harmat az égbűl... - sírás csavarítja száraz torkát, s arccal borul a zizzenve gyűrődő papiroshalmazra.

Ebédelni hívni már nem is merik.

Délutáni álom idején, mikor egész Csáktornya csendes, szárazra törült arccal, de vöröslő szemmel lép ki könyvesháza ajtaján, a homályos folyosóról kiérve, idegenül pislog a lanyha verőfénybe, s lehajtott fejjel siet odább. A kápolna sötét zugolyában fölnéz a Boldogasszony kék selyempalásttal borított kis márványszobrára, leereszkedik a térdeplőre, s zavaros fejjel, tört hittel, makacsul imádkozik, könyörög, míg zsibbadt térde bírja. Föláll. A kis oltárhoz járul, enyhítő malaszt édességét érzi széthatni szívében, illendő megadással, szárnyra kelő áhítattal, nyugodtan térdel le a legalsó lépcsőre, s énekké verődik indulatának egyenletessé halkult hullámzása:

- Oh, te nagy Jehova, kegyelem forrása,
Kegyelmes Eloim, nagy Istennek fia,
Seregek Istene, Sidóknak királya,
Alfa és Omega és jók bizodalma!
Mi hasznod féreggel néked törvénykezned,
Hatalmat mutatnod és ránk fegyverkezned?
Száraz polyva ellen, az kit szél elhordoz,
Mutatod erődet, ha ránk haragot hozsz.
Uram, nem mi értünk, sem mi érdemünkért,
Hanem kegyelmezz meg magad irgalmáért,
Ne legyen heában, hogy fiad ontott vért
Körösztfán, mi értünk, s az mi váltságunkért!

Gyertyagyújtat táján visszatér könyvesházába. Ablakának fénye sokáig pislog az éjszakába. Maga ott is alszik. A kályhától elfekvő ládára tigrisbőr terül, s nemegyszer pitymallik már, mikor ráveti magát. Ha ébredne, lassan újra lehunyja pilláját, mert jó az álom és gonosz a valóság. S újra csak felnyitja: a képek színes köde elfoszlott, és kín a csukott szemmel befelé nézés. Maga elé bámul, sírás szorítja torkát, de könnye nem csordul, szárazan égő szeme előtt fénypontokat táncoltató szürke mező ködlik. Odakint csizma kopog, ló nyerít, árnyék suhan az ónas üvegkarikák előtt, kurjantás búg a messzeségben. A bán fölneszel. Fájdalom vonja össze gyászoló szakáll-kiverte borostás arcát, s visszaborul a tigrisbőrre.

Az ajtó nyílik, s egy övhöz csatolt hosszú szárú csizmás, poros, lustos alak tétováz föl a küszöbön. A legény leemeli porral, verejtékkel csapzott hajáról a kucsmát, s szólni készül.

Az úr nem mozdul. Vergődő képzelete két nőalakkal küszködik: a melléhez tapadó karcsú szűz s a halálos vázzá pusztult beteg szent, szerelmes alakjával.

A légrádi vitéz áll és vár, kint hangos beszéd örül, s fiatalos kézzel aranyat csurgat a nap. A szőke haj hullámai kuszáltan göndörödnek a fekete-sárga sávos bőrre, s görcsös fájdalom temeti beléjük a tíz ujjat. A legény lábujjhegyre emelkedik, s lassú vigyázással oson el, hogy fel ne verje a nagy urat.

- Édes jó nagy uram, kegyelmes nagyságos uram! - nyit be egy idő múlva meghatottan Migliani öklére csavart olvasóval.

Zrínyi föltekint.

- Uram! Uram! - igyekszik együgyű jóindulattal életet önteni bele amaz.

- Mért jüttél? - feddi rekedten Zrínyi.

- Uram! Uram! Az légrádiak postát küldöttek, hogy hír jüve Petrinjárul, hogy az kostajnicai török portyázó csatát bocsáta országunkban, és hogy az végeken mindenhun igön rezgölődik, s hogy az Mura-torokhoz baromcsordát ereszte, kit is mikoron az miéink környülkerítenének, lesbül reájuk ronta s farkas kaszára veté üket, ott veszének mind egy lábig, tetemek mast is az mezőben... Uram! Uram!

De Zrínyi nem állt meg, hátra sem tekintett, s alakja csakhamar eltűnt a szomszéd szobában.

A kétségbeesett barát egy ideig tanácstalanul pörgette olvasója szemeit, aztán bús fejbólogatással kiment a könyvesházból.

- Hagyja kegyelmed! - fogadta másnap a kocsin érkező Vitnyédyt -, nem beszéll ű nagysága senkihez, elhiggye bár nékem kegyelmed.

Zrínyi asztalánál ült és írt, s bánatos gyönyörűséggel mormolta a kerekedő sorokba:

- Euridice eszemben ha iün szép száiod,
Két fekete szemed, aranios szép haiod,
Két domboru mellied és szép máruáni álod,
Feiér sima hasod, két szép gyönge lábod...

mikor Vitnyédy belépett hozzá.

- Alázatos szolgálatomat ajánlva jó napot kévánok nagyságos uramnak!

- Jó napot!

- Nem másért, csak az okon jüvék, nagyságos uram, hogy Draskovith uram megéntlen reám üzene Trakostyán és Klenovnik s az hozzájuk tartozó javak kezére való visszabocsátása eránt, kihez az törvény szerént jussa van. De az négyezer forintokat, kikrül jó asszonyunk nagyságodnak hagyakozék testamentumában, írja, hogy nincsen szándokában megfizetnie.

- Hallgasson kegyelmed! - ugrott fel éktelen dühre fordult bánatában Zrínyi. - Lánya betegsége korán ritkává tette személlye látását ez várban, az gyászos napon elsiete, mihant az illendőségtül teheti vala, s ihon, az lánya utolsó akaratját megcsúfolva, ember és Isten ellen vétkezve ácsinkózik telhetetlen hamarsággal mastan az két várra! Nem adom, nem adom az négyezer forintok nélkül, azt az bitang, dézma beste k... - s eltorzult arca bíborkékké duzzadt. - Menjen kegyelmed - folytatta csöndesebben, újra lélegzethez jutva -, menjen...

Vitnyédy kelletlen féloldalas mély meghajlással búcsúzott.

Mintha bilincsekből ugrottak volna ki hetek óta a fájdalom nyűgében senyvedő gondolatai:

- Hol van belőled a pietás, Gáspár? Még ki se buggyant minden könny az özvegy szeméből, te már húzod, mentéje ujjába ragadva, meghalt az asszony, hol a hozomány?!... S a nagy szavú, kemény öklű horvát bán, a nagyra kelés, törökverő szándok vitéze sírni se tud már... kobzatörött Orpheus... s nincs az a tenger mélység, mely megoltaná az égő szívet... Koppant a kalapács, s a koporsó fáját hasító szög szívbe szaladt, és a kenetes szavak taláros szolgája tudós ajakkal lándzsát forgatott benne... S Gáspár dorbézolástól véres szeme! Asztal alá gurult pajtásait rugdosta bizonnyal mámoros kedvében, mikor érte küldtem, hogy... Itt aztán elhitte... s gyönge volt a szeme a látásra, szíve a kínra: a lángjuk fojtott gyászfáklyák még füstölögtek, s ő már gyorsan távolodó hintója párnáin nyögött a fátum ellen. És most, és most a gaz...!

Vaskos hajdúszitkok özöne nyüzsgött fejében és érezte, hogy tehetetlen velük szemben. Magasra vágott fejjel lépett az udvarra, dacosra vont szemmel nézett el messze, a napsütésben ringatózó lombkoronákra: ...akkor is tavasz volt, sebes szarvasgím nyomát keresvén járt Dráva erdején, dűlt jegenyére ülve sírta panaszát Viola kegyetlensége ellen... Feje újra lehorgadt. A kápolna felé indult. Tömjénfüstös hűsének csöndjén aztán fölmerült lelkében a virágos ravatal, rajta a halálba hervadt... Odaborult a térdeplőre, elnehezedő feje karjára csuklott, és néma könny öntözte dolmánya ujját...

...a monstancia drágakövei között tisztán fehérlik a szent ostya... a tömjénfüst bódítva kereng... az ötös csengő csilingelő harmóniája leborulásra hív... fiatal hangok kiáltó buzgósága harsogja: Te Deum laudamus, bánatos örömben búg tovább, ujjongva szárnyal aztán, hogy áhítatos búgássá tompuljon ismét... nyers vádak, magasztos példák harsonáznak a rekedt hangú páter prédikációjában... kint egymásnak felel Gréc sok harangja, s mintha tüzes nyelvek halvány fénye remegne a levegőben...

Borzongva riad föl akaratlan szunnyadásából. Fáradt szeme misztikus fény villódzását látja a kék palást selymén.

- Meghallja az Úr, ha hozzá kiáltok! Megfáradtam óhajtozásomban, könnyhullatással öntöztem nyoszolyámat. Szemem az bánattul elbágyadt, megvénhedett. Gyógyíts meg engemet, Uram, mert megháborodtak csontjaim!... Igen! Grécbe! Igen! Páterek vigasztalása, szent-gyakorlat szomorú édessége, ti gyógyítsatok meg engem!

Amott már kocsis, fellajtár, csatlós forgolódott a hintó s a felszerszámozott lovak körül. Az úr a déli napsütésben összefont karokkal, vállai közé húzott fejjel bámult maga elé hideglelősen:

- Hűvös a kápolna boltja... de mért nem melegít a nap tüze sem? Hejh, útra! Grécben vár az enyhület vezeklő csöndje!

Kattogva szaladt a hintó az úton, amelyen magasra szállt a könnyű nyári por, s Zrínyi egy sarokba dűlve nézte a pocséták vizének csillogását suhanva váltakozni mezők zöldjével, kalász sárgájával egy ideig, aztán behunyta szemét: szédült. A fegyveres kíséret ügetése ütemesen dobogott utána.

Mikor estefelé a stíriai Pettauba értek, hogy éjjelre a grófi kastély vendégei legyenek, a hintó hátulsó bakjáról leugró Angelo ijedten rántotta fel a kocsi ajtaját:

- Ahimč, il signore!

A párnákon ott feküdt Zrínyi ájultan.

(Folyt. köv.)