Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 14. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Zrínyi, bár nehezére esett, kemény elhatározással fogta magát a báni hivatal jármába. Dolgozni, míg újra tenni nem lehet! - mondogatta magában. Nyugodtan, pontosan látta el hivatalát, s nemegyszer jutott eszébe asztala mellett vagy tárgyalás közben tanuló-kora: a szorgalom és engedelmesség évei. Hasszán nem jött el a légrádi béke-ünnepre, mert szégyenelte, hogy egyszer csúfosan megszaladt Zrínyi előtt? A bán készségesen találkozott vele másutt, később, ahogy és ahol akarja! Turnicsán? Jó! Ha lázadva támadt benne az ellenkezés, s legjobban szerette volna felrúgni a tárgyalások nagy, nehéz, kecskelábú asztalát, a gréci jezsuitákra gondolt, s csitítva tette mellére a kezét. A vitéz vagdalkozik, a bán kormányoz! A béke-ünnep csömöre még el sem ült, s már a messzi tavasz hideg földszagot hozó jeges szelével a török is megjelent Szlavonországban, s az elhajtott ember- és baromcsorda komor hallgatásban, bőgve vonult az oszmán birodalom határa felé. Igen? Zrínyi a kardja markolatát ütögette tenyerével, mintha jobban bele akarná kalapálni hüvelyébe, nehogy akaratja ellenére süvöltve röpüljön ki belőle, s asztalához ülve tudósította a bécsi hadi tanácsot, s egyben utasítást kért a maga számára. Nyugalomban üljön? Csak a budai pasát fogják figyelmeztetni, hogy a béke szorosabb megtartásán fáradozzék? Helyesen vagyon! Zrínyi nem indít portyázó csatát, egy szál legényt se! Az ivanici parancsnoknak úgyis nyaka szakadt egy ilyen alkalomkor. Az ő baja! Zrínyi nem mozdul. Legfeljebb Varasdra megy gyűlésre. Meghallgatja a királyhoz küldött emberük jelentését, foglalkozik a praedauciusok dolgával, a végbeli kapitányoktól részletes kimutatást kér a hadi felszerelésről: ismerni kívánja a helyzetet, robotost rendel Petrinjához, Berkiszevinához, mert meg kell erősíteni a kulpai vonalat a nyugtalankodó török ellen, előadja az uraknak a legnagyobb nyugalommal, hogy a garázda, csendháborító Mikulich Sándor kibúvót keresve bepanaszolta a királynál, hogy Medvevárat erővel el akarta foglalni, s báni hatalmával bűnös összejátszásra kényszerítette a karokat és rendeket, higgadtan foglaltatja feliratba a rendek lelkes megbotránkozását efelett. Elnököl a praedaucius-ügy rendbehozására kirendelt vegyes bizottság ülésein, sajnálattal veszi tudomásul a király két ausztriai biztosának kerékkötő magaviseletét, de hidegvérét nem veszti el, nem, még akkor sem, amikor az ausztriai tanácsurak bevádolják a király előtt, hogy Bakaron át ökröket vitet Velencébe, s jön az uralkodó szigorú utasítása, amely eltiltja az ökrök szállításától, azonkívül a báni katonaságnak saját céljaira való használásától. Mosolygó tisztelettel rakja félre az iratot. Ó, mert türelem, csak türelem.
Prágai útja, ünnepélyes báni esküje, amelyet a király kezébe tett le, palotáknak, szobroknak és embereknek, a városi és udvari nyugtalan életnek az uralkodó személyét emelő pompája, harcos viharoknak döbbentő emlékei kövön, falon, jövendő viharoknak vallásos és politikai vitatkozásokban kerekedő szele, aztán a varasdi beiktatás s a másnapi országos ülés büszkeségnevelő fénye, lelkesedése fölverte lelkében a régi hagyományokat, s önérzete tágult horizontján a Vallás és Király kettős vezérlő csillaga ragyogott fel újra, de kétévi bánoskodása alatt egyre gyűlt a köd ragyogásuk elé. Könyvesházában gyakran elgondolkozott a falról örök-egyforma merev élénkséggel alátekintő Pázmány képmása előtt. Az udvari párt! Mindent csak a németnek, mindent a katolicizmusért! A magyar nemzet nagysága, a magyar törvények! Eh! csak velencei papiros-lámpások: színesek, ragyogók, míg egy szél ki nem fújja bennük a gyertyavilágot, aztán a sötétben sárba, ronggyá taposott szemét... Ha vallása, előmenetelén buzgólkodik, Lippay vermébe esik? Ha a királyért fárad, a németek szekerét tolja? Honnan várja hát nemzete fölemelkedését?... Pázmánynak lenne igaza? Ó, Istenem!... De ha Erdély a magyar szabadság utolsó kőbástyája, nemcsak azt kellene kívánnunk, hogy ne romoljék Erdély, hanem inkább azt, hogy előremenjen! De evangélikus! Evangélikus? S aztán?... Bástya? Utolsó menedék?... Mért nem fegyver a török ellen, s egyszer, ha kell, a német ellen, a király el...?
Gondolatát nem merte befejezni, de nem is igyekezett elfojtani, s még aznap levelet írt II. Rákóczi Györgynek, a nagyságos méltóságos fejedelemnek, őkegyelmes urának, s a kedves baráti tudósítások, kérdezősködések nehezen forduló udvarias kifejezései között ott bujkált már valami titkos, nagyot akaró rokonérzés melegsége. S amily mértékben erősödött, oly mértékben szállt szívében mélyebbre és mélyebbre a gondolat.
Közben élte a nagy úr fényes, zajjal, munkával, emberekkel untig telített életét. Sok gyertya fogyott és bor ezen a télen: egymást érte a sok lakoma és ünnep. Míg az idegen lovak vihogva ropogtatták az ólakban a gazda szénáját, fent, az ebédlő palotán piros arccal dicsérték az urak a dús asztalt. Eusébia, holddá halkulva, halaványulva, de mindenütt ott volt. Bágyadtan görbült a hímzett asztalterítőre, remegett kezében a kis, arany markolatú kés, de figyelmes volt, kedves. Sajátságos fátyolos vidámságú szeme zavart tűzzel villogott, s karcsú nyakán az elfehérült bőr alig takarta a kék ereket.
Zrínyi el-elnézte sokáig a zajos asztal felett, s ijedten kapta le róla a szemét... Eh! hát lesoványodott, köhög! Majd megjavul tavaszra! Ez a lucskos, enyhe, beteges tél, ez az oka! S visszaterelte tekintetét az asszonyra. Köhög, megint köhög!
Eusébia elővette színes hímzésű lengyel patyolat keszkenőjét, a szájához emelte, aztán egy pillanatra beletekintett, majd gyorsan összehajtogatta, s az ölébe eresztette. A következő pillanatban már mosolyogva tréfált a szomszédjával.
Aztán zene, aztán tánc! Hosszú pohárköszöntők, hosszú ivások. Vadászat, kártya, kocka, farsangos köntösben, álarccal alakos játék, nagy alvások, kandalló mellett születő szerelmek, ország dolgáról való fontoskodás, csöndben összenevető emberszólás, hangos érkezés, hangosabb búcsúzás: úgy folyta körül az élet ezer változatú hullámával Zrínyit, mint a józanság szikláját. Hallotta ő csobbanását, érezte illatát, átcsapott rajta, de a szikla szikla maradt. Nem iszik, nem táncol, nem bújik farsangos köntösbe, tőle zenélhetnek! A felesége, az egészen más, s aki bán, annak sok mindent meg lehet bocsátani!
- Megzápult az kedve bán urunknak! - mondta nyugovóra menés közben egy úr egy másiknak a hosszú folyosón.
- Kin is ne csudálkozzék kegyelmed! Mast jüve haza csak nem régen az varasdi octaváról. Nem kicsin dolog törvént tenni annyi ügyes-bajos, panaszolkodással teljes ember között.
- Monddsza csak kegyelmed, igaz, hogy az bán ipa ura elpompáskodta utolsó görbe sustákját is?
- Még vagyon egynihány az zsebében az dézma részeges bolondnak! - felelt a másik felfortyanva -, az is csak zsinegre való.
Amaz köhintett, s jobbnak látta egy általános értelmű hümmögéssel befejezni a társalgást.