Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 14. szám · / · Barta Lajos: A Macska-zugban
Gedenk Fülöp a kataszternél öregedett meg, a petyhüdt, kövér, szélütésre hajló ember már álmosan emelte tagjait, nyelvét is csak nehezen tudta szavakhoz formálni, gondolata is nagyon kevés volt már:
- Na tas Ding! Na tas Ding! Wie heisszt ma nur das?...
Aztán belefáradt, elhallgatott, mint a hibán ért gyerek illedelmesen ült és csendesen a levegőbe nézett ilyenkor.
Volt egy pipája, avval szórakozott, egy kanárija, avval ábrándozott, egy macskája, avval veszekedett. A kanári kis ezüstfehér kalickában lakott, tulajdonképpen az asszony madara volt, de amikor csattogott, a lomha, hidegülő testű ember, átengedte magát a madárhangoknak, azokon a lelke, mint ártatlan, tiszta kedély, elúszott a végtelenbe, és fonnyadt élete ettől láthatatlanul föl-fölvidult... A nagy, barnásszürke bakmacskában megrögződött az a meggyőződés, hogy ez a ház neki régi és bizalmas otthona, ahol kedve szerint élhet, az öreg azonban ellenségét látta ebben a kandúrban, ahol csak tehette, üldözte, és állhatatos makacssággal iparkodott a vén cicát meggyőzni arról, hogy a házban csak egy férfi és egy gazda van: és ez Gedenk!
Az asszony sovány és hervadt volt, otthon, még bizalmas ismerősei előtt is, legszívesebben kopott alsószoknyában, laza, félig begombolt blúzban járt, egészen elfeledkezett már arról, hogy cúgos cipője és alsószoknyája közül kinéző lábában valaha vágyakat ébresztő, szép és takargatott asszonyiság volt. Beesett arcán vékony, nyerges orra uralkodott, melyen nagy, kerek és fekete karimájú szemüveg lovagolt. A ráncos arcban két fekete szem sötétedett, valaha ragyogó, parázsló szem, most nagyszerű tűznek hideg salakja... Félig német, félig tót származás: gyermekes, kicsinykedő, érzelmes és fájdalmaskodó, a felvidékről való, ahol az emberek avval születnek és élnek, hogy az őseik rettenetesen sokat és nagyokat szenvedtek... Rémlettek is mögötte mindig a hegyek, a fenyőerdők, a csöndes völgyek, ahol félős ájtatosságban élnek a kis és buta emberek: nehogy valamely hirtelen gesztussal megharagítsák az istent... Traccsos, ijedős, jámbor templomlátogató volt, az életből még kettőt tudott igazán: hogy az urára nagyon kell vigyázni, mert egyszer a sok spriccerrel bajt csinál, és hogy a világon a legfontosabb: a pontos és jó kosztolás...
Csendes őszi délután volt. A Gedenk-ház a maga alacsony, csendes szomorúságával szerény békességben pihent a Macska-zug egyik szőlőkre szögellő sarkán. Belül a szűk udvaron, kis körben ezüstös mannafa búsult, alatta a nyáron árvácskák nyíltak, de már csak hervadt levelük sárgállott a búslakodó fa alatt.
A hegyek fölött éppen leszállt a nap, és az ormokon az erdők az alkonyi ég tűztengerébe nyúltak föl bíborpirosan lángoló koronáikkal. A szobában mélabús alkonyat úszott, az esti fény még egyszer, mint a határról visszanéző vándor utolsó tekintete, hirtelen sugárzással lobbant a bútorok közt már leselkedő ijedt árnyak közé, a kalickában még egyszer danolni kezdett a kanári, Gedenk a nagy, ódon karosszékben hátradőlve ült, feje a szék támlájára hanyatlott, szeme a magasba révedt, nem mozdult, nem gondolkodott, ott pihent, mint nyitott szemű halott, akiből az imént röpült el és most madárhangokon délnek úszik az élet...
Az öregasszony is a madarat hallgatta. Fekete harisnyát kötött, a kötés már jó hosszú volt, és kabalásan függött a kötőtűk alatt, amik az öregasszony ujjai közt bohócosan ugráltak. Nagy szemüvegét lejjebb tolva az orrán, a fekete karikák fölött hálásan és elismerőleg nézett a sárga madár felé, biztatólag és hízelkedve szólt neki:
- Mándlicska! Mándlicska! Schön!
Gedenk Anna lépett be a szobába, a városból jött, kis őszi kabát volt rajta, a testhez álló kabát kitüntette a csípőjét és a mellét. Egészen asszonyos volt, már harminc felé járt. Komor, erős vonalai voltak, minden báj nélkül, inkább kövérek és érzékiek, de könnyen petyhüdők és vénségre hajlók. A fekete szeme kívánkozó és ijedt volt, de a homloka hiába mutatott szilajságot, mert volt a lelkében egy a vén leányság alá mélyen eltemetett vonás: nagy hajlandóság az érzelmességre és a meghatottságra. Ahogy belépett, köszönt.
- Kisztihand!
Anyja rátámadt, de a támadásban máris volt valami ijedtség:
- Megint a barátoknál voltál?
- Ott voltam! És ha voltam?
- Ha te az istenért mennél oda! De te nem azért mégy. Te csak a papokért mégy.
- Hát ha megyek, megyek, tetszenek nekem, hát megyek.
- Nem szégyenled magad? Ilyen vén, amilyen vagy, mégsincs több eszed.
- Adtak volna férjhez, akkor nem mennék annyit a templomba. De férjhez adni nem tudtak, hát most ne labertáljanak nekem!
- Már megint így beszélsz velem! Én az anyácskád vagyok, de te úgy beszélsz velem, mintha a szolgálód lennék.
- Bánom is én!
- Még megérem, hogy ott talállak valakinek az ágyában!
- Ne beszéljen ilyen ostobákat!
A kanári folyton erősebben csattogott, azt hitte kis madáreszével, hogy őt biztatják a nagy hangokkal.
- Jaj nekem! Jaj nekem! Mi lesz énvelem!
- Hát maga nem jár a templomba?
- De én imádkozni megyek!
- Hát én is azért megyek!
- Ördögöket!
Az öregasszony kissé megijedt azokért, amikre elragadtatta magát. Érezte az istent, és látta, hogy a templom és a barát olyan közel vannak az istenhez, és egyszerre félősen elhallgatott.
- Inkább a másik kettővel törődnék! - már fölényesen beszélt. - Azok nem a templomba járnak. A Lujza leánya folyton az erdőben csavarog a költőjével, amíg kellett az ifiúrnak, a Böske lánya meg most is a jogászokkal flangéroz.
Kiadta mérgét, levetkőzött, leült az asztalhoz. Az öregasszony fölkelt, letette szemüvegét, a kötényével megtörülte ilyenkor mindig könnyes szemét, kifelé indult. A hangok elhaltak, a kanári is elhallgatott, és álomra hunyta szemét. Nagy csönd lett. Az öregember még egy pillanatig hanyatt hevert, aztán visszatért az életbe, fölállt és ropogtatta a fekvéstől merevült csigolyáit, majd elindult lassan, totyakosan föl-le a szobában. Szórakozottan és hagyományosan megkérdezte Annát:
- Na wo warst?
A felelettel máskor sem törődött, most annál kevésbé, mert meglátta a kályha tetején az alvó kandúrt. A pipaszárért szaladt:
- Tu Luder! - kiáltott a macskára, fölzavarta és kergetni kezdte az állatot a szobában.
Az öregasszony benyitott az ajtón, ozsonnát hozott Annának, odatette a kávét Anna elé, és a gyarló jóság szelídségével kérdezte:
- Nusika mein, nem akarsz egy kis kávécskát?