Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 14. szám · / · Boross László: A nemzeti és nemzetiségi kérdés
Magyarországnak volt
(E táblázatot Jászitól veszem, az 1911-ről való statisztikai évkönyv alapján hozzá kell tennem a következőket: 1900-ig csak a polgári népesség van a táblázaton kimutatva, 1910-ről a polgári és katonai (ami 123 000 lakos pluszt jelent). Azonkívül a statisztikai évkönyv az 1910-ben összeszámlált magyar anyanyelvűekről más adatokat hoz: szerinte volt szám szerint 9 944 627, százalékban 54,5 magyar anyanyelvű. Ez eltérések azonban nem oly lényegesek, hogy a következő fejtegetéseket befolyásolhatnák.)
Az adatok a magyarság nem valami rapid, de konzekvens előrenyomulását jelentik. Zökkenőt csak az 1787-iki népszámlálás mutat.
Ugyanis: A karlócai béke után (1699) elnéptelenedett hazánkba nagy tömegek vándoroltak be. Az 1720-ra vonatkozó adatokat Acsády az adókötelesek akkori lajstromából állította össze, de mert az új telepesek nagyobb része adómentes volt (mint a nemesség), az adólajstromokban nem volt megbízható nyomuk. Így tehát az 1720-ra vonatkozó (Acsády-féle) adatok Magyarország akkori összlakosságát, valamint nem-magyar lakosságát (melyhez a bevándoroltak is tartoztak) aligha mutatják ki teljes számban. Azonban nem az 1720-iki év fontos, hanem az, amit következtetni lehet Acsády egyéb vizsgálataiból is, ugyanis, hogy a török hódoltság alatt és előtt a magyarok az országlakosság többségét képviselték, mely állapoton aztán változtattak a török hódoltság pusztításai és a törökök kiszorulása után benyomuló idegen telepesek.
1720 után (a szatmári békére következő korszakban) a bevándorlás fokozódott. 1739-ben Szerbia és Kishavasalföld húszévi osztrák uralom után ismét török pasáké lett, s a szerbek és oláhok sűrű rajokban futottak hazánkba. És jöttek nyugati telepesek is, nem tömör csoportokban, de sokan. Sok német jött. A legnagyobb telepítő a király volt: egyúttal az ország legnagyobb földesura. 1787-ben a bevándorlott családoknak 2 838 000 hozzátartozóját lehetett összeszámlálni. A nem-magyar lakosság általuk kétszereződött. A magyar lakosság arányszáma ennek következtében 29%-ra süllyedt.
1850-ben azonban már megint 44 százalék (1720-ban 45). Ennek okai:
1804-től 15-ig a szerbek kivívták szabadságukat, és autonóm fejedelemséget rendeztek be. A szerbek nagy része visszavándorolt hazánkból.
A török kiszorulása után az Alföld elhagyott tájaira sok felvidéki tótot telepítettek. Ezeknek java része, elszigetelve magyarok között, elmagyarosodott.
A bevándoroltak jó része is elmagyarosodott, ez azonban nem fogható fel mint a magyarság szimptomatikus expanziója, hanem mint az asszimilációja kivételes módon új viszonyok közé kerülteknek (mint pl. manapság egy német elektrotechnikusnak, ki Magyarországon álláshoz jut).
De érvényesült a magyarság némi szimptomatikus expanziója is, mert 1. a magyarság volt az ország legjobban szervezett népe, az egyetlen, mely nacionalizmusával attrakciót fejthetett ki - 2. az ország társadalmi tagozódottsága (a magyarság társadalmi hegemóniája) folytán a törekvés társadalmi előbbkelőségre már fél magyarosodást jelentett - 3. az ország legattrahálóbb, mert legtermékenyebb s így gazdaságilag legfejlettebb területeit a magyarok lakták, kiknek tehát a legtöbb alkalmuk nyílt a meg nem állapodott, új életviszonyokat kereső, csatangoló elemek beolvasztására. 4. A jobb életviszonyok miatt kedvezőbbek voltak a szaporodási feltételeik is. Ez előnyös konstelláció amaz eredendő nemzeti politikának az eredménye, hogy a magyarok a honfoglaláskor az ország jó termőföldjeit maguknak foglalták le, a nemzetiségeket a hálátlan földű perifériákra szorították, és asz országban csak magyar nemességet ismertek el. Ezzel a magyarság politikai, gazdasági és kulturális fölénye, attrakciója, a fölényt gyarapító könnyebb haladása biztosítva lőn. Minden nemzet gazdasági és kulturális fölénye más nemzetek fölött, mit Jászi joggal tart oly jelentőségesnek, e más nemzetek fejlődésének megnehezítésével, tehát legtöbbnyire politikai elnyomással kezdődött. Ha Jászi ezen a tényen átsiklik, aktuális magyar szempontok hajszolják, melyekhez a mai helyzet tárgyalásánál rátérek.
A statisztika javulását 1850-ben 1787-tel szemben az is befolyásolja, hogy ekkor szerepelnek a zsidók először rendszeresen a magyarok között. Ez is a hegemónia következménye (1787-ben II. József uralkodott).
Szóval 1850-ben kétségtelenül pártatlan népszámlálás szerint (beköszöntő abszolutizmus) a magyar megint az összlakosság 44%-a volt. Ez egyezik az 1720-i aránnyal. Kimutattam, hogy a közbeesett idő kivételes volt, amiből következik, hogy az 1787-i adatokat nem lehet kiinduló bázisul venni. Jászi azonban ezt teszi. Ennek következtében túlságosan optimisztikus képet rajzol a magyarosodásról, s ahhoz a konklúzióhoz jut, hogy a magyarosodás egyenlő volt a nemzetietlen bécsi kormányrendszerek és a magyarosító pesti kormányok alatt. Ezzel szemben áll, hogy 1720-tól 1869-ig, a magyarosítás előtt, a magyarság aránya 0,4%-kal csökkent, a magyarság minden erősödése mellett, és hogy
1850-től 69-ig a magyarság gyarapodása csak 0,6%-nyi volt, ami világosan bizonyítja, hogy a magyarság fölényének az érvényesülése az abszolutizmus által ellensúlyoztatott.
A kiegyezés után felfrissült a magyar nemzeti politika, sarkallva most már a nacionalizmus divatja által is. Dacára, hogy a magyar, mint szabadsághős nemzet, elfogadta és politikai rendszerében kifejezésre juttatta az egyenlőség eszméit, a nemzeti politika a modern Magyarországban is elsősorban mint nemesi elnyomás érvényesült a vármegyei közigazgatás révén. A modern zászlók alatt diadalmaskodott nemzet az új kor politikai vívmányait nem az egész országnak, mely koronájához tartozott, hanem csak a magyaroknak szerezte meg: kizárólagosan magyar nemzeti lett a parlamentarizmus és igazságszolgáltatás, kizárólagosan magyar nemzeti lett a közoktatás, közműveltség, közelőkelőség és hazafiság is. Megfelelt ez annak a ténynek, hogy az ország (akkori értelemben vett) modern intézményei csak magyar fejlődés, magyar küzdelem művei voltak, a magyaroké lett a győzelem és a préda is. E nemzeti politika értelme, hogy közömbösségével a nemzetiségek fejlődése iránt fokozza a különbséget a magyar nemzet s a tőle függő népek nívója között, s így a magyarság attrakcióját növeli. De kétes kilátású e politika, mikor a modern forgalom mellett a függő nemzetiségeket már nem lehet annyira elszigetelni, hogy ne érvényesülhessen rajtuk más attrakció is, mint az uralkodó nemzeté, melyben mindig vannak visszataszító velleitások is. És kétélű fegyver e politika, mikor a nemzetek elfogadták és politikai rendszerükben keresztülvitték a törvény előtti egyenlőséget, mely mellett kivételes helyzeteket csak leplezetten, a törvény megszegésével vagy megkerülésével lehet fenntartani, oly eljárással, mely utat enged a korrupciónak is, és ezzel megfertőzi, legyengíti magának az uralkodó nemzetnek a szervezetét. Csakugyan, Magyarországon ma cseh, román és szerb attrakció jelentkezik, és az ország demokratikus intézményeiről kisült, hogy szúette Potemkin-alkotások. A nemzeti szervezet korrumpálása és külső attrakciók behatolása a nemzetet végveszélybe dönthetik. Dönthetik, de nem kell, hogy döntsék, ez konstellációk kérdése. Főleg annak a kérdése, hogy lehet-e az erőszakos asszimilációval bizonyos minimális kielégítő eredményeket elérni, mielőtt katasztrófa köszönt be. Ezalatt a demokratikus ellenzék folyton erősödne, és végre a szükséges eredmények elérése után uralomra jövet, felhasználva, hogy előbb a nemzetiségekkel együtt harcolt a régi rendszer ellen, áttérhetne a kiegyenlítés, az őszinte rendteremtés politikájához. (Irland!)
De azt a kérdést is vizsgálni kell, hogy nincs-e jobb asszimilációs politika eme hagyományosnál.
A magyarosítás eredményei a kiegyezés óta ezek:
A népszámlálás szerint 1869-ben az országlakosság 44,4 százaléka, 1910-ben 54,5 százaléka volt magyar. Már az abszolút többség.
Azonban nem lehet minden statisztikai magyarra számítani. Sokan kétnyelvűek, két nemzethez tartozók, lavíroznak őseik nemzete és a magyar között, ma hajlanak a magyarsághoz, de a magyar uralom minden megrázkódtatása, a magyar társadalom és nemzeti szervezet züllése ismét eltaszíthatja őket. És szerepelnek a statisztikában oly magyarok is, akik családi körben csak elvétve - nagyobb tekintély vagy titokzatosság jelzése végett - ropogtatnak meg egy-egy magyar szót: inasok, rendőrök, iparosok stb. Azért a magukat magyaroknak valló kétesek többnyire támogatják gyerekeik magyar szellemű neveltetését, s a magyar hegemónia kellő stabilitása mellett a magyarság számára biztosíthatók lesznek. De nem vesztek el végképp még a nemzetiségi propaganda számára se.
Kik magyarosodtak el?
Mindenekelőtt a városok, melyekben a kormány hivatalokat, iskolákat tart, színházakat szubvencionál, bankokkal, vállalatokkal üzleteket köt, forgalmat bonyolít le. Melyeknek lakossága nem annyira földhözkötött, nem oly hagyománytisztelő, mint a paraszt, jön-megy, felejt-tanul, sok iskolába jár, s oly pályák felé tör, melyekhez - pl. most nálunk csak magyar iskolák vezetnek, melyeken a magyar állam az úr, a magyar bíróság a fórum, a magyar nyelv az előkelőbb közönség nyelve stb. A környék a városba húz, a városi lakos mobilis tőkéjével és tanultságával mindenhova mehet. Nagyobb a városokban a társadalmi stréberkedés is, mivelhogy pedig az uralkodó nemzet többnyire gazdagabb, műveltebb és "nemesebb", mint az elnyomott, és az előkelő állásokat leginkább a maga fiaival tölti be, minden társadalmi stréberség az uralkodó nemzet attrakcióját szolgálja. Szóval mióta leomlottak a városok körül a falak és letelepedési tilalmak, az uralkodó nemzet a városokat mindenütt könnyen asszimilálja, minek példáival Csehországban és Dalmáciában már találkoztunk, további példák az Ukraina orosz, Kelet-Galícia lengyel, Porosz-Lengyelország német városai. De a csehországi és dalmáciai példák azt is megmutatják, hogy minden eredmény megsemmisül, mihelyt a hatalom meginog, a rendszer változik, a nemzeti protekció szétforgácsolódik vagy gyengül, ekkor az asszimilált várost a nem asszimilált környék, mely lakosságának bizonyos hányadát évről évre a városba küldi, fajának visszahódítja.
De viszont megtörténhetik - nehezen! - az is, hogy ha egy nemzet képes az uralmat elég sokáig kezében tartani, az asszimilált város asszimilálja a beözönlő környék lakosságát, valamint a környéket felszívja területi terjeszkedésével is.
Magyarországon a városok fejlődése nem volt oly hatalmas, hogy a városok asszimilációját a városok expanziója biztosíthatta volna. A városok fejlődését és jelentőségét a nacionalizmus szempontjából a következő táblázat tünteti fel:
Ez 1910-ben magyar többségű városoknak volt
(A zárjelben lévő százalékszám azt fejezi ki, hogy az előtte álló abszolút szám a városi lakosság hány százalékát jelenti.)
Az országlakosság szaporodása volt 1787-től 1900-ig 108%-nyi.
A vidéki lakosságé pedig csak 82,5%-nyi.
Aminek - eltekintve a kivándorlásoktól - más oka nem lehet, mint hogy a vidéki lakosság szaporodásának 108-82,5 = 25,5 százaléka, tehát a negyede, abszolút számban több mint másfél millió a városokba ment. Ugyanazt a számot kapjuk, ha azt nézzük, hogy a városi lakosság tényleges szaporodása mennyivel múlta felül a (szaporodási kulcs alapján kiszámított) természetes szaporodását. A kérdéses több mint másfél millió ember pedig majdnem mind a magyar városokba ment, mert hisz a nem-magyar városok lakosságának szaporodása (104%) az országos szaporodási átlag (108%) alatt van. Csakugyan, nem-magyar városaink mind gyenge fejlődésű, kisebb városok. S mivelhogy a vidéki nem-magyar lakosság 1787-ben a vidéki magyar lakosságnak háromszorosa volt és 1787-től 1900-ig csak 39%-kal szaporodott a vidéki magyar lakosság 219,6%-nyi szaporodásával szemben: képzelhető, hogy sokkal több nem-magyar hagyta el falvát, mint magyar. Ez föltételezhető azon az alapon is, hogy nem-magyar parasztjaink hálátlanabb földön robotolnak, mint a magyarok, s ezért könnyebben hajlanak kivándorlásra is. Alig lesz tehát túlzás (keveslés azonban még kevésbé lesz), ha kerek számban egy millióra teszem azokat, kiket a városok 113 év alatt elmagyarosítottak. (Jászi e számot 6-700 ezerre teszi, de számítását erősen pesszimisztikusnak tartja.)
A városokkal együtt magyarosodtak a németek is, kik főleg a városokra támaszkodtak volt.
És magyarosodott ama szerbek egy része, kik, mivelhogy az Alföldön jó földhöz jutottak, az idő folyamán meggazdagodtak, mire az exkluzív magyar nemesség - büszke sorai közé fogadta őket. Hasonló módon magyarosodtak más nemzetiségű nem-magyarok is, csakhogy csekélyebb számban.
A vidék általában nem magyarosodott. Balogh Pál számítása szerint a magyarság nyert az utolsó lefolyt félszázad alatt 261 és vesztett 456 helységet, a románság nyert 362 és vesztett 64, a tótság nyert 253 és vesztett 106 helységet. Jászi lekicsinyli e számítás jelentőségét, mert a magyarság veszteségei, a nemzetiségek nyereségei, többnyire kis falvak csekély számú lakossággal, melyek összesen nem olvasztottak be ennyi magyart, mint ahány nemzetiségit csak egynéhány nagy magyar mezőváros vagy falu hódított. Ez esetben azonban nem az abszolút számok a döntők. Egy falu lakossága, mely ma csekély számú, mert a gazdasági konjunktúra miatt nagy része kivándorolt, holnap - más gazdasági konjunktúra folytán - megint gyarapodni kezdhet. És ha most tót az a falu, akkor a visszaszivárgók és beszivárgók is tótosodni fognak. Minden falu nemzeti vár, beolvasztásra, valamint ellenállásra képes, és egy falu elvesztése sokszor nagyobb veszteséget jelent, mint nyereséget egy a falu lakosságánál kétszerte nagyobb tömeg magyarosodása városokban. A románság és a tótság territoriális expanziója veszedelmessé válhat. Különben a fentebbi táblázatból látható, hogy a nem-magyar vidéki lakosság a magyarnál még 1900-ban is 2 millióval több. És Rácz Gyula statisztikája szerint 552 401 húsz éven felüli önálló magyar férfi földbirtokossal 825 683 nemzetiségi áll szemben (Huszadik Század 1909. március).
Kész vagyok a magyarosodás eredményeinek vázlatával. Hozzá kell tenni, hogy a magyar nyelvet az iskolában mind többen sajátítják el, amit az Apponyi-féle iskolatörvény is előmozdított. Ha nem is akarom kétségbe vonni, hogy a nemzetiségi vidékek közoktatása sok fonákságban marasztalható el, oly lehetetlennek, mint Jászi, mégse tartom, hogy az ilyen közoktatás eredményekre vigyen, elvégre a Berlitz-schoolban is az ismert nyelv használata nélkül tanítják az idegen nyelvet, és a népiskolai ismeretek elsajátításához nem kell nagy nyelvtudás, se tökéletesség. Persze nem minden iskola és nem minden tanító végzi hivatását egyforma jól, és az oly vidéken, melyen a magyarságnak semmi talaja sincs, az iskola nem elég. A magyarosítás némely eszköze az egyik vidéken beválik, a másikon nem. Nem lehet mindenütt egy schema szerint magyarosítani.
A magyarosításnak mesterséges akadályai is vannak. Elsősorban a magyar nemesség elzárkózása, amiben az állam és a vármegye elzárkózása is benne foglaltatik, a nyomás protekcionizmus következtében. A nemzetiségi társadalomból kikívánkozó elemek visszataszításban részesülnek, és erre a nemzetiségek élére állnak.
A közigazgatás pártossága és "ázsiai állapota", melyet nemzetiségi vidékeken is a magyarság képvisel, melynek bűneiért tehát mindenütt a magyarság viseli a felelősséget és az ódiumot, általános elégedetlenséget szól. Ezt a román és a tót nacionalizmus képviselői a magyar nacionalizmus rovására könnyen gyümölcsöztetik.
Hasonló eredményre vezet a magyar nacionalizmus epigon hajtásaként jelentkező az az ostoba dölyf a nemzetiségekkel szemben, melynek kinyilatkoztatásai közül álljon itt csak egy példa: "Fogtok magyarul beszélni! Nem szégyellitek magatokat tótul povedálni?" Azt a nyomasztó érzést, amit az ily kirohanás tót fiúban kelt, dacos büszkeséggel váltja fel a saját nacionalizmusának szava, s a két érzés közül ki ne választaná inkább az utóbbit? S ha egy tót apa szívesen küldte magyar iskolába a fiát, és még buzdította is, hogy csak tanuljon iparkodással magyarul - de aztán hallja, hogy fiát az iskolában nemzetisége miatt sértik, és ez ellen semmiféleképp sem oltalmazzák, mert az iskolában mindenki ellensége a szegény tótoknak -, nem természetes, ha akkor belátja, hogy nem érdemes a magyarokhoz hajlani, nem becsülik meg a hozzájukhajlást, a legjobb megmaradni az egysorsú testvérek mellett, összetartani velük?
Ily lelkiállapotában lett a tótság alkalmas a cseh expanzió befogadására. Hála a tót kultúra teljes elnyomatásának, átvehette a kevés művelt tót a cseh irodalmi nyelvet, mely mellett a tót nyelvet dialektussá fokozza le. Amely tót vidéken jólét és műveltség terjed, ott lobog a tót-cseh testvériség zászlaja is.
Hasonlóképp húznak a szerbek Szerbia és a románok Románia felé. A fordulatot persze csak oly politikai konstellációktól várhatják, melyekben a magyarság (vagy a monarchia) nem tudná helyét megállani. Nem logikátlan számítás, hogy az a korrupció, melynek a magyar nemzetiségi politika volt a melegágya, oly nemzeti destrukcióhoz fog vezetni, melynek eredménye az összetartó erők összemorzsolása után a széthúzó erők nekivadítása lesz. Lásd: Törökországot.
*
A magyar nemzeti politikának e helyzetben két lehetősége van:
I. A hagyományos nemzeti politikának tökéletesítése és folytatása. Hogy az elégedetlenség ezalatt ne verhessen túl magas hullámokat, s a bizalom a korbács nélkül is közeledő jobb jövőben fennmaradjon, a többi politikának reformtörekvések irányában kell haladnia (nemzetiségi szempontból főleg a közigazgatási reform, a parasztérdekek istápolása és az adóreform fontos). Hogy a magyarosodás kívülről ne zavartassék, a külpolitikai helyzet stabilitására kell törekedni, mihez legbiztosabban a hármas-szövetség politikájának támogatása, Oroszország, Szerbia sakkban tartása és a horvátok protezsálása vezet: a Ballplatz eddigi politikája, mely java részében nemhiába magyar koncepció. Amiről bebizonyult, hogy az asszimiláció útjában áll, el kell takarítani: a gentry-protekcionizmust, a szavaló nacionalizmust stb. Magyar telepítésnek csak három helyen van nemzeti értelme: 1. Magyar-nem-magyar nyelvhatáron a nyelvhatár kitolása végett. 2. Magyar város nem-magyar környékén expanzió megindítására. 3. Ott, hol magyar kisebbség erősítésre szorul. Nem-magyarok telepítése is szolgálhat nemzeti célt: tiszta magyar vidéken, magyar város közelében, magyar falvak között. Majdnem minden faluban az elemi iskolával végzettek számára gazdasági iskolát kellene felállítani. A forgalom irányításánál (vasútépítéseknél) is figyelmet kell tanúsítani a nemzeti politika iránt nemzetiségi vidékek magyar központok érdekkörébe vonásával. A magyar kultúra intenzív fejlesztése is fontos. A népiskolai oktatásnak jobban kell simulnia praktikus követelményekhez: tanítani kell, hogy mely intézmény mire való, pl. hogy a posta mi mindenre jó, hogy mennek a dolgok a bíróság előtt stb. Ameddig nem járta le magát, ki kell használni az exkluzív gentry ama - különben minden úrias nemzetnél megtalálható - potyázó tehetségét is, amellyel, amikor ráfanyalodott, a gazdag rácokat és a nagytőke zsidó képviselőit is magához húzta, és minden püspök, minden földesúr legalázatosabb szolgája tud lenni. A mindig lenézett nemzetiségi parasztok a magyar gentry megváltozását irányukban, lelkesedését a magyar-tót-román testvériségért, lebilincselő szeretetreméltóságát velük szemben, pláne görögtűz-arrangement mellett, meghatódva fogadnák stb. A mai rendszer volna ez, tökéletesítve. A nemzeti elnyomás enyhítése oly tempóban, melyben a magyarosodás halad. A nemzeti elnyomás megszüntetése azonban csak ott, ahol ez automatice történik, mert már nincs, aki ellen irányuljon. Mivelhogy ez némileg oligarchikus politika, csak agrárius irányban haladhat, mert merkantil, irányban plutokráciához, korrupcióhoz vezetne (aminek szimptómái máris észlelhetők). Ily megkötöttségek miatt, és mert minden erőszak, mely nem erőfelesleg műve, kockázatos, a vázolt politika csak provizórikus lehet. Addig kell tökéletesíteni, amíg elveszti karakterét.
II. A nacionalizmus lejáratása, hogy a magyar kultúra túlsúlya automatice érvényesülhessen, a magyar nacionalizmus korbácsára nem utalva, és a nem-magyar nacionalizmus vértezetéhez nem ütődve. Hogy Amerikában könnyebb az asszimiláció, többek közt azért van, mert a nacionalizmus divatja ott nem elsőrendű faktor (aminek okait tárgyaltam már). De ha elejtjük a magyar nacionalizmust, ezzel még korántsem fogjuk a nacionalizmust hazánkban lejáratni, hanem csak kihívni fogjuk ezzel a nemzetiségi propaganda előretörését, aminthogy Ausztriában is minden pozíciót, amit a németek feladtak, a szlávok foglaltak el. Kik aztán offenzívába mentek. Tehát a magyar nacionalizmus visszavonulása nem szüntetné meg a nacionalizmus divatját hazánkban. Ehhez a magyar és a nemzetiségi társadalom összeolvadása, a magyar és a nemzetiségi kultúra kölcsönhatása szükséges. Ami elérhető a már említett és egyéb, szociális reformokon kívül a következővel: Az ország tiszta magyar, magyar-tót, magyar-rutén, magyar-oláh, magyar-szerb és magyar-német vidékekre osztandó. Minden kétnyelvű vidéken mind a két nyelv tanítása obligát, mind a két nyelv érvényesülése szabad - ha nem is egyenlő mértékben -, szóval a magyaroknak is meg kell tanulniok az illető nemzetiségi nyelvet. A pesti egyetemen nemzetiségi tanszékek, Pesten nemzetiségi kultúrcentrumok is lesznek, magyar környezetben (a kölcsönhatások szolgálatába egyleteket és lapokat fog kelleni állítani, mint kölcsönhatási centrumok Kassa, Pozsony, Várad, Kolozsvár, Marosvásárhely, Arad és Szeged jöhetnek számba). Kölcsönhatás - ez legyen a divat. Persze a magyar nyelv, mint egységet teremtő nyelv egyetlen pozícióját se adja föl. Minden kétnyelvű vidék minden lakosa kétnyelvű, tehát uniformizálva, egy társadalom tagja lesz, melyen belül kölcsönhatások fognak érvényesülni, a magyar kultúra a nemzetiségiek által gazdagodni, beolvasztó ereje növekedni fog, a Pesten centrummal bíró, államilag szintén szubvencionált nemzetiségi kultúrák viszont el fognak gravitálni külföldi centrumaiktól, és a magyar kultúrához éppúgy fognak közeledni, mint a magyar hozzájuk. Áll ez a tót kultúrára, melyet az elcsehesedés fenyeget, és áll a románra is, mely a támaszt, melyet most Románia nyújt neki, elvesztheti. Románia ugyanis beékelve oly szláv ellenségek közé, melyek közül majd az egyik, majd a másik barátsága Ausztria-Magyarország számára fontos lesz, állandóan kénytelen lesz biztonsága érdekében nagy áldozatokat hozni. Arisztokratikus-korrupciós országokban a terheket az alsóbb osztályokra tolják, melyek - amire Romániában már volt is példa - fellázadnak sarcolóik ellen. Hogy Románia ily krízisekből kigyógyuljon, nem fogják engedni ellenségei, melyek között a mozgató erő Bulgária lesz. (Bárhogy végződjön is a jelenlegi balkán-háború.) Egy bolgár-orosz-magyar osztozkodás Románián a század vége felé nem látszik valószínűtlennek (persze biztosnak sem).
Ez a politika azért ajánlatos, mert a nacionalizmus divatja már alkonyához közeledik, s a politikai szenvedélyt már újabb divat is vonzza. A magyarországi kultúrák között a vezető, az expanzív erejű állandóan a magyar lesz, s annál egyszerűbben fog érvényesülni, mennél magasabb lesz az általános kulturális és gazdasági niveau, sűrűbb a forgalom, szilárdabb a nemzeti béke. Minden esetben, mikor az ország egy kétnyelvű lakosa számára célszerű lesz, hogy az egyik nyelv javára optáljon, s a másikat elhanyagolni kezdje, a magyar nyelv győzedelmeskedni fog. E politika ki fogja domborítani és gyümölcsöztetni fogja a modern magyar politikai és művészeti kultúra nemzeti jelentőségét.
Végül a nemzeti politika még egy lehetőségére akarok utalni. A fejlődés folyamán, a nevelés tudományának haladásával, az államosítások levegőjében, a nők emancipációja után felmerülhet a kérdés, vajon a nevelésben laikus és egyébbel is elfoglalt, szabad óráikban fáradt vagy ideges vagy pihenésre szoruló szülők alkalmasak-e gyermekeik nevelésére, és nem volna-e jobb, ha ehelyett az ifjúságot - ingyen - nívós állami konviktusokban nevelnék? Ez nem is volna költséges. Úgy kéne kezdeni, mint ahogy az állam szeszadót szed a szeszfogyasztás csökkentése végett, az ideális érdeket a fiskális érdekkel összekapcsolva: aki gyermekét 8 (vagy 10) éves korán túl is maga akarja neveltetni, az kauciót fizet az államnak, melyet ő, vagy még inkább a gyerek, 10 (vagy 8) év múlva, ha az utóbbi kijárta az iskolát, visszakap. Egy erre a célra készülő statisztikából könnyen meg lehet állapítani, hogy milyen nagyságú kaucióból lenne a legtöbb bevétel, mondjuk, hogy a kaució 10 000 (v. 5000) korona, és évente 200-an (illetőleg 400-an) fizetik, akkor ez az államnak az első 10 (vagy 8) évben évi 2 millió korona tiszta jövedelmet jelent, mert ez években még nem kell kauciót visszafizetni, mivelhogy a kauciós alapon még senki se fejezte be tanulmányait. 2 millió ugyan nem sok, ha kamattörlesztésre nem is megvetendő, de én a számokat most csak a számtani példa kedvéért szerepeltetem, a kauciókból nagyobb jövedelemre is lehetne szert tenni. Később aztán az állam az esedékes kauciókat mindig az újonnan letétbe helyezettekből fizeti. Az állami konviktusok falun olcsó telken épülnének: a régi, városok centrumában fekvő iskolaépületeket és telkeket drágán el lehetne adni, ebből a tranzakcióból is nyereség származna. A nagy internátusoknak villamostelepre s több effélékre volna szükségük, ezek a vidékkel szemben mint az állam üzleti vállalatai léphetnek fel. A tankönyvek állami kiadásban, állami nyomdából kerülhetnének ki, az állam nyomdaszükségleteivel, az állami nyomdának oly piacot biztosítana, hogy ez az egész piacot is meghódíthatná, és az államnak mindenesetre nagy jövedelmet hajtana. Mindezek a financiális javaslataim persze nem foghatók fel mint konkrét javaslatok, hanem csak mint könnyed analógiák annak megérzékeltetésére, hogy a nagy reformokhoz szükséges pénzek mindig előteremthetők.
Nem ez a hely, hol az állami nevelés minden előnyére kiterjeszkedhetnék. Nem akarom tehát fejtegetni, hogy a közoktatást mennyiben fejlesztené, s hogy mily igazságos rendszer, mely alatt nem a gazdag szülő taníttat és a szegény szülő nem, hanem egyszerűen az állam taníttat, ki-kit hajlama és tehetsége (szülei kívánsága) szerint. Nem akarom azt se fejtegetni, hogy az állam a konviktusokkal (a hadsereggel és hivatalnokai fogyasztószövetkezetével) mint legnagyobb fogyasztó az áralakulásra vásárlási feltételeivel döntő befolyást szerezhet (és tehetne pl. drágaságok ellen). Arra se térek rá, hogy miképp lehetne az állami internátusokkal összefüggésben a katonai kiképzést, a véderőrendszert is reformálni, úgy a véderő, mint a szabad évektől nem szívesen megfosztott honfiak érdekében. És arra is éppen csak utalni akarok, hogy az állami nevelés bármily nemzeti politikának legkülönb eszköze lehetne.