Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 13. szám · / · Disputa
Távol a hazától, talán kissé elkésve is olvasom Az Újság vasárnapi számában Bródy megszokott cikkét. A név maga elég, ugye, hogy élénk figyelemmel és érdeklődéssel olvassunk, és komolyan vegyünk egy napilapba küldött croquist is, és így Bródy sem veheti rossznéven, ha, amit mondott, komolyabban veszik, mint ahogy ő maga akarta, mikor egy könyvet, mint írja, vacsora alatt, talán rosszkedvűen futott át. Thomas Mann, mint ezen az új művén is meglátszik ("dunkel erschütternd" nevezik idekinn) - megbecsült író, ki saját írói - ezt aláhúzom - értékével nagyon is tisztában van, s azt talán túl is becsüli, s tán nincs is értelme, egy másik finom és nagy látkörű céhbelivel szemben a védelmére kelni. Engedjék meg, hogy egyszerűen, szószerint ide tegyem a Tod in Venedig tartalmát Bródy szerint, mert ha ő bajosan talál rá szavakat, nekem mindenesetre még inkább nehezemre esnék.
"Az elbeszélés hőse egy író: Aschenbach nevű és Münchenben élt. Túl férfikora delén, kezdte francia festékkel kezelni a haját és bajuszát. Egyszerre rájött a vágy: utazni, délszakra menni. Megindult Itáliának. Mindjárt gyanús volt nekem, hogy miért megy német kollégám egyenest Velencébe? Hamar kisül, hamarább, mint szeretném. Költött kartársam - szeretem hinni, hogy nem az élő író - kifáradt a teremtésben, és a természeti erők fogyatékosak, sőt deviálnak benne. Azelőtt állítólag író-művész volt, a női nemen át és főképp az ő kedvükért. Ez a vonatkozása hihetetlenül ellankadt, beszáradt, nem is tudom, hogy fejezzem ki magamat, hogy az én olvasómat, a mi olvasóinkat ízlésében meg ne sértsem.
Már most képzeljenek el nálunk egy regényt, amelynek a hőse egy férfi, aki kezd rájönni arra, hogy nem férfi többé, sőt igazában nem is volt az soha, inkább dacból, makacsságból, érvényesülési vágyból mímelte eddig is. E pontig talán nagykeservesen eljuthatna egy szerencsétlen magyar is. De ami ezután következik, az az igazi baj: német novellánk hőse meglát egy csinos - és úri - lengyel fiúcskát, és érdeklődni kezd iránta. Az úrigyerek és környezete nem reagál erre, és hősünknek nincs kilátása viszontszimpátiára. Vágyakozása fantasztikusan nagy, reménysége semmi, betegségének megfelelő bátorsága nincs. Szegény öreg úr, nem vagyok részvéttelen ember, de mégis inkább utállak, mint sajnállak! Hol végzed, mi történik veled, és lassan nevelt, hirtelen föltámadt perverzus érzéseiddel? Nem is vagyok kíváncsi, de Thomas Mann elmondja nekem, hogy gyáva és bolond hőse megöli magát. Ha ő maga, az író nem mondaná, nem is hinném el. Kevéssé ismerem ugyan ezeknek a szerencsétleneknek a lélektanát, de úgy gondolom, nem így, nem ezért és nem egykönnyen mennek el a földről. És nem Itáliában, ahol nincs is rossz dolguk."
Tehát Aschenbach "azelőtt állítólag író-művész volt, a női nemen át s főképp az ő kedvükért". Bocsásson meg Bródy, erről sehol egyetlen szó sincs. Aschenbach művészete veleszületett, akarata elleni és szinte ridegen személytelennek van feltüntetve, oly szigorúnak, hogy az állam "ausgewählte Seiten von ihm in die vorgeschriebenen Schul-Lesebücher übernahm, was ihm innerlich gemäss", mivel egész élete a legszigorúbb művészi kötelességteljesítés. Nőkről nincs is említés, minthogy feleségét rövid boldogság után elvesztette, leánya maradt, míg fia sohasem volt. Kimerültségéről csak annyi, hogy egy májusi délután szokatlan időben sétálni megy, hogy megkezdett munkáját, mely "weder geduldiger Feilung noch einem raschen Handstreich sich fügen wollte" ott, ahol máskor is, abba kellett hagynia, s érzi, hogy a kegyetlen művészi munka feszültsége mégiscsak kifárasztotta, és üdülésre van szüksége. Így jut Velencébe, a Lidóra, a magyarok által is jól ismert Hotel des Bainsbe, egyszerűen fürdőzni egy kissé, és mint talán Bródy is, "die ungeheure und betäubende Unterhaltung der Meeresstille zu geniessen".
Első este tényleg meglát egy tökéletes szépségű lengyel fiúcskát, és szereti a tengerparti délelőtt csodás nyugalmában szemeit rajta pihentetni, mint a hellének a látható szépségen mérni gondolatait, miközben képzelete már elhalványult, "noch nie von eigenem Feuer durchleuchtete Gedanken" hoz elébe: az ifjú Phaidros és Sokrates "der verschlagene Hofmacher, der auch das Wort sprach, dass der Freund göttlicher wäre, als der Geliebte, weil in jenem der Gott sei, in diesem aber nicht".
Pár nap múlva, a levegőt ártalmasnak gondolva, el akar utazni, és mikor észreveszi, hogy a fiútól alig tudna, már nem akar elválni - "Macht er eine bereitwillig willkommen heissende, gelassen aufnehmende Gebärde". Bereitwillig, Mann ezt hangsúlyozza, a művész elejébe megy, átengedi, át kell hogy engedje magát új és különös megéléseknek, nem szorítja semmi nyárspolgárin kitaposott útra, ki kell élnie emócióit, hisz azokból táplálkozik még egy olyan ember is, kinek, mint Aschenbachnak egész élete "die Möglichkeit sittlicher Entschlossenheit jenseits der tiefsten Erkenntniss".
Nem öli meg magát, Bródy a tényekre is rosszul emlékszik. Velencében marad, míg a kolera titkosan mindjobban elhatalmasodik a szűk utcákban - ő sem kerülheti ki, véletlenül túlérett epret eszik és meghal, elpusztul - nem élhet beszennyezetten és semmivé téve - az nap, mikor a kisfiú úgyis el fogja hagyni a várost.
A Lidóra egy titokzatos gondolás, igazi Charon vitte hősünket, s még Münchenben indulás előtt is feltűnt neki egy különös ember, ki fogait úgy vicsorgatta, mintha halálfej volna..., akart és gondos előkészítése hangulatunknak az enyészetre, mely a merész és kínos témát azzal is enyhíti, hogy az egészet valószínűtlenné, képletessé és túlvilágivá teszi... hiszen Mann nagyon is tudatosan kiszámítva és spontaneitás nélkül dolgozik.
Bizonyosan nem lehet véletlen, hogy egy nagy német kiadócég éppen mostanában tette új fordításban széles körben hozzáférhetőbbé Plats legművészibb alkotásait, köztük éppen a Symposiont és Phaidrost, melyből egész sorok átköltvék Mann könyvében. Lehet, hogy mint Bródy mondja, "e csúf téma igen közérdekű most Németországban" - nem tudom, azt hiszem, a legtöbben alig ügyeltek rá a mű olvasásakor, mely valami sokkal mélyebbet, keserűbbet akar kifejezni. Mann sem most gondolta el először, egész életműve nem egyéb ennek a keserű igazságnak minden oldalról való megvilágítása és alázatos elfogadásánál. Jobban nem lehet megértetni, mintha ide írom:
"Glaubst Du nun kleiner Phaidros, dass derjenige jemals Weisheit und wahre Manneswürde gewinnen könne, für den der Weg zum Geistigen durch die Sinne führt? ...Mögen wir auch Helden auf unsere Art sein... wir sind wie Weiber, denn Leidenschaft ist unsere Erhebung und unsere Sehnsucht muss Liebe bleiben. Unser Ruhen und Ehrenstand ist eine Posse, Volks und Jugenderziehung durch Kunst ein gewagtes zuverbietendes Unternehmen..."
Nem tudom, mit lehetne ehhez hozzátenni, nem is volt más a szándékomban, mint mindenütt Mann saját szavaival valami tévedést?... helyreigazítani, hiszen ha egymást nem akarják megérteni, kinek megértésére számíthat hát a szerencsétlen művészember?