Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 13. szám · / · Figyelő
Az utolsó száz év művészetének gyűjteményei körül mindenütt sok a baj. Hiábavaló minden jóakarat: a kortársak fölött nem lehet objektív ítéletet mondani. Az események és szereplőik jelentőségét csak azok mérlegelik helyesen, akiket nem vakít el a szemük előtt vívott küzdelem heve. A kritika fejlődése napról napra bizonyítja, hogy művészeti kérdések elbírálásánál nem érvényesülhet egyszerre és egyformán minden szempont. Általános érvényű kritikát gyakorolni egyszerűen lehetetlen, mert a művészi munka egységes jellegű, koncentrikus folyamat. Jó kritikus csak az lehet, aki egyéni érzéseit össze tudja egyeztetni a művész egyéni törekvéseivel, aki úgy tudja összpontosítani megfigyelőképességét és viszont úgy tud el is vonatkozni bizonyos zavaró szempontoktól, mint az, akinek művészetét bírálja.
Az ilyen magasabb értelemben vett kritikai képesség legfontosabb feltétele a határozott művészi egyéniség, tehát egy nagyon is személyes tulajdonság. Mégis azt látjuk, hogy ezt a teljesen egyéni tulajdonságot, mikor az ország legnagyobb művészeti gyűjteményének ügyéről van szó, egy személytelen valamitől, egy bizottságtól várják el, s hozzá még egy olyan bizottságtól, amelyik elsősorban bizonyos művészeti egyesületek kiállításain köteles megvásárolni az állami gyűjteményeknek szánt műveket. Elképzelhető-e azonban, hogy egy egyéniség nélküli jogi személynek egységes programja vagy éppen invenciója legyen? Elvárható-e az értékes egyéni tulajdonságok, az újító forradalmi törekvések jutalma ott, hol az ellentétes nézetek egymást paralizálják? S ha jogi szempontból gondolkozunk: hol van a bizottságban a felelős ember, akit a művészi törekvések jelentőségének, az egyéni értékek súlyának félreismerése miatt kérdőre lehet vonni?
Óh igen, az ilyen bizottságok nagyon jók a felelősség elhárítására, de nem jók az egyéniséget és előrelátást feltételező alkotó munkára. Könnyen elképzelhető az a rend, hogy a felelős képtárigazgatót többen ellenőrizzék abból a szempontból, hogy gyűjteménye számára kvalitásos munkát vásárol-e vagy sem. De amilyen helyes az ilyen kvalitás-kérdés megítélését több személyre bízni, éppoly kevéssé várható el az elvi szempontok megállapítása az alkalomról alkalomra összehívott testületektől.
Modern képtárunkon, sajnos, még mindig nagyon látszik a gyarapítás rendszeressé vált rendszertelensége. A képzőművészeti társulat és más egyesületek kiállításainak iskolás eredményei ott függnek a falakon. A művészetünk történetében eseményszámba vehető invenciókat nagyrészt még ezután kell összegyűjteni. A külföldi mesterektől megvettük a nemzetközi, vagy egyéb idegenek által rendezett kiállításainkon szereplő képek javát, de nem volt módunkban felkeresni a legjelentősebbet a maga forrásánál, hogy a nagy nyugati - és keleti - kultúrnemzetek művészetének főirányait fontosságuk szerint mutathassuk be. Aki pl. nálunk akarná megismerni a francia impresszionizmust, arra a meggyőződésre juthatna, hogy ez iránynak Pissaro a legnagyobb képviselője. Delacroix, Maret, Cézanne, van Gogh, kik nélkül a mai piktúra el sem képzelhető, vagy olyan külföldiek, kik művészeinkre különös befolyást gyakoroltak, teljesen hiányoznak. Vagy talán még most is azt várják a képtárt látogató fiatal művésznövendéktől, hogy a Peel Paulok, Firle Walterek, Dillek, Baischok és Rotta Silviók felfogásán nevelkedjék?
Dr. Térey Gábor megtette most, a modern képtár átrendezésekor a szükséges császármetszéseket. Bevette a sivár szürkeségeket, megfosztotta a képtárlátogató filisztereket szívük választottainak nagy részétől. S most, hogy külföldi képeink javarészének kis csoportját látjuk, hatványozottan érezzük e gyűjtemény hiányait, jobban látjuk mint valaha, hogy képtárunkból éppen azok a mesterek hiányoznak, akiknek nevéhez a legnagyobb események, a legnagyobb elvi újítások fűződnek.
Talán e tüntetésszerű új rendezés hatásaképpen elkövetkezik a rég várt újítás, az állami és múzeumi vásárlások kettéválasztása.
A képtár magyar részének rendezésénél persze tekintettel kellett lenni más szempontokra is. Az ország határain belül minden adófizető polgárnak joga van arra, hogy becsületes úton szerzett érdemeit elismerjék s jutalmazzák, még akkor is, ha semmi különösebb egyéni erő sem nyilatkozik meg bennük. Magyar képtárunknak be kell mutatni művészeti termelésünk egész kiterjedését.
Természetes, hogy a hangsúlyokra itt is nagyon kell ügyelnünk, mert különben helytelen képet nyerünk művészetünk erejéről. Ezek a hangsúlyok amennyire hiányoztak modern képtárunk régi elrendezéséből, annyira érezhetők a mostaniban. Rippl-Rónai József megkapta az egyik díszhelyet. Vaszary János egész artisztikus mivoltában érvényesül, Kernstock Károlyt legharmonikusabb alkotása képviseli. Katona Nándorról már megállapítható, hogy legjobb élő tájfestőnk. Az öregek közül Madarász Viktor, Markó Károly, Lotz Károly, Székely Bertalan, Zichy Mihály megkapták a helyes beállítást, nem azt a bizonyos szertartásos díszhelyet, hanem festői értékeik tanulságos szembehelyezését.
Munkácsy jelentőségét pedig aránytalanul jobban mutatja be a most kiállított sorozat, mint a régi. A patetikus bibliai kompozíciók reprezentatív vázlatai helyett új szerzemények díszítik képtárunkat. Ez új képek a mester legjobb korszakából valók, az általános emberi érzések és a tiszta festői kvalitások szerencsés egybeolvasztása idejéből. Ezek az új vásárlások jelzik az utat, melyen a múzeum igazgatósága haladni kíván. Ezek már a gyűjtemény programszerű gyarapításai.