Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 13. szám · / · Figyelő

Schöpflin Aladár: Hatvany Lajos darabja

Hatvany Lajos színdarabját, A hírnevesek-et (gondolom, ez lesz a magyar neve, ha a német burokból előlép annak, ami, magyar darabnak) nem láttam színpadon, nem is dicsekszem azzal - amivel úgyis hiába dicsekednék akárki, úgyse hinném el neki -, hogy el tudom képzelni, milyen lehet a színpadról hallva. Csak úgy szólhatok róla, mint olvasmányról.

Nagyon érdekes olvasmány. Énrám elsősorban úgy hatott, mint egy nagyon finom, éles elmével átgondolt, pontosan megfigyelt és erős koncentrálással koncipiált irodalompszichológiai essay egy olyan dologról, ami engem véletlenül nagyon érdekel: az írónő pszichológiai típusáról. Írónak lenni, a fogalom minden romantikus páthosztól letisztított, mai értelmében annyit jelent, mint a normális, polgári társadalmon kívül állónak lenni, sehova nem tartozni, mindenhova vágyni, örökké nyugtalannak lenni és nyugalomra vágyni, időtlennek, rokontalannak, családtalannak lenni, s folyton epekedni időhöz kötöttség, emberek rokonsága, biztos, nyugodt családi otthon után, polgári, békés, jó élet után. Hazulról hozott, a gyermekkorból átszármazott polgári ideálok, amelyeket vastag kéreggel hárít el a nyugtalan bohémélet ezer tapasztalata, megszokása, szivárványos színessége, talmi, de kedves csillogása, de amelyek legalább néha, a magábaszállás óráiban mégiscsak átragyognak a vastag kérgen, és szomorú nosztalgiával töltik el a lelket. Férfi is nehezen állja ki, pedig kevésbé távolodik el a polgári társadalom és erkölcs normáitól, a visszatérésnek legalább a lehetősége mindig nyitva van a számára, őt nem sztigmatizálja erkölcsileg bűnössé a cigányélet. De nő? Természetes ösztönei sokkal inkább vonzzák őt az anyaság s ami ezzel vele jár, a nyugodt, csöndes, normális polgári élet felé, és mégis, nem képes benne maradni, mert benne van a nyughatatlanság mérge, a sokszorozott élet szükségérzete, a szenvedélyes szabadság - vágy, elsősorban az önmagától, a saját érzékeitől való szabadulás vágya. És visszatérni, teljesen visszatérni ránézve nem lehet, mert magával hordja egész múltját, átélt izgalmait, elintézett szerelmeit, amilyeneken egy férfi egyetlen vállrándítással túlteszi magát, egy nő azonban soha, semmiképpen nem tud szabadulni tőlük. Hatvany Matildja is hiába menekül egy becsületes polgári házaséletbe múltja elől és az önmaga érzékei elől, hiába keresi ki magának a legkitűnőbb, legbölcsebb és legnemesebb férjet. A veleszületett méreg folyton dolgozik benne, nem tudja elfojtani magában az írót, lefordítja irodalmi nyelvre férje tudományos eredményeit, szenzációs drámát csinál férje nagy archaeológiai felfedezéséből. Becsületes akarata, hogy hű marad ehhez a férjhez, szeretni fogja, amennyire csak szeretni kell egy férjet, és akarata alatt, tudattalanul bonyolódik bele abba a régi életébe, amely elől a házasságba menekült, régi, elintézett irodalmi szerelmeibe, literátor-hiúságába, mohó sikervágyába, és abba a kibogozhatatlan hazugságba, amely az artistalélek életének lényege. Hazudik férjének, hazudik udvarlóinak, hazudik önmagának, nem tudatosan, akarva - ösztönszerűen hazudik, és tulajdonképpen leginkább önmagát csalja meg. Egy önmagából, neméből, társadalmi helyzetéből, lelki diszpozíciójából kiforgatott lény - ez az írónő. Boldogtalansága, vágy és undor közötti örökös, nyugtalan hányódásra ítélt lélek, mindig az ellenkezőjét cselekszi annak, amit boldogságának érez, mindig más erkölcs szerint cselekszik, mint amit igaznak érez.

Hatvany Matildját minden tudatos érzése nemes, előkelő lelkű férjéhez és mellette a családi boldogsághoz húzza. A szabad nő viharos életéből menekült a férjhez, tudja, hogy a benne élő asszonyi ideált csak vele, mellette érheti el, megvan benne az igazi nő minden vágya a nyugalom, a kötöttség, a függés után, de mégsem igazi nő, az érzékei férfi-érzékek, és úgy vonzzák, előbb tudattalanul, majd mind jobban tudatossá válva a szép színész, az asszonyi érzékeket csiklandó homme femmes felé, ahogy a férfiakat ragadják érzékeik a hetérák felé. Egy nagyszerű férfi becsületes szerelme, egy elintézett szerető végzetesen lobogó szenvedélye, egy kiégett szerelmes állati hűsége közül a negyediket választja, akinek aljasságát, hazugságát, minden szoknya után futkosó, buta bujaságát maga is tudja, és mégse tud neki ellenállni, mert felébresztette és olthatatlanul megszomjaztatta érzékiségét. Két ember egy testben: hitvességre és anyaságra vágyó asszony és hetéra-kergető férfi, George Sand, aki szamaritánus módra ápolja Musset, és ezalatt kikezd a szép, buta velencei doktorral.

Mondom, az írónő típusának a rajza megragadó és föltétlen irodalmi becsű Hatvany darabjában. Nem olvastam müncheni előadásáról kritikákat, nem tudom, kiemelték-e ezt, ami a fődolog benne, ami kiemeli a modern drámaprodukció színvonala fölé. A történet maga - ennek a lényeges dolognak jóval kevésbé lényeges kerete - jeleneteiben jól és hatásosan van megcsinálva, csak az egyes jelenetek összefűzése nem elég szerves, sok éles hézagot mutat arra, hogy a dráma igazán nagyszabású dráma módjára megelevenedjék s a mellékalakok - Matildon kívül mindenki mellékalak a drámában - kelleténél kissé sematikusabbak. A darab érdekes, és az irodalomban ilyen jellemzően ritkán látható átmenetét mutatja egy nagyon hatalmas erős írói egyéniségnek a kritikából a pozitív írói alkotásra, a költészetre.