Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 13. szám
Azt a mulatságos s nem minden tanulság nélkül való történetet - (úgyis lehetne mondani: "irodalmi társaságaink a huszadik század elején"), mely a Greguss-jutalom odaítélése körül nemrégiben lejátszódott, röviden a következőkben foglalhatjuk össze. Greguss Ágost, aki a Kisfaludy-társaságnak valamilyen funkcionáriusa volt, nagyobb summa pénzt hagyományozott azzal a feltétellel, hogy ennek a kamatait a társaság a legjobb kritikai dolgozat jutalmazására fordítsa. Az idén kerül először kiosztásra a jutalom, Angyal Dávid volt a bírálóbizottság előadója, aki azt javallotta, hogy a Greguss-jutalommal a legnagyobb magyar kritikusnak, Gyulai Pálnak emlékét tiszteljék meg. Ez ellen a javaslat ellen a Kisfaludy-társaságnak elvi kifogásai voltak, élő kritikus mellett döntöttek, kimondván, hogy a pálma Angyal Dávidot illeti meg. Az előadói dolgozatáért, mely remekbe készült, és Gyulai Pálról írt emlékbeszédéért, mely - ha lehet - még remekebbe készült. Itt már bátran meg lehetne állni és szervírozni a beígért mulatságokat és tanulságokat, ha az Irodalomtörténet című folyóirat, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság hivatalos közlönye még néhány nem kevésbé szórakoztató tanulsággal az egészet meg nem szerezte volna. A dolog úgy kezdődött: Horváth János rövid bírálatot írt Angyal Dávidnak előadói jelentéséről (hogy miket írt, arról még lesz alkalmam szólni), s néhány tagadhatatlanul megszívlelendő szempontot ajánlott a referens figyelmébe. (Úgy is mondhatnám, hogy rábizonyította felületességét, hívatlanságát.) Angyal Dávidot sem hagyá pihenni a nagy ártatlan igazság, hamarosan válaszolt Horváth Jánosnak, s az a szelídség, mellyel a Pap Ferenceknek, meg Vértesy Jenőknek, meg a Kékieknek a legváltozatosabb jelzőket adogatta ("szépen fejtegeti szerző", ezt és ilyeneket egyetlen magyar kritikustól sem sajnál, meg hogy "Császár Elemér nem szokott pihenni", "könnyed tollú", ezzel a jelzővel Ambrus Zoltánt boldogítja), mondom, az óvatos, körültekintő szelídsége, mely az egész jelentésnek meglehetősen sunyi karaktert ad, alaposan elhagyja, s most már nem azt nézi, hogy Horváth Jánosnak igaza van-e vagy sem, hanem - mint Babits Mihály helyesen jegyezte meg - a gutgesinnt-ségét teszi vizsgálat tárgyává. "Mi nem vesszük rossz néven rg-től - mondja -, hogy a Nyugat tehetségesebb íróinak méltánylását kívánja. Ez helyes kívánság, el kell ismernünk a tehetséget, bármely irányból is közeledik felénk. De furcsa az, hogy rg csak az egyik irányban lát fiatal tehetségeket, s hogy a forradalmi radikalizmus eszmeköre iránt ennyi előzékenységet tanúsít. Ha megfontoljuk az ilyen felfogásnak hatását az olvasókra, azt kell kérdenünk, vajon az irodalomtörténeti társaság miért próbálja segíteni azt a munkát, mely el kívánja szakítani a magyar közéletet a hagyományoktól. És azt a kérdést sem fojthatjuk el, hogy minő részt kíván magának az irodalomtörténeti társaság elnöksége az ilyen próbálgatásban? Az elnökség felfogását nem bírtuk összeegyeztetni rg fejtegetéseinek célzatával". Világos, ez az angyali üdvözlet közelebb esik a denunciációhoz, mint az irodalmi vitatkozáshoz. Angyal Dávid, aki a Greguss-jutalomról írt jelentésében Horváth Jánosról még azt írja, hogy "amit ír, annak súlya van", most siet bevádolni őt főnökeinél, azoknál, kiktől az egyetemi tanárságok sorsa függ, hogy íme, Horváth János nyugatos, Horváth János kiválóaknak tart olyan embereket, kik a Nyugatba írnak, kiknek tehetsége a Nyugat révén érvényesült. Horváth Jánost szegényt valóban sikerül is halálra rémítenie: éppoly gerinctelen, mint alacsony szempontú nyilatkozatban - melyet Angyal Dávid kritikájától legfeljebb intellektusbeli fajsúlya különböztet meg előnyösen -, hárítja el magától a vádakat, és okmányokkal igazolja, hogy tulajdonképpen Angyal Dávid a nyugatos. S így tovább. Mielőtt mindezekből a következtetéseket levonnók, egy hangosabb megjegyzést kívánunk tenni. Nekünk ne ajándékozza se Angyal Dávid Horváth Jánost, se Horváth János Angyal Dávidot, mi ebből a kétes értékű megtiszteltetésből nem kérünk. S ha csak a mi bizonyítványunktól függ Angyal Dávid kétezer koronája s Horváth János egyetemi professzorsága, annak az elismerésétől, hogy semmi közük a Nyugathoz, semmi közük Adyhoz, meg Babitshoz, meg Ignotushoz, meg Schöpflinhez, hát mi ezt a bizonyítványt szívesen kiállítjuk nekik.
*
Amiket a következőkben Angyal Dávid előadói jelentéséről elmondok, azt jórészt már Horváth János is elmondotta első és becsületesebb rg jegyű bírálatában. Nem szólok az előadói jelentés pongyola, dadogó stílusáról. (Lumpenjargon, mondotta volna Schopenhauer "Bód Péter is így használja", védekezik szeretetreméltó ártatlansággal Angyal Dávid. Hát én nem tudom, hogy írt Bód Péter, de azt tudom, ha az ág. hitv. ev. gymnasium Arany János önképzőkörében ilyen angyaldávidi írással merészkedtem volna a pódiumra, hát Lehr Albert lekergetett volna.)
Akiket sorra vesz, akiket elmellőz, egyaránt jellemzik judíciumát, jóhiszeműségét és lelkiismeretességét. Ignotusról szólva azt az óhajtását fejezi ki, hogy "szerettük volna, ha összegyűjti könyvében a legújabb magyar irodalomra vonatkozó cikkeit", és nem tudja, hogy "Kísérletek" című vaskos kötetében Ignotus kritikai termésének legjavát gyűjtötte egybe. Arról sem tud, hogy Ignotus színi bírálatai is külön füzetben jelentek meg, s csupán az Olvasás közben című régi kötetéről hord össze felületességeket, melyeknek gáncsa is, dicsérete is egyformán elviselhetetlen. Vajon kitanítsuk-e Angyal Dávidot, hogy Ignotus könyve sok szempontból, persze Angyal horizontjánál magasabb szempontokból bírálható ugyan, de hogy ugyanakkor, mikor Alexander, meg Kéki, meg Keszler komolyan számba jönnek a koszorúsok között, akkor Ignotusnak erről a könyvéről csak a legnagyobb reverenciával illik beszélni? Keszler Józsefnek kétszer is kondoleál az előadó, hogy a napi sajtóban megjelent bírálatait nem gyűjtötte össze, holott ez őt - Angyalt - mulattatva tanítaná. Ellenben nem tudja azt, sohasem hallotta, hogy a napi sajtónak egy másik igazán komoly, becsületes meggyőződésű, pallérozott ízlésű, szempontokban gazdag írója, Salgó Ernő, már több mint egy évtizede fejt ki minden méltánylásra érdemes kritikai tevékenységet. (A Klasszikus Regénytár előszavai is figyelmeztethették volna Salgóra.) Babits Mihályról sem tud semmit Angyal Dávid előadói jelentése, azokról a pompás tanulmányokról, melyeket az egyetlen essay-írónkról, Petőfi és Aranyról, valamint Vörösmartyról írt. Minderről Kéki tanár - Angyal irodalmi tanácsadója - nem informálta őt, aminthogy elfelejtette informálni Schöpflin Aladár nagyon értékes kritikai tevékenységéről, amiről Angyal Dávid kreti és pleti között csak úgy futtában tesz említést. Szabó Dezső magas intelligenciájú és nemes temperamentumú írásairól egyáltalán nem tud, Lukács Györgynek tanulmánykötetéről, Hatvany Lajos érdekes könyvéről (melyet nem lehet egyszerűen a "lirizáló, köldöknéző" kritika bornírt fogalmával elintézni) - Kéki tanár szórakozottságából szintén megfeledkezett.
Az előadói jelentés csupán kritikai irodalmunk kritikája kívánna lenni. Egyetlenegy részlete van, mely pozitív kritika: Ady költészetével végez benne Angyal Dávid. Katonás rövidséggel, vérfagyasztó biztossággal, aminthogy egész írásán megérzik, hogy ez az ember még sohasem kételkedett önmagában. Négy versét idézi Adynak, kettőt legelső, nagyon rejtegetett kötetéből (hogy a fenébe jutott ehhez a kötethez, mikor kritikai irodalmunk java terméséhez nem jutott el), s ezekről szólva, mellettük haladtában nagy kegyesen Ady vállára fekteti kezét, s két verset a Vér és Arany kötetből, melyekről ajkbiggyesztve állapítja meg, hogy: Baudelaire és Verlaine. Idézhetném azt is, amit erről a gyerekes megállapításról öt esztendő előtt írtam, de talán helyesebb, ha Szabó Dezső egyik kritikai cikkét idézem, legalább egy okkal többje lesz neheztelnie a "forradalmi radikalizmus eszmekörére". Az általános műveltségűek (horreur!) zagyva összevetéseiben - mondja Szabó Dezső - Baudelaire és Ady gyakran egymás mellé párosíttatnak. És már látom a jövő doktori értekezését: Baudelaire és Ady. Utóvégre nem lehetetlen, hogy Ady pályája elején egy-két verset Baudelaire hangulat alatt írt. De nincs ellentétesebb valami, mint a Fleurs du mal és Ady költészete és még helyesebben: Baudelaire és Ady egyénisége között. Baudelaire egyik fő sajátsága bizonyos mesterkéltség, valami keresett démonkodás. (Ez nem akarja kisebbíteni.) Adynál épp az a spontánság ragad meg, mellyel élete költészetébe szökik. (Ez nem zárja ki a művészi tudatosságot.) Ebben a tekintetben csakis Petőfit tudom hozzáhasonlítani a magyar irodalomban". Angyal Dávid bizonnyal csodálkozni fog, hogy ezek a nyugatosok elvárják a kritikustól, még ha egyetemi tanár is, hogy legalábbis elolvassa a megbírált műveket, s ne érje be Kéki tanár úr referátumaival, bár a magunk részéről éppen nem tartjuk valószínűnek, hogy Angyal Dávid más véleményen lehetne Ady Endréről, ha négy verse helyett akár negyven versét olvasta volna el. (Zárójelben jegyzem meg, hogy komoly beszámolóból - igaza van Horváth Jánosnak - nem szabadna hiányozni Ady Endre gazdagon hangszerelt s önnön mélységébe világító tanulmányának: "Petőfi nem alkuszik". S ugyanebben a zárójelben jegyzem meg azt is, hogy az előadói jelentés e sekélyes Ady-passusára Horváth Jánosnak egy szava sincsen.)
*
Angyalnak Horváth bírálatára adott válaszáról nagyjából már elmondottuk véleményünket. Hogy Horváthot alaposan bemárthassa, egy kis irodalmi hamispénzveréstől sem riad vissza. "A Nyugat újabban ősöket keres a magyar irodalomban." "A Nyugat írói annyira el voltak foglalva az új magyar irodalmi kornak megalapozásával, hogy a régi irodalom valódi értékeiről néha kissé kelletlen hangon nyilatkoztak." Ilyeneket állít, sőt bizonyít is: nem arról beszél, hogy Schöpflin és Babits kiváló kritikusok-e vagy sem (Oláh Gábort minden tiszteletem mellett sem vállalhatom a Nyugat köréhez tartozónak), hanem, hogy vétettek-e a konzervatív irodalmi irány dogmái ellen. Ez a Schöpflin - mondja Angyal Dávid - egyszer írt a Bánk bán berlini előadásáról, s ott kifejtett nézetei nem egyeznek azzal a felfogással, melynek ugyanerről a tárgyról írott cikkében Riedl Frigyes adott kifejezést. Ez a Babits - mondja Angyal Dávid - egyszer írt Gyulairól, s Gyulai kritikai tehetségeivel kapcsolatban "korlátoltságáról" írt. "Schöpflin egyébként pompásan glosszálta ezt a kifejezést Gyulai posthumus köteteiről írt bírálatában. Jó lesz, ha Kéki tanár már most előjegyzi magának ezt a tanulmányt.) Igen, s hogy Horváth János csak a Nyugat körében talál koszorúra érdemes írót, másutt, pl. a Budapesti Szemle körében nem? Mit kellett volna minderre felelni Horváth Jánosnak? Azt kellett volna felelnie, hogy nekem semmi közöm Babitsnak meg Schöpflinnek gutgesinntségéhez, rám az tartozik, hogy kiváló kritikusok-e vagy sem, s hogy igenis - hagyomány ide, hagyomány oda -, Babitsot meg Schöpflint felvenném a koszorú jelöltjei közé. De nem: Horváth megrémül, fejét veszti, siet kijelenteni, hogy esze ágában sem volt Babitsot meg Schöpflint a koszorúsok közé jelölni. Nem is a Nyugat Schöpflinjéről írt, hanem a Vasárnapi Újság Schöpflinjével "fogott melegen kezet". Hogy Babits nem is radikális, mert már egyszer egy méltatlankodó levelet küldött a Népszavának. S hogy különben is Angyal Dávid selberaner, mert Ignotus irodalmi munkásságát dicsérő jelzőkkel végigszaglászta. Végül pedig, hogy bebizonyítja, hogy ő - Horváth János - más szemlebeli írók iránt is érdeklődik, hát kijelenti, hogy keveselli azt a tizenöt sort, melyet Angyal jelentésében Kéki Lajos méltatásának szánt. S most aztán már Angyal tanár úr van felül, nagy megelégedéssel dörzsölgeti tenyerét, és kijelenti, hogy Horváth János egy-két lényeges ponton visszavonul. Most aztán szabadjára engedi mindazt a korlátoltságot (óh! korántsem abban az értelemben tessék e szót venni, mint Babits Gyulaira alkalmazta), amit az előadói jelentés kidolgozásánál magába fojtott. Nagy vitát kezd Horváthtal arról, hogy melyik is méltányolja jobban Kéki tanár kritikai tevékenységét: Angyal-e vagy Horváth. "Az elég hatalmas Nyugat munkatársai - mondja -, kiket a nagyközönség dédelget, s kiknek a hírlapokban több pártfogója akad, mint a Budapesti Szemlének, nem szorulnak jó szóra és biztatásra." "Voinovich Gézát ki kellett volna emelnie - Horváth Jánosnak - abból a kétes világításba helyezett kritikai csoportból." Schöpflin a magyar kritika iskolájában nevelkedve, tulajdonképp érzi Bánk bán kiválóságát, de ott, ahol írt, a genius loci bizonyos áldozatokat kívánt." "Babitsnak az a verse, melyre a Horváthtól idézett tiltakozó nyilatkozat céloz, eléggé forradalmi, s a még nagyon higgadt Schöpflin is hajlandó bizonyos engedményekre a Nyugat szellemi irányában." Felesleges, hogy a korlátoltság ez abszolút megnyilatkozásaival szembeszálljunk (a "legkoszorúsabbak"-nak egyike, kiről Angyal Dávid is csak a legnagyobb respektussal mer beszélni - és némi joggal -, e sorok írójához még keményebb szavakkal nyilatkozott Angyal kritikai és irodalmi működéséről), de azt mégiscsak bátrak vagyunk megkérdezni, hogy mi jogosítja fel Angyal Dávidot arra a kijelentésre, hogy Schöpflin "hajlandó engedményekre a Nyugat szelleme irányában?", melyik cikke az Schöpflinnek, melyben ne volna hű és őszinte önmagához és másokhoz? Gyula, ha élne, nagyon keményen leszólná érdemetlen famulusát ezért a lelkiismeretlenségért.
*
Elég. Angyal Dávid valamikor szorgalmas, iparkodó ember volt. Kitartott hűségesen azok mellett, kiktől nálunk az egyetemi stallumok függnek. Elérte az egyetemi tanárságot - tudom, nem könnyen ment -, s ahelyett, hogy most utólag igyekezne ezt az állást, ha nem is nagyszabású, de szorgalmas történettudományi munkássággal kiérdemelni - Péterfi és Léderer halálával -, önállósította magát, bel esprit lett. Rendben van, szörnyen jól áll neki. Nem is értem, hogy mit veszekszik Horváth Jánossal, béküljenek ki, és együtt kezdjenek harcot a közös ellenség: a becsületes irodalmi törekvések ellen.