Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 13. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Gyöngéden törülte le a fájdalom gyöngyöző verítékét Eusébia homlokáról Zrínyi. A sovány, gödrös arcban tekintet nélkül fordult a homályos fényű szem, s ólomfedélként borult rá a hosszú álmatlanság után végre is elnehezedett pilla. A gyertyatartóban már csak egy csonk lángja libegett ijedten, a sötétségben fuldokolva. Eusébia elaludt. Zrínyi elkoppantotta nagy óvatosan a kis lángocska életét, és prémes hálósubájába burkolózva hátradűlt a beteg ágya mellé állított nagy setzel-széken, s lassú állhatatossággal indult meg benne a tépelődés:
- Beteg hivatal, beteg ország, beteg szív és beteg asszony, ez a fátumom. Bán, kis király! de annak is csak árnyék! Kis embereknek kis tisztséget adni, apró ügyekben apró ítéletet hozni, azt igen, de ha a török beront és én állon buzogányozom az ebadtát, hát Bécsbe citálnak a méltóságos Hofkriegsrath elé, s ott a fülembe rágják és meg kell értenem, hogy Zrínyi bán nem teheti azt, amit Zrínyi főkapitány. Mért vagyok hát harmadik zászlósura az országnak? Jobban függök, mint azelőtt! Ó, mily okosan tettem, hogy Péterrel kettévágtuk az ősi birtokot! Bírja békével mind, ami a Drávától a tengerig nyúlik, hisz ő a horvát! Muraköz, Szala, kőrösi három uradalom, szép földek, magyar úrnak való birtok! S mily könnyen átengedte a bécsi házat! Persze, a felesége, Frangepán-vér, akiknek tajtékot ver a szájuk, ha németet csak látnak is! Hol volt eddig az eszem? Nem mint horvát katolikus, hanem mint magyar birtokos főúr törhetek csak odáig, ahol kardom villanására figyel az egész magyarság! Hát nem magyar-é a horvát? Hogy elhúzta Péter öcsém a száját, mikor elejbe toltam a Szigeti veszedelmet: - Mérthogy nem írád horvátul eldődöd históriáját? - Ejh! mindegy! Zrínyinek emelkednie kell, hogy Magyarország ne bukjék! És az a jó horvát, aki jó magyar! Addig csak praesideáljunk szorgalmatosan: segélyezzük a varasdi és zágrábi jezsuiták építkezéseit, javítsuk az utakat, rendeljünk robotot a romladozó véghelyek megerősítésére, panaszkodjunk a német kapitányok ellen, akasztassuk a kóborló tolvajokat, írjunk át Stiriához, hogy kárpótolja a megnyomorgatott varasdi kereskedőket, hajtassuk be az adót, sírjunk a császár előtt, hogy kebeleztesse be végre az országunkban független országosdit játszó valachokat, praedauciusokat, szlávokat Croatiába, Sclavoniába!
Eusébia felnyöszörgött.
Zrínyi aggódva figyelt a sötétbe. A beteg lélegzete egyenletesen sípolt újra.
- Mikulich meghalt, de csemetéje királyi kegyelemmel rabol, garázdálkodik... Péter az öreg Frangepán vitézeivel Boszniába tört... De előttem is megszaladt már Hasszán, az új kanizsai basa!...
Eusébia fuldokolva riadt fel.
- Biácska! - szólította halkan Zrínyi.
- Jaj, Miklós! - sóhajtotta az asszony. - Halál kutyája ugat mellyemben.
Zrínyi a paplan selymét idegesen gyűrő kéz után nyúlt.
- Milyen bolond, milyen gaz, milyen hálaadatlan is ő. Míg Bécsben járt a haditanács előtt mosakodni, Eusébia megbetegedett... Hát megbetegedett! Elővette a régi kór. Majd elmúlik. Talán, ha hamarabb hazajött volna, ha nem tölti az időt a könyvnyomtató műhelyben... milyen együgyű az a nyomtató mester: Ádriai Tengernek Syrénája! ki hallott ilyet könyvcímnek?... megakadályozta volna Eusébiát annak a gondatlanságnak elkövetésében, amelytől csak megfázott, aztán megint csak nem vigyázott magára... Igen, az asszony szeleverdi és könnyű a kór! Milyen bolond, hogy úgy belesüppedt ezekbe a gondolatokba, mint az éjszakába a világ. Eusébia fiatal, s aki a szerelemben erős, a halállal is megbirkózik az... Halál? Ugyan! Csak az álmatlan szem karikáztat ijesztő látásokat előtte a sötétben. Mi baj hát, lássuk?! A száz vértest nem kapja, a báni fizetés kiutalványozásáról elfelejtkeztek, a törökkel újra békét kötöttek, s a praedauciusok bekebelezésének ügye kátyúban feneklik. Hm! A bán kötelessége, hogy a végbeli német kapitányokkal egyetértsen a király javára. A király javára? Más-e a király java, mint az országé?
- Talám csak az színe más, substantiája egy és azon! - tört elő dörmögve a hang tépelődő lelkéből. Aztán ijedten figyelte, fölzavarta-e vele Eusébiát. Gondolatai halkan eveztek tovább a sötétben:
- A valachok, praedauciusok csak az őfelsége kinevezte commendantoknak engedelmeskednek, és fittyet hánynak karokra, rendekre, légyen az horvát, légyen az magyar. De az én földeimen terjeszkednek, az Erdődyekén, a Dersffyekén! Kilencedet nem fizetnek, el-becsalják maguk közé jobbágyinkat!... Csendesség, Miklós, esztendeje sincs, hogy bán vagy! A király java! A király ereje! S avval nevelkedik a kereszténység hatalma, s a kereszténységnek erősnek kell lennie, hogy egyberonthassa az ottomán hold monarchiáját... Ki is nem lészen meg nélküled! - szólt hangosan, a levegőbe suhintva öklével.
Zavart álomban búgott föl a beteg. Zrínyi a szájára fektette tenyerét s úgy gondolkozott tovább:
- Mi emellett az a pár jobbágy s az az egynéhány darabocska föld... S a jog? Igen, a jog, és aztán? a jog! Jog az, aminek meg kell lennie! A király szabadon akar rendelkezni legalább ezekkel, hogy saját földjükön is szembenézhessen a jó urakkal... Csígesd csak el túlon való virtusodat, Miklós, és add meg a császárnak, ami a császáré, hogy megadassék Zrínyinek, ami Zrínyié!... A császár... Zrínyi...
Ásítva vetette fejét a szék hátának, úgy nyomta el az álom.
Másnap reggel fáradtság tompította fejjel, nyugodtan ébredt. De ahogy végigsimított homlokán, ráncba szökött a szemöldöke, és zavaros tekintettel meredt maga elé, mint aki tegnapi énjét keresi.
- Niki! - szólt félkönyékre támaszkodva Eusébia.
A ránc elsimult, és gyöngéd fény gyulladt a nagy szemekben.
- Jobbacskán vagyok, ki is kelek az ágybul!
Zrínyi mosolyogva intett igent a fejével, és segíteni akart Eusébiának a felkelésben.
Az asszony pihegve dűlt vissza a hímzett párnákra, és bágyadt kacérsággal tiltakozott:
- Nem, nem! Egészségben igen, de rút az beteg asszonyállat. Küldjed be csak az frájt!
A várnagy már köhintgetve bámészkodott a könyvesházhoz vezető folyosó ezerszer látott fegyvereire, műértő unalommal tapintva meg itt-ott egy puzdrát, pajzsot, mikor Zrínyi megjelent.
- Jó reggelt, nagyságos uram! Hogy az basátul követ jütt! - jelentette szűkszavúan, némi nehezteléssel a hosszú várakozás miatt.
- Várom! - rendelkezett Zrínyi kurtán.
A várnagy az ajtónyílásban leoldotta a követ szeméről a kendőt, és elégedett bajuszpödörgetéssel nézte a pár lépésre előtte álló s két karját hódolatteljesen mellére kulcsoló törököt. Úgy gömbölyödik a háta, mint a jól megkelt kenyér - gondolta magában. Elmosolyodott, behúzta az ajtót és elkocogott.
- Szelám álejka, szultánom! - üdvözölte a követ a bánt félig törökül, félig magyarul.
- Isten hozta kegyelmedet! - szólt Zrínyi feléje lépve s kézfogásra nyújtva kezét.
A követ fölemelkedett, Zrínyihez lépett s nagy tisztelettel mellen csókolta, csak azután fogadta el a kézfogást, újra mélyen meghajolva:
- Az bánok bánjának, Khorvatisztán villogó pallosú vitézének, Csakaturna, Légráddsik és ezer más égben nyúló vár és váras nagytekintetű urának az vitézség mezején lovát szöktető Haszan, Kanisa válija köszönetét küldi és szolgálatját alázatosan ajánlja. Az békének, kinek diplomáját kevés napok előtt vivé az nemsze császári imperator elé az padisáhnak főember szolgája, az mi végeinkre való alkalmaztatását mindenekben kévánságod szerént végben vitetni rendölé. De az foglyoknak szélnek eresztéseket nem akarja, az miként nagyságod akarja. Az foglyok váltságoknak talléri jó tallérok - mondá az pasa. Egyébaránt kész baráti indulattal vagyon erányodban s kévánja, hogy nagyságod orcája fényes légyen.
- Urad szerencsekévánatát jó szűvel fogadom, köszönöm, de az foglyokat elbocsássuk!
- Az ki bajjal avagy sehogyan nem lészen, szultánom!
Zrínyi türelmetlenül pattintott ujjával:
- De kévánom!
- Nagyságodé az kévánság, kettőtöké az végben vitel.
Zrínyi nem is felelt. Ezek után tudta, hogy a pénzre éhes pasa nem fog a foglyok kicserélésébe beleegyezni.
- Tűrhetetesség, ne hagyj el! - intette magát félhangosan. - Hát, uram, lássuk mastan az légrádi béke-ünnepség dolgát!
A követ mosolygó udvariassággal hajolt meg, mert a büszke úrnak ez a mogorván odavetett felszólítása azt jelentette, hogy a basa ez egyetlen feltételét elfogadja, s hajlandó a békét megpecsételő közös ünnepség idejéről, módozatairól beszélni:
- Ó, nagyságos uram, ki vitéz vagy, mint Iszkender, bölcs is vagy, mint Eflátun.