Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 13. szám · / · Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium

Laczkó Géza: Német maszlag, török áfium
Regény
II. rész.
I.

A varasdi házak meredek, magas tetőin csillogva állt a hó, de a tetőnyílások s a bő torkú, födött kémények szaporán eregették a felhőtlen ég fagyos derűjébe a kékellő füst-kacskaringókat. A kis tanácsház nagy termében Horvát-, Szlavon- és Dalmátországok rendei díszben nyüzsgő zsibongással várták az új bánért menesztett küldöttség visszatérését. Az egyik csoportban egy rezgő fejű öreg tartott előadást a Zrínyi-család nagy érdemeiről és jó horvát voltáról, igazi hívek s hasznot leső örök közhelyeslők hallgatták figyelmesen. Mások izgatottan tárgyalták, hogy a múlt év elején, mikor az új bán Prágában járt a királynál esküt tenni, a pettaui stájerek lefoglalták több becsületes varasdi kereskedő mézét és vasát, s hozzá már magyar területen. Hangosan vitatták, hogy jogorvoslatot fognak kérni: majd Zrínyi! majd az új bán - kit Isten sokáig éltessen! - meg fogja mutatni...! Egy kétkedő lemondóan intett a kezével, mit akarnak! hisz a belső-ausztriai tanácsurak a legnagyobb kerékkötői Muraköz kereskedelmének, Zrínyi Pétert is bepanaszolták tavaly a király előtt, mert - mondják - Krajnában gabonát vásároltatott, hogy Horvátországon keresztül Bakarba, onnan Velencébe szállíttassa. Volt, aki azt is tudta, hogy a király meg akarta fosztani a sichelbergi főkapitányságtól emiatt. Néhányan arról tanácskoztak, hogy a királyi szabadságlevelek méltó megőrzése végett egy díszes láda készíttetése igen szükséges volna. Valaki a Draskovich nádor temetését mesélte egypár öregnek: maga is ott volt gyászhoz illő hosszú, fekete dolmányban. Egy piros taláros pap s egy kövér zágrábi úr sorra jártak minden csoportot, hogy indítványuk egyhangú elfogadása elé semmi váratlan akadály ne ágaskodjék: egyedül törvényes vallás a katolikus! protestánsnak tilos az országba lépés! Egy savanyú képű kanonok a nemrég kötött vesztfáliai béke eredményeit latolgatta. Hangos szavú fiatalember magyarázgatta nevetve, hogy a Zrínyi testvérek sokat veszekednek a közös birtok miatt. Mikulich Tamás kopasz feje, békételen arca hol itt, hol ott tűnt fel, s ha egy csoporthoz ért, a beszélők hirtelen elhallgattak, majd fanyalogva érdeklődtek egészségi állapota, jobbágyai, nevezetesebb perei iránt. S ha a nyughatatlansága odébb hajtotta az öreget, megindult háta mögött a csendes suttogás: szép kis fiú a Mikulich Sándor, nyíltan fosztogat, gyilkol a Wottuich meg a Banyaduorec fiúkkal, ahol megfordulnak, nagy kár esik ott pénzben, borban, asszonyban!

- Mit bántjátok a Sándort? - pergette hangos szóval egy nyugodt arcú úr. - Jeles vitéz! "Kocka, kupa, kártya, kurva" a jelmondata!

A szóra, a nagy nevetésre több kisebb csoport megmozdult és arrafelé nyomult. Mindenki tudott valamit, s nehezen várta a másik szavának végét. Csak úgy zsibongott a sok méltatlankodó, nevető, siránkozó, gúnyos, dühös panasz: Fetter, az ivanici obrist, fegyveres német katonáival rabolta el a zágrábi püspökség ivanici kastélyának összes bútorzatát, a petrinjai végbeliek az oborovói papi lakot fosztották ki, s elhajtották a turopolyai nemesség ötszáz disznaját. Hát a kaproncaiak, hát a kőrösiek! Német katonák vágják le, ingyen, vásárra hajtott barmaikat! A kereskedők inkább otthon ülnek. Minden rettenetesen drága, s még úgy is nehezen lehet hozzájutni. Az utak nem biztosak. Hogy is lennének! A német kapitányok is vérszemet kapnak az útonállásra. A zengi kapitány a befolyt harmincadot sikkasztotta el, egy Zágráb megyei viceszolgabíró az ország adójából csípett le magának háromszáz kerek forintocskát. Minden út egy kátyútenger, Kőrösön a bástyatorony teteje leégett, Ivanicon a fal egy részét romba mosta az árok vize, úgy marad, senki sem gondol a javításra!...

Kint a piacon, a Csáktornya felé vezető úton, bástyákon, falakon, a fagytól recsegő hídon, a széles árok jegén burgert és paraszt ácsorgott ködmönben, subában, hímzett szűrben, a süvegek, kucsmák csöndesen hullámzó tengerét német kalapok, magasra rakott női hajfonatok tarkázták. A nagy hóban csizmák, botosok álltak mintegy leszögezve, s a kis topánkás lábak tapicskoltak a hidegtől, mikor a jeges szél a cifra, hímzett kötény mögé furakodva combjukhoz verte az átlátszó patyolatinget. Itt egy bőrpikkelyekkel dúsan cifra, ujjatlan ködmön, ott egy hegyes főkötő, minden varrásnál kicifrázott ingujj, pávás, gránátalmás hímzések, s a környékbeliek piros és fehér színekben pompázó ruhái között elszórva a fekete és barna színeket kedvelő uszkokok.

Mikor elpukkant az első ágyúlövés, s hangját puhán görgette végig a havas síkon az érkezők elé, megremegett a levegő, és megbolydult a tömeg.

Most állt meg kint a síkon, valami negyedórányira a várostól a báni menet. A lovas nép után haladó legelső kocsiból Zrínyi lépett ki először nyusztprémes, fehér bársony mentében, aranyos, drágaköves sarkantyúja elsüppedt a mély hóban. Utána Petretich püspök nagy bajsza, vastag, nagy orra tűnt fel a kocsi ajtajában, a dús selyem zsinórzat megfeszült a hatalmas mellen, amint kiegyenesedett. Mire Erdődy Miklós, a király másik biztosa is kiszállt a hintóból, Zrínyi már lovon ült. Elöl, farkasprémes hegyes süvegű tisztjeik vezetése alatt a horvát karabélyosok tarka változatú, sokféle népviseletben hetykélkedő csapata haladt, csak a vállukra varrt vörös posztódarab mutatta összetartozásukat. Nyomukban trombitások, két század gyalog, hosszú puskákkal. Aztán egy lovas úr a nyeregkápának támasztott, előre feszülő báni zászlóval. Mögötte egy másik főúr a báni buzogánnyal. S messze, méltóságos távolban utána, a király két biztosa között, tigristakarós moldvai paripán hideg, merev arccal Miklós, Zrin örökös grófja, magyar királyi főlovászmester, Zala és Somogy megyék főispánja, ő császári és királyi felségének tanácsosa és kamarása, a légrádi véghely örökös főkapitánya, ő császári és könyvi legszentebb felsége Dalmát-, Horvát- és Szlavonországainak bánja. Mögötte a vicebán, balján Migliani páterrel, aki a ló nyakára kötött zacskókból szórta az ezüst-, aranypénzt a zsiviozó, éljenző, vivátozó eleven sövényre. Legutól a légrádiak lovai rúgták a havat.

Harang, dob, trombita, mozsárdurrogás szavától pezsgett minden ideg.

Zrínyi kemény fejét is megkörnyékezte a mámor. Amint a lóról leszállt, megállt egy pillanatra a hóra terített szőnyegen, és visszatekintett a tömegre, amelynek hullámai nyüzsögve törtek meg az urak, vitézek színes, ragyogó torlaszán. A népem!... Hatalmam! - gondolta magában. - Az első grádics! Kikeltem a limbusból a fényre, világosságra, s most kezdődik az élet!

A karok és rendek vivátozó gyülekezete kucsmalengetéssel, lelkes zajongással fogadta, amint a teremben megjelent. Erdődy Miklós beszél, a bánra mutat, majd a királyi zászlóra, és újra megnyílik a sok száj, búg a levegő, karok lendülnek a magasba, s megcsörrennek a kardok. Petretich beszél: az ősök... a dicső Zrínyi-vér... háborúban... a báni hivatalban... mennyi ragyogó név, mennyi vér s a hír koszorúzó kedve!... és Miklós, az új bán... török... svédek... a hit s a király... hűség, szolgálat... elismerés! A püspök hatalmas ökle az égre lendül, majd mellére dobban, s egy hódoló mozdulattal vágódik hátra tisztelettel meghajló derekától, s a mély hang latin szavának tárogatós zenéje megszűnik. Harmadszor búg fel a tomboló vivát. Zrínyi megcsörrenti kardját, hogy a kábító mámort lerázza magáról, s megszólal:

- Ha e dicső...

Buzgalmas, csendcsináló pisszegés, mozgás nyomja el hangját, aztán beáll a csönd, és selymes morajjá halkulva zeng körülöttük a külső tömeg zaja.

- Ha e dicső királyság népes gyűlése - pattog keményen a bán latin szava -, s a főrendek nemes és méltóságos tekintete nem bátorítana, nem tudom, nagyságos, főtisztelendő és többi uraim, micsoda ok ösztönözhetne e tehernek fölvételére. Eszembe ötlött, nem is egyszer, kérjük meg ő császári felségét, legkegyelmesebb urunkat és királyunkat alázatosan, hogy engem e terhes szolgálattól feloldani méltóztassék, mert az én géniusom inkább a haza javáért való kardforgatásra, mint békehivatal viselésére hív. (Hogy meghunyorog Mikulich uram! - gondolta magában.)... különösen e nyomorúságos időkben, mikor sem biztos béke, sem nyílt háború nincsen, de minden zugoly csellel fenyeget, minden ország vagy magának vagy másoknak romlást kohol...

S míg a szívétől távol álló, betanult latin beszédet szavalta, minden egyéb képessége fürkészve figyelte hallgatói arcát.

- ...ha talán a teher alatt roskadni láttok... örökké hálás leszek... Nem is mulasztom el, amíg ereimben egy csepp vér foly, őfelségének e kegyét örökös szolgálataimmal kiérdemelni! (Vajon? - suttogta szívében egy gúnyos hang.)

De negyedszer harsant fel a vivát és tombolt a lelkesedés. Zrínyi nyugodtan állta a vihart, s a legfeltűnőbben ordítozók arcát igyekezett megjegyezni, hogy kérdőjelet tegyen melléjük lelkében. Zakmárdy János már fölállt s a karok és rendek, Zrínyi felé fordulva, hajolva, még mindig éljeneztek. Az ítélőmester szóra nyitotta száját, hangja nem is hallatszott, várt. Ajaka újra megmozdult, s erre, mintha csak vele ellenkeznének, hirtelen magasabbra dagadt az ünneplés lármája. Várt, aztán újra föl-fölemelte kezét, s arcvonásai beszédre húzódtak. Hiába! a vihar itt-ott meglankadt, de nem szűnt.

Zrínyi büszke szeméremmel sütötte földre szemét, s Mikulich valahol hátul unottan simogatta ujja bögyével a bajszát, s "Silentium!" szólt néha savanyún. S mikor a bán egyszer oldalt pillantott, néhányan türelmetlenséget véltek kiolvasni tekintetéből, s elkezdtek jóindulatú csitítgatással pisszegni és nyugalomra inteni. - Silentium! Silentium! - hangzott mind több és több oldalról.

Zakmárdy beszéde után, amelyben a nemesség bókja hajlongott az új bán felé, Zrínyi fölállt, s nyomába kerekedett az egész gyűlés.

- Milyen zengő hang! Az a pompás mente! Sasszemek, valóságos sasszemek! Milyen beszéd, micsoda tartalom! Igazi horvát nemes önuralom! Egészen az apja, mintha csak őt látnám! Ilyen csak született magyar úr lehet! Jobb, mint Mikulich! Majd elválik! Hát ez kinek fog kedvezni? Buzgó katolikus, sokszor járul az Oltáriszentséghez! Ez fog aztán lakomákat adni! A felesége híres mulató család! Még ma este szólj neki, nyerd meg igazunknak! Csuda büszke egy ember! Drága, kedves jó úr! Éljen Zrínyi! Éljen! Dali egy termet! Éljen a mi bánunk! Éljen! - hangoskodtak és suttogtak nyomában a karok és rendek.

A ferencesek magas, négyszögű tornyában újra megkondultak a harangok. A simára taposott havon kényesen lépegettek a lovak, egyik-másik nyerítve kezdett ficánkolásba. A keresztbe fektetett kopjákkal sorfalat álló hajdúk mögött a tarkán sövénylő nép ágaskodott némán vagy ordított éljenezve. Talán nem is annyira a bánnak, akinek csak méltóságát érezték, de tisztét alig érték fel ésszel, mint inkább a barmaikat s magukat elhajtó török ellen vitézkedő légrádi kapitánynak szólt a zajongó ünnepeltetés.

A kóruson már kenetesen recsegett a sok tanulatlan hang éneke, mikor a bán a templomba lépett. Csizmakopogás, sarkantyúpengés, kardcsörgés, ruhasuhogás, mentegomb-koppanás adta a különös kíséretet, míg mindenki el nem helyezkedett a szűk padokon. Az ének megszűnt. Zrínyi fölállt s jobb kezében a csípőjére támasztott buzogánnyal, baljában a zászlóval az oltárhoz lépett az infulás fejű, ezüst pásztorbotos Petretich Péter elé esküt tenni:

- Ego Nicolaus Comes perpetuus a Zrinio... juro per Deum viventem...

Kint trombita harsant, dob berregett, s közbe bömbölt a mozsár.