Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 13. szám · / · Kuncz Aladár: Corniquet és a fia
Pár esztendő alatt rohamosan megnagyobbodott s valósággal fényűzővé vált Corniquet-ék háztartása. Corniquet, ki abban az időben a motorokkal foglalkozott, csakhamar felismerte az akkor még ritka s kezdetleges automobilok nagy jelentőségét. Tisztában volt azzal, hogy ez új közlekedési eszköz jósága elsősorban is a motorok és a pneumatikon múlik. Alaposan tanulmányozva e kérdést, nagyobb utazást tett, s mikor Clermontba visszatért, megvált állásától, s megtakarított pénzén megalapította az első clermonti automobil-gyárat. Gyára kitűnően bevált, készítményeit valósággal széjjelkapkodták, s ő csakhamar Clermont leggazdagabb polgára lett. Corniquet sohasem szűkölködött önérzet híján, de hirtelen meggazdagodása önérzetét hangossá, biztossá és kérkedővé növelte.
Most már nem szégyellte múltját, sőt minduntalan maga hozakodott elő azzal, ha valaki irigykedő tisztelettel beszélt előtte gazdagságáról:
- Pedig tizenöt évvel ezelőtt koldus voltam, uram. Menhelyen háltam, és sokszor dinéztem - a szemétkosarakból. Csak akarni kell. Hány milliós ábránd múl ki szerény boltok pultlija mögött, mert a gazda nem mer cselekedni, kockáztatni. Savanyú arccal számlálja össze napi húsz frank bevételét, s ezzel a gyáva, buta közmondással: ami biztos, az biztos - kiszalaszt, uram, kiszalaszt a markából milliókat. A szerencse?... Az mese, hazugság. Lehet valakinek szerencséje a játékban, a lutriban, de a munkában? Tehetség, erő és bátorság. Ennyi az egész, uram - szólt, s nagyot ütött széles mellére, mintegy a templomra mutatva, melyben ez a három istenség lakozik.
Csupa erő és egészség volt ez az ember, kemény, éles, fehér fogakkal született, jó gyomrú és jó koponyájú, valóságos mestere önmagának, kinél még ez a túlságos nagy önérzet is természetesnek látszott.
Jeannette-en a hirtelen jómód és fényűzés nem sokat változtatott. Talán, hogy ruhájának szövete kétszer annyiba került, mint azelőtt. Ezt sem igen lehetett észrevenni, mert azért nagyon egyszerűen öltözködött. Igényei sohasem voltak, ama ritka nők közül való volt, akik egyszerűen feleségnek és anyának születnek. Daloló és mesélő kedvű volt, mindig vidám és gyermeklelkű. Megmaradt Jeannette-nek, fia jó pajtásának, férje szeretőjének, és mindig furcsán érezte magát, ha Madame Corniquetnak szólították.
Közös gondjuk, közös szerelmük és ábrándjuk volt a "kis úrfi", Róbert. Róla órákig el tudtak beszélni lefekvés után az ágyban, egymás dolgos, érte munkálkodó kezét fogva. "A mi vérünk, a mi szerelmünk virága, nagy tudományú ember lesz... Híres ember, talán miniszter is... Miért ne? Pénze lesz bőven, s fene okos gyerek. Most még egy kicsit félénk, járatlan a világi dolgokban, de majd kinyílik a szeme, ha az egyetemre kerül Párizsba... Tarthat magának autót, szép kis szeretőt... Ó, azt ne, ne... Úgy féltem őt, hátha az apja vére?... Ó, te kis szamár, hát nem lesz neki mit elvernie? Csak verje a pénzt, költekezzék, ismerje ki jól a világot, ráér majd azután megnősülni... Öreg Corniquet apó, tudod, mit gondoltam? Itt van a kis Bertrand Juliette, gyönyörű gyerek, és szegény teljesen árva. Kegyelemkenyéren él a nagynénjénél, aki örömest túladna rajta... Ha őt a házunkba fogadnók, hein? Még alig tíz éves, ki lehetne őt nevelni. Maholnap Róbert úgyis Párizsba megy... Legalább itt lenne nekünk ez a kis jószág. Tudod, hogy Róbert nem közönséges fiú. Az ő jövendőbelijét nekünk kell kitanítani, kinevelni... Mit szólsz hozzá, öreg?... Nem volna rossz, nem bizony... De hátha a fiú magasabbra tör majd? Valami dúsgazdag párizsi lány vagy egy - comtesse?... Ó lala, comtesse? Már mire volna jó neki? Bízd csak rám a dolgot, nem értesz te ehhez! Tehát a kis Juliette? Magunkhoz vesszük őt?... Jó, nem bánom, tudod, hogy telik... Jó éjt, Corniquet apó... Jó éjt, Jeanneton!"
S míg ők így beszélgettek, Róbert a szomszéd szobában könyvei felé hajolva dolgozott. Utolsó líceumi éve végén nagy szorgalommal készült az egyetem felvételi vizsgájára. Igen könnyen és élvezettel tanult, bámulatos emlékezőtehetséggel lévén megáldva. Munkáját befejezve, levetette kabátját és ingét, s elővette súlyzóit.
- Ma hússzor kell kitolnom - mondta magában, s a tükör elé állt, hogy vékony izmai játékában gyönyörködjék.
Az elején vígan ment a munka, de a tizenötödik lökésnél már karjai alig bírtak kifeszülni. Ő azonban nem hagyta magát, s minden erejét összeszedve, úgyszólván egész testével tolta már a súlyzókat. Végre megvolt a huszadik is. Végtelen boldogsággal lélegzett fel. Aztán visszaült asztalához, s elővett egy könyvet, mely a különböző katonatípusokat ismertette, és tele volt sok szép színes illusztrációval.
Nagy élvezettel nézte a könyvet egy darabig, aztán félretolta és elgondolkozott... A szomszédban már nem hallatszott szülei suttogása. Róbert elővett egy levélpapirost és írni kezdett:
"Édes jó szüleim! Tudom, hogy keserűséget okozok nektek levelemmel, mert úgy határoztatok, hogy én az egyetemre menjek. Eddig én sem szóltam ellene. De most már nem titkolhatom tovább egyetlen vágyamat. Én katona szeretnék lenni. Ne gondoljátok, hogy gyermekes vágy ez nálam, meggondoltam jó alaposan, s tudom, hogy csak erre a pályára van hivatásom. Azért tornáztam oly sokat, hogy megerősödjem s bevegyenek katonának. Ma már hússzor kinyomtam a súlyzót - elég könnyen. Édes jó szüleim, teljesítsétek a ti szerető, hálás fiatoknak nagy kérését!" A levelet nagy gonddal leitatta, borítékba tette, amelyre ráírta: "Édes Apámnak és édes Anyámnak", aztán lábujjhegyen hálószobájuk ajtajához ment és hallgatózott... Az alvók nyugodt, egyenletes lélegzése áthallatszott hozzá. Hirtelen lehajolt, s az ajtó alatt átcsúsztatta a levelet.