Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 13. szám · / · Kuncz Aladár: Corniquet és a fia
A kis Róbert gyermekéveit a Rue des Feuillantinesban töltötte, ebben a régi kis párizsi munkásutcában. Itt szaladgált kis fekete zubbonyában, s jobb barátságban volt az utca sok macskájával és kutyájával, mint gyermektársaival. Azok pirosképű, csintalan fiúk voltak, kik kővel dobálták a piszkos pinceodúkban mászkáló vézna fekete macskákat, s olyan játékokat találtak ki, melyekben Róbert nem tudott velük tartani. Ő nem bírta a sok szaladgálást, hamar elfulladt tőle, jobban szeretett a kis tejesboltjuk előtt, melyet apja megvásárolt, üldögélni, s bámulni a járókelőket, vagy képeskönyveit forgatni. Szánakozással nézte mindenki őt, a fehérarcú, sovány kis fiúcskát, kinek sokszor meredt maga elé két nagy, öreg, fekete szeme mozdulatlanul. Esténként Jeannette régi, öregasszony ismerősei egy kis trécselésre gyűlve össze a csinos, tiszta tejesboltban, sokat elsápítoztak a kis Róberten, akit alig bírtak megszólaltatni. Félve húzódott ez előlük anyja mellé, s el tudott ott lenni szó s mozdulat nélkül órák hosszat.
- Isten óvjon minden bajtól - mondta Jeannettenek a szomszédos cipész felesége megkoppintva az asztalt meggörbített ujjával -, de nem sokat várok ettől a kis Róberttől. Olyan keszeg a kis szerencsétlen s olyan furcsa, idős szeme van, mint az én első, megboldogult porontyomnak volt. Azt mondják, hogy öreg, fáradt lélek költözött az ilyen gyerekekbe, amely még nem pihente ki magát a másvilágon, visszakívánkozik, s vissza is megy oda csakhamar...
- Jaj, lelkem, ne beszélj ilyeneket - jajdult fel Jeannette, magához szorítva gyermekét -, az apja nem bírná ki. Bolondja e gyereknek. Bizton beleőrülne...
S alig volt Róbert ötéves, mikor súlyos difteritiszbe esve, majdnem igazat adott e vészes jóslatnak. Szinte a csodával határos, hogy sikerült őt megmenteni. Az orvosok azt tanácsolták Corniquetnak, hogy küldje őt vidékre, a nyirkos lakásban, az utca bűzös, bacilustenyésztő levegőjében nem húzhatja el sokáig roppant gyenge fizikumával. Corniquet nem akart gyermekétől megválni. Beszélt a gyárigazgatóval, és sikerült elérnie, hogy a társaság egy clermonti gyárában megkapja az ügyvezető igazgatóságot.
A clermonti szép kertes lakásban, hol anyja most már egészen neki szentelte magát, Róbert valahogyan helyrejött. Arca ugyan nem vált pirosra, teste nem izmosodott meg, de legalább most ritkábban köhögött, s néha jókedvűnek, vidámnak mutatkozott. Tanítói el voltak tőle ragadtatva, s bizonyítványa csupa kitűnőből állott, csak a tornából volt gyengébb osztályzata.
Egyik évben, mikor már Róbert líceumba járt, az édesanyja ölébe ültetve őt, sugárzó, sokat ígérő arccal szólt hozzá:
- Kisfiam, mindjárt itt lesz a karácsony, édesapád ebben az évben nagyon sokat keresett, s elhatározta, hogy bármit kívánj, megszerzi neked. Te okos fiúcska vagy, sok mindent láttál már, sok mindenről olvastál, biztosan van valami, amit nagyon szeretnél magadnak. Bármit kívánhatsz, hallod, Róbert, bármit... az apád megveszi neked.
A kisfiú elgondolkozott, sokáig keresgélt emlékezetében, míg egyszer csak felcsillogott a szeme.
- Nos, fiacskám, mondd ki bátran!
- Békákat - válaszolt Róbert nagykomolyan.
- Mi a csudát? - nevetett fel az anyja.
- Békákat - ismételte Róbert, s feltűrve kabátja ujját, vékony, fehér karjára mutatott. - Ide, anyukám! Békát, amilyen a fiúknak van. Mikor felgörbítik a karjukat, kemény tojás dudorodik ott ki. Ezt békának hívják, s az erő jele. Ha az embernek békája van, egyest kap a tornából, tud függeszkedni a nyújtón, s tud birkózni... Ó, anyukám - kiáltott fel a gyermek nagy boldogan, de hirtelen elhallgatott, mikor anyjára nézett, és szepegve szólalt meg:
- Miért sírsz, anyukám?...