Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 13. szám · / · Boross László: A nemzeti és nemzetiségi kérdés

Boross László: A nemzeti és nemzetiségi kérdés
I.

Emberi szolidaritások első közvetítője, mint legállatibb ösztön, alighanem a szexualitás volt, első alakja a család. Ugyanazok a konstellációk, melyek embert hoztak létre Mezopotámiában, hasonló eredményre vezethettek Mexikóban is, mint ahogy ibolyák is különböző területeken nőttek, anélkül, hogy mind közös családfára kelljen vezetni. Az emberek első találkozásait a bizalmatlanság jellemezhette, de amely kivételes esetekben ez megtört, az jelentős következményekkel, a szolidaritások kiterjesztésével, a lélek gazdagodásával járt. Minél primitívebb eszű, kevesebb tapasztalatú egy lény, annál nagyobb szerepet játszik nála a szuggesztió, mert egyéb híján szuggesztió keresésével és befogadásával akar mindig tájékozódni. Az ugyanazon földrajzi területeken élő embereknek hasonló kifejezéseik is voltak, mert ugyanazon szervekkel ugyanarról a természetről mintázták. Két kifejezés közül a frappánsabb a másikat elnyomta. Eleinte nagyon kevés dologra, kellett kifejezés, mikor több kellett, az elnyomott kifejezést esetleg felelevenítették vagy átvették új nüanszok, változatok, jelzők kifejezésére. Az emberi nyelv nehezen oldódott, de amikor oldódott, a szó, melyet ezzel alkotott, megmaradt. A különböző kevésszavú családi, törzsi nyelvek összeolvadását elősegítette, hogy egy család (törzs) se akart "nyelvében fennmaradni". A szolidaritás minden kiterjesztését közvetlenül nyomon követte annál tudatosabb elzárkózás a távolabbiakkal szemben. Mennél távolabbról kerültek törzsek össze, annál különbözőbbek voltak szokásaik, viseletük, annál intenzívebb bizalmatlanságuk. Mennél könnyebb volt közlekedni bizonyos földrajzi területen, annál gyorsabban olvadhattak a törzsek ott össze, hogy nagy nép legyen belőlük. Mennél termékenyebb volt egy terület, annál többen kerültek oda, hogy később egybeolvadjanak. Erőkifejtés-, fegyverforgatás- és készítéssel sokat lehetett imponálni, mert a létért való első küzdelem óta a legtudatosabb tökéletesedési tendencia itt összpontosult, aki törzsek harcában a törzsért kitüntette magát, annak fejét még dicsőség is bódította és környezte. Ez a dicsőség a fejlődés számára is sokat jelentett, mert ragyogásával lelkesített és követésre buzdított. Iskolát csinált. Az emberi életerő, mely a létért való első küzdelemben állandó intenzív lélekjelenléthez és szorongáshoz szokott, a javuló életviszonyokkal felszabadult, unatkozott. Az új, nagy szenzációkra, az emberi szolidaritásokra, közügyekre, politikára vetette magát. A szolidaritás tudatával, megnyert csaták diadalmámorával fokozott erőérzés kalandvággyá, harci kedvvé specializálódott. Az ennek nyomán támadó felkerekedésekből rendszer lett, mikor a népek elszaporodása folytán a hazai föld számukra szűk lett. A legbátrabbakat, legkülönbeket a többiek ellátták minden útravalóval, és ők elmentek kardjukkal új hazát keresni. Így került a föld elitje Európa felé.

A hadvezérekből királyok lettek, s a hadvezér-királyok legmagasb ambíciója minél több ország meghódítása volt. A hódítási vágy néha uralkodó eszmeáramlat, divat volt, melyre a legjobbak felesküdtek és a tömeget magukkal ragadták. Így létesültek az első nagy birodalmak. Ezek néha oly nagyok lettek, hogy a természetes asszimiláció nem tarthatott velük lépést. A gazdasági okokból támadt honfoglalási háborúknak (de néha másoknak is) az volt a következménye, hogy a legyőzött népet rabszolgaságra vetették. Ezzel az asszimiláció mértéke és határa meg volt szabva. A divatháborúknak, hódítási hadjáratoknak annyi legyőzöttje volt, hogy ezekkel nem tudtak volna mit kezdeni, ha bizonyos autonómiát nem hagynak nekik. Ők viszont az első kínálkozó alkalommal visszavívták, majd megint elvesztették és megint visszavívták függetlenségüket, asszimilációra nem kerülhetett sor. Az egyiptomi, babiloni és perzsa birodalmakban a centrum túlsúlyát mégis fenntartották hosszabb ideig a perifériák kirablása, a kincsek és javak felhalmozása a győzteseknél, adóbehajtások és ezekből tartott zsoldossereg. E rendszer kellett, hogy az előkelők bizonyos asszimilációját indítsa meg. Az említett birodalmak egyikét se lázadások döntötték fel, hanem mindegyikét külső támadások, melyek a birodalom egy kritikus korszakában egy már feléje attraháló, bűvkörébe húzódott szomszédállamból indultak ki (Kyros, Kambyses, Nagy Sándor, mind passzionátus hódítók). Ahogy néhány unatkozó elterjesztette az egész világon a bélyeggyűjtést, úgy alapított világbirodalmat Nagy Sándor, ki persze máshogy unatkozott és unalmát máshogy is űzte.

A görögök eredetileg szedett-vedett nép voltak, kik a tengeren át Egyiptomból, Föníciából és Kis-Ázsiából, szárazföldön pedig északról kerültek, menekültek össze, s egymáshoz csak kelletlenül a faji bizalmatlanság felületes eltakarásával szoktak, minélfogva hiányzott az alap, melyen őszinte szolidaritás fejlődhetett volna ki. Városok egymás közelében sűrűn létesültek, a föld kevés volt, a városok állandóan verekedtek, a munkának mindebből becse nem származhatott, dívott a rabszolgatartás. A városokban sok földtelen csőcselék volt. Ily viszonyok fokozták az egymás iránti bizalmatlanságot, az egyéni képességeknek csak kivételesen volt kedvük, hogy magukat a köz szolgálatában és ne az egyéni kultúra fejlesztésében értékesítsék, az egyéni kultúra óriás fejlődése és a közviszonyok szüntelen romlása csak növelte az egyéni tartózkodást a közzel szemben. Csak a közvetlenül egymás mellett élők között fejlődött ki némi szolidaritás, a város, melynek ügyeit például Athénben közkotnyeleskedéssel intézték. A sűrű együttlakás az idiómák bizonyos kiegyenlítődését eredményezte. Ez volt a hellén nacionalizmus kulminációja. A perzsa háborúk, melyekről különben csak görög feljegyzéseink vannak, e képet nem zavarhatják meg. A perzsa háborúk a görög kútfők szemével nézve is olykor bárgyú epigonizmus ügyetlen vállalkozásainak, máskor meg a perzsa belviszályok egy csoportjának tetszenek. A többi csoport: trónviszályok, Egyiptom és Fönícia felkelései, felkelések Kis-Ázsiában, szatrapák lázadásai. Görögök - kereskedők, zsoldosok, telepesek - mindenütt voltak és szerepet játszottak minden mozgalomban. Végül II. és III. Artaxerxes mégis leverték a lázadókat, és befolyást gyakoroltak Hellászban is, hol a városok civakodásai percig sem szüneteltek. E háborúk alatt, melyekben a görögök a felkelőket is (Egyiptomot, Kyros királyfit), de a perzsa királyokat is szolgálták (hasonlóképp Macedónia), mindezek a népek oly közel kerültek egymáshoz és határaik annyira összefolytak, hogy a görögök magasabb szellemi kultúrája már akkor fészkelte be magát Ázsia, Egyiptom és Macedónia főhelyein, III. Artaxerxes megmérgezése után a perzsa belviszályok újra kitörtek, Nagy Sándor, mintegy hogy részt vegyen bennük, Perzsiába jött és elfoglalta Darius trónját. Az általa teremtett új arisztokraták a görög kultúra hívei voltak, s utódjai meghonosították fővárosaikban a görög kultúrát, Ázsiában a görög partikularizmust. Aki művelt, az görög volt, görögök mindenütt voltak, görög nemzet sehol. A hellén áramlat az akkori keleten hasonlít némely tekintetben az újkori szemitizmushoz, de nem ugyanaz, hanem inkább a megfordítottja, a különbség jellemzéséül persze rögtön az jutott eszembe, hogy a hellén áramlat a hellenizmust, a szemita meg az antiszemitizmust hozta divatba, ez azonban rossz vicc. De a hellenizmus másra is hasonlít: az angol-francia politikai, társadalmi és irodalmi kultúra újkori, napjainkban még meg nem állapodott terjeszkedésére (mellyel azonban tudatos nemzeti államok állanak szemben). Erre még rátérek. Egyelőre csak annyit, hogy ahova pl. a francia kultúra már az arisztokratikus korszakban jutott el, mikor is tehát csak a felső tízezrek közé szivároghatott, ott a demokratikus fejlődés visszahatás volt a francia kultúra ellen is, és visszaszorította, pl. Németországban. De ahol a francia kultúra napjainkban hódít tért, mint Spanyolország-, Románia-, Argentínában és keleten (a tüneteket részletezni fogom), ott terjeszkedése beláthatatlan. A francia kultúra terjedése is divat gyanánt lép fel, akár a hódítás és a hellenizmus. Előbb azokat éri el, kik egy bizonyos kulturális nívón állanak: de erre a nívóra is mind többen érnek el. Lehet ugyan mondani, hogy e terjeszkedésnek mélyebb kulturális okai vannak, tehát mégse volna csak divat, de most lássuk a divatot, melynek nincsenek mélyebb kulturális okai!

Új korszak kezdődött a római birodalommal, mely már szerénynek tetsző alapításakor tudatos szervezkedés volt oly fegyveres közületté, melynek előnyei azonnal kitűntek, és melynek integritását aztán mindennek fölébe helyezték. Különböző, bár rokon népek elszánt malkontesei alapították a várost. A szervezet, mellyel hányatott múlt fölött ellenségek közepette boldogultak, féltve őrzött kincsükké vált. Minden talpalatnyi terjeszkedésükkel gondjuk volt rá, hogy e szervezet ne romoljék, részesei hívei maradjanak, s ezzel mindig vele járt a földkérdés gondos rendezése is. A plebejusoknak mindig voltak védnökeik, jogaik, hazafiságuk, eleinte védett idegenek voltak, s mikor változó viszonyok mellett régebbi helyzetük már nem volt számukra kielégítő, mindig más lett a helyzetük. De a reform persze hogy mindig összeütközéssel járt, enélkül nem is lehet reform. Ami Róma alapítóinak ez államhoz kellett, a földet és a nőket rabolták, a felidézett veszélyek hátán zsiványbecsülettel összetartottak, s e legmagasabb érzésüket dicsőítették győzelem napján. Mivelhogy azokból a városokból verődtek össze, melyek felé később terjeszkedésük indult, nyelvük ugyanazon asszimiláció szerint alakult, melyre későbbi terjeszkedéséhez szüksége volt. Agresszív jellem, szakszerű harcolás, törhetetlenség már a nemzet alapításának körülményeiből következett, s hogy ez mily sokat jelent, azt Cortez és Warren Hastings példái eklatánsan bizonyítják. De Rómának már legjobb szervezete is elég kellett legyen, hogy Itáliában vezérszerepre jusson. Dél-Itália görögjei nem fejtettek ki a rómaiakkal szemben "nemzeti" ellenállást, mert nem voltak nemzeti céljaik. A carthágói köztársaság, mely Rómához képest csak zsoldosokat tartó uzsorásszövetkezet volt, hosszú háborúk baisse-viszonyait nem bírhatta ki, kimeríthetetlen erőforrása - mint egy nemzetnek - nem volt. A kelták hadművészete felett a rómaiaké óriás túlsúlyban volt. A pun háborúk alatt kezdődött és Caesarral fejeződött be a hellenisztikus kelet elfoglalása, melynek magyarázata a görög és a római történet áttekintése után csak ismétlésekre és szükségtelen összehasonlításokra vezetne.

A kelta országokban, melyeknek népét bizalmasnak és simulékonynak mondják, a római hódítók asszimiláltak. De persze nem tételezhető fel, hogy pl. a gallok egyszerűen átvették volna a római-latin nyelvet, hanem kisebb részük megtanulta, nagyobb részük pedig gall nyelvét ezentúl római befolyás alatt fejlesztette. Irodalmuk, nyelvőrük és egyéb hasonló jószáguk nem volt, ellenben sok dialektust beszéltek, és sokra még nem volt kifejezésük, természetes hát, hogy nyelvük még nagyon labilis valami volt, könnyen befolyásolható, rövid időközökben jelentékenyen változó. A római uralom alatt nagyobb területek kerültek szorosabb kapcsolatba: a dialektusok összeolvadása ez egyesítésekkel nem tartott lépést, a latin nyelv viszont a távolról összekerülteknek is rendelkezésére állt.

Róma romlásának kezdete egyszerre észlelhető a görög kultúra beszivárgásával, mely azonban a romlásnak már csak szimptómája, éppúgy, mint az ugyancsak keletről jött korrupció. Mennél több és különfélébb volt a birodalom polgára, annál inkább csökkent a szolidaritás érzetének intenzitása is. (Róma túl sokat hódított egyszerre.) A hódítások alatt elharapózott rabszolgarendszer, továbbá az a munkarendszer, hogy ipart minden munkakönnyítés, munkaszervezés nélkül csak érdektelen rabszolgák űztek, s végül az exakt tudományok akkor még kezdetleges volta nem engedtek oly technikát fejlődni, mely a birodalom távoli részeit egymáshoz közel hozhatta volna. Erre pedig szükség volt. A közigazgatás, ebből származó fogyatékosságain, azoknak felismerése után se emelkedhetik felül: a fejlődés megreked, s amikor valaminek a fejlődése megreked, sorsát azok a destruktív tendenciák kezdik irányítani, melyek már mindig megvoltak, de melyeket előbb kantereztek a haladás erősebb tendenciái. Már kevés a bizalom az államban, s az egyén elfordul tőle. Mutatkozik az abszolutizmus degeneráló hatása is, a nép elszokott sorsa intézésétől. De parlamentarizmus meg nem lehetett volna, a közigazgatás és összekapcsolás nehézségei miatt. Reformokat célzó puccsok a fővárosban - a perifériákon mindig szakadásra vezettek.

A római birodalom ez áldatlan állapotokat csodálatraméltóan sokáig bírta ki. Több száz évig. Ezalatt lépett fel a kereszténység, s akadt meg Európában a népvándorlás.

A kereszténység véget vetett a rabszolgatartásnak, és ezáltal lehetővé tette önálló iparososztály fejlődését, azonban ennek már sokkal régebben kellett volna megindulnia, hogy a birodalom romlását utolérhesse, és ne csak jövendő korszakoknak hozza gyümölcseit. A birodalom felosztása ugyan megkönnyítette az egyik rész - a kelet-római birodalom - adminisztrációját, mely aztán túl is élte a másik birodalmat, de a nyugat-római birodalom tulajdonképpen már nem is tudott megalakulni, vagy ha igen, akkor csak Nagy Károly alatt. Ugyanis a népvándorlás 375-ben elért a római birodalom határáig, a vizigótok Drinápolyig nyomultak elő, de aztán zsold és föld ellenében beléptek a római birodalomba, és a császár alattvalói lettek. A többi barbár népek is súlyt fektettek arra, hogy a római császárok jóváhagyják uralmukat az elfoglalt földterületeken. A drinápolyi csata után az új települések főleg a nyugat-római birodalmat érték, mely még megszervezve se volt, és annyira kiélezték partikularizmusát, hogy a császár - úgy mint sok középkori császár és király - minden tényleges hatalom nélkül maradt. Helye 476-tól 800-ig (Nagy Károlyig) betöltetlen is volt, s ezalatt oly viszonyok uralkodtak a nyugat-római birodalomban, a kiskirályok, a fegyveresek oly hatalmaskodásai, éppen mint egy középkori interregnum alatt. Tehát az ókornak vége volt, s igaza van az ódivatú historikusoknak, hogy ezt a népvándorlás okozta. Viszont a római birodalom el se pusztult. Eszméjét megőrizte a kereszténység, melynek a barbárok szellemi hatalma alá kerültek. A püspökök felismerték Chlodwignál azt az erős kezet, mely felvehetné a harcot a partikularizmus ellen, a kereszténység és Chlodwig szövetséget kötnek: Chlodwigot centralizáló politikájában a rómaiak mindenütt támogatják, s a frank királyságban vezérszerepre jutnak. Asszimiláció megy végbe, azáltal, hogy annyi nép lakik együtt, és egyik se vigyáz nyelvének hagyományaira (a bizonytalan korszakban más dolga van), minden nyelv elromlik, s támadnak a latin nyelv gall-frank dialektusai, melyekből később francia nyelv lesz. Chlodwig utódai elsekélyesítették az ő politikáját, ám kilátásait nem tették tönkre. Ha az osztrogótok római katolikusok és nem ariánusok lettek volna, Itáliában a rómaiakkal egybeolvadhattak, a klérussal szövetkezhettek volna, s a nyugat-római birodalom interregnumát ők szüntették volna meg. De mert ariánusok voltak, csak állam maradtak az államban, és nem tudtak sokáig fennmaradni. Viszont a frank Karolingok a pápaság segítségével újra felvették Chlodwig tradícióit, erős központi hatalmat teremtettek, s a nyugat-római birodalmat 800-ban végre helyreállították, mikor is Nagy Károlyt a pápa Rómában megkoronázta. A klérus ezáltal visszanyerte azt a hatalmát, melyet már az ókori római császárok utolsó korszakában is élvezett. A Merowingok, a Karolingok politikáját (l. a vallásháborúkat is) a római klérus irányította, mely a legnagyobb kulturális hatalmat képviselte, a római birodalom és a kereszténység kultúráját, a germán lovagok legmagasb ambíciója pedig az volt, hogy e kultúrát minél különb fegyveri és hatalmi tényekkel szolgálják. A klérus volt az, mely a középkori nemzetalapítók centralizáló politikáját megteremtette, s mely ennek segítségül hozta a számos és vagyonos római kolonistákat és a római kultúra segédeszközeit. A nagy középkori nemzetalapítók (Chlodwig, Nagy Károly, Szent István) kezében a kardon kívül a kereszt, oldalán az érsekkancellár nélkülözhetetlen volt. De a barbár uralkodók mint birtokadományozók és kegyurak a klérust és annak összeállítását mind erősebben befolyásolhatták, annál erősebben, mennél gyakrabban vétetett pápaválasztásnál császári segítség igénybe. A nagy pápák ennek a rendszernek véget akartak vetni, a klérust reformálták, s a pápai hegemóniát a császári hatalom fölött intézményessé akarták deklaráltatni - a kultúrafölény ugyanis már nem bizonyult a papi befolyás biztos támasztékának, mióta a barbár lovagok is felnyargalhattak a szétmálló római - az alakuló középkori - kultúra felületére, s a klérus nívója viszont süllyedni kezdett. A következő korszak vezéreszméje a pápaság és császárság harca az elsőségért, a pápaság kénytelen segítségért a partikularisztikus tendenciákhoz fordulni, megtagadni hagyományait: a császárságot elbuktatja, de a saját hitelét is elveszti. A Hohensteinok elbukásával vége a szent római birodalomnak, de vége a pápaság politikai hatalmának és a középkornak is. A középkor eszerint a nyugat-római birodalom története, története a germánoknak a római birodalom bűvkörében ingadozó politizálásának, és története ama kereszténységnek, mely a római társadalom reformálása helyett kénytelen volt barbárokkal vesződni.

S ezalatt kialakult a középkor nemzeti és szociális képe, megértek a kereszténység és a népvándorlás gyümölcsei. Azokon a területeken, melyeken a római kolonizáció már meglehetős előrehaladott volt - Itália-, Gallia- és Hispániában román dialektusok alakultak. A politikai centrumokban uralkodó dialektus, előnyös helyzete és társadalmi ambíció következtében az összeolvadási folyamat irányítójaként szerepelt (az ember csak nem akar vidékiesen vagy pláne parasztosan beszélni! hanem inkább úgy, mint az udvarnál, mint Párizsban stb. szoktak! - ilyen és ehhez hasonló motívumok is érvényesültek). A bizonytalan viszonyok közepette az emberek is bizonytalanul éltek, ide-oda kerültek, nyelvi, művészeti tradíciójuk nem volt, melyhez ragaszkodni akartak volna, nemzeti ideológia se védte a dialektusok egyéniségét. A latin nyelv divatja is hátráltatta, hogy a vulgaiv nyelvekben irodalom, műveltség, konzervatizmus fejlődhessék, s az asszimilációt zavarja. A föld urai katonaivadékok voltak, kiknek túlkapásai ellen, ha valaki, hát a centralizáló király vagy egyház védte a népet. A római eredetű keresztény városok Galliában már Chlodwig óta a központosításért küzdöttek, a városokban fejlődött ipar és gazdagság védelemre szorult, és financiális forrásaiból hozzá tudott járulni a védelemhez, a központi militarizmus terheit jórészt viselte, a városok tehát politikailag a király eszközei voltak, a király viszont támogatta amaz emelkedésüket, melynek folyamán később, az újkorban még önálló jelentőségre jutottak. Ami e városokat az ókori városoktól megkülönböztette, az ipari tevékenysége, iparos előkelősége, munkaszervezése volt. A német városokban, melyek frank mintára létesültek, ugyanaz volt a fejlődés. Az olasz városok a barbár lovagoktól és királyoktól távolabb álltak, és nem léptek a központosító törekvések szolgálatába, köztük virágzó kereskedelmük, mellyel az új Európa és a kelet között közvetítettek és a latin-osztrogót-longobard összeolvadó keresztény parasztság volt a kapocs. Anglia hamar behozta azt az előnyt, melyben vele szemben a Róma gazdasági kultúráját öröklő országok eleinte voltak, ugyanis az angol városoknak kellett anarchia és háború miatt aránylag legkevesebbet szenvedniök, a római birodalomtól átvett politikai eszmék Angliát vették a leggyöngébben igénybe. Mintegy kárpótlásul a produktív állam intézményei és ideológiája Angliában születtek meg. Anglia népe angolszász volt, a kelta őslakosság részint beolvadt, részint a hegyekbe (Walesbe, Skóciába), részint Irlandba menekült, hová az angolszászok utánok nyomultak, s az erősebb faj kíméletlenségével úgy üldözték, sanyargatták, hogy a kelták gazdasági és kulturális fejlődése lehetetlenné vált, az angolok politikai fölényéhez óriási gazdasági és kulturális fölény is szegődött. Ez az angolokat képessé tette a kelták, az írek teljes beolvasztására, csak az érzelmi ellentét maradt meg. Hogy ezt is megszüntessék, a győzelmes angolok végül - már az újkorban - a liberális, a kiegyenlítő politikához fordultak, mely azonban az íreket az angol nyelvi egységből már alig fogja kiszakítani. Az angol-ír küzdelem még azok közé tartozik, melyeknek döntő korszakában a (csak később született) nemzeti ideológia kevés szerepet játszott. S a nacionalizmus hűvös alkonyát érzi már, ki elgondolja, hogy mily kevés sikerrel kecsegtetne az autonóm Irlandban is oly mozgalom, mely az ír nyelvet renaissance felé akarná hurcolni. Az angol arisztokrácia a dán hódítás után részben dán, a normann hódítás után javarészt francia-normann volt, az angol nyelvet, melyre szüksége volt, megtanulta, és annál inkább kultiválta, mennél erőteljesebben nyilvánult az angol fejlődés. A hastingsi normann sereg nem-nemes tagjai már csekély számuk folytán is könnyen olvadtak be az angolszászok közé.

A középkor szellemi élete nem volt oly harmonikus, mint az ókoré, a vázolt viszonyok mellett oka volt ennek az is, hogy a barbárok nem voltak eléggé érettek a kereszténység számára, a kereszténységnek hozzájuk alkalmazkodnia kellett, sőt barbárok közül kellett az egyház seregeit is rekrutálnia. (Végül a reformáció korszakában a középkor egy felületesebb, népszerűbb kereszténységet csinált magának, s a vallásháborúk a hitbuzgalmat elfárasztották.) Mégis a kereszténység fénykorában oly elmélyedéseket idézett elő, minőkre az ókorban példa nem volt, s melyek a jövő fejlődés csíráit magukban rejtették. A miszticizmus vezetett a természet titkos erői kereséséhez, az újkori fizikához és a kémiához. A pozitív tudományok, a munkaorganizáció és az emberiség általános fejlődése vezettek a találmányok és felfedezések korszakához, melyet az emberek, dolgok és eszmék könnyebb, gyorsabb, nagyobb forgalma követte. Az emberiség minden sikere, tapasztalata nyomában általánosítások, ideológiák kelnek, melyeknek az újkor hajnalán a nyelvek és irodalmak, valamint az irodalom terjesztésének fejlődése, az élénkülő forgalom, az előretörtető demokratizmus nagy érvényesülési teret és visszhangot szerzett. A következő korszakban, az újkorban, divatos ideológiák már mint természeti erők működnek, melyeket mint constansokat lehet egyenletekbe beállítani. Ez alapjában véve mindenkor így volt, csakhogy régebben a történelem, a szellemi élet, a divat szűk körökre szorítkozott, s ezért könnyebben támadhattak meglepetések.

A XVIII. században történt meg az a nagy horderejű esemény, hogy Franciaországban felfedezték az Angliában már érvényesült politikai eszméket. Ez az esemény mint egy új korszak harsonás derengése zajlott le. Következményeihez a francia viszonyok maguktól is elérkezhettek volna, de kevesebb erőfölösleggel, kevesebb programszerűséggel és ideológiával. A centralizáló király és a produktív osztályok, főleg a városok szövetsége a királyi abszolutizmushoz és a produkció s főleg a városok fejlődéséhez vezettek volt. Viszont a visszaélés az abszolút királyi hatalommal a király és a produktív osztályok konfliktusát eredményezte - mégpedig akkor, mikor a városoknak a militarizmusra már nem volt égető szükségük, és terheit ez okból sokallták. Az állami élet akkori aránylagos szervezetlensége mellett, ezt a harcot a politikai (és szellemi) centrum, Párizs döntötte el, melyet az abszolutizmushoz szokott perifériák követtek. A polgárság, mely a régi kor fegyvereivel kevésbé rendelkezett, a modern fegyverekkel vonult fel, és megteremtette a nemzeti ideológiát. Az arisztokratikus szomszédállamok a francia nemzeti mozgalommal szemben ellenségesen léptek fel, minélfogva e mozgalom s később minden nemzeti mozgalom bizonyos soviniszta jelleget öltött.

Egyelőre azonban a kontinensen csak egy szervezett, tudatos nemzet volt, a francia. Hamar bebizonyult, hogy ez óriási politikai és katonai fölényt jelent. Ugyanis:

Ma már kétségtelen, hogy az agresszív hadviselési mód a legcélravezetőbb. A nagy hadvezérek, kik magukat a harctereken otthon érezték, mindig agresszívek voltak, a hadi tudomány modern nívóján pedig az agresszív pozíció elfoglalása már el is dönti a háború sorsát, mint ezt a königgrätzi, a francia-porosz, az orosz-japán és balkán-háborúk bizonyítják, melyekben a támadó fél a szerzett előnyt már nem bocsátotta ki karmai közül, folyton fokozta és az egész háború alatt egy csatát se vesztett. A mai nagy hadseregeket mély vagy hosszú fronttal lehet harcvonalba hozni. A mély frontot csak menetelésre használják, mert nagyon kis haderő elég ahhoz, hogy annak első sorait túlerővel támadhassa, aminek következtében azok könnyen megingatva rendetlenségbe, futásba rántanák az egész hadsereget. Viszont ha egy hadsereg hosszú fronttal helyezkedik védelmi vonalba, a támadó fél azt a pontot keresi ki támadásához, melyet akar s ott túlerővel léphet fel, ha különben túlerővel nem is rendelkezik. Ha a megtámadott fél, harcvonalának messzi pontjairól a megtámadott pont segítségére siet, amiben azonban könnyen zavarható, feladja a védelmi pozíció előnyeit, anélkül, hogy a védelmi harcmodor hátrányaitól megszabadulna, időhátrányban is van. Szóval a defenzív hadviselés minden esetben hátrányos. Most már bebizonyosodott, hogy a hivatásos zsoldos hadseregek letűnte óta (modern, nagy hadseregek zsoldosokból túl sokba kerülnének), csak nemzeti hadsereg képes agresszív (győzelmes) hadviselésre. Ez is egyszerű példákkal magyarázható. A lelkes, magát angazsáltnak érző katona tettrevágyó, gyorsabban lő, céloz, nemcsak durrant vezényszóra részvétlenül, mint a közömbös katona. Mindenre figyel és sokat észrevesz, kihasznál, ami a sikert előmozdíthatja.

A francia nemzeti hadsereggel Napoleon aztán fényes győzelmeket aratott. Azonban elbizakodva és a győzelmi koronát saját fejére nyomva örökös hadjáratokkal felélte a francia nemzet szervezkedési vorját, elnyomása öntudatra ébresztette a többi nemzeteket, kivívta elsősorban a német nemzeti ideológiát, Európa szabadságharcában már nemcsak Napoleonnak volt nemzeti hadserege és legyőzték.

Nem akarom mindezekkel kétségbevonni jeles hadvezéri kvalitásait, nem is róla, hanem a kontinens első nemzetéről beszéltem. Most, ami őt illeti. Harctereken otthon érezte magát, harctereken tehát éber, ötletes, erélyes volt, hadvezér. Tehetsége volt a szerencséhez is. Nem itt a hely annak kifejtésére, hogy ez mit jelent, csak némely jellegzetes tényt sorolok fel. Mikor a francia forradalom, sikerein elbizakodott és anarchiát teremtett, más tábornok is felcsaphatott volna diktátornak. De más azt gondolta: én anélkül is boldog vagyok - vagy azt gondolta: én akkor se lennék boldog. Napoleonnak viszont ez volt a vágya, összes diszpozícióit erre állította be, erre vonatkozólag tehát szerencséje volt. Majd diszpozícióit hadi szerencsére állította be, hadi tehetségét növelte, a francia nemzet agresszív tehetségét meg kihasználta elbízottságával, elzárkózott minden gondolat elől, mely nem vonatkozott céljaira, szinte egyetlen érvényesülő szubjektív gondolata az volt, hogy ő a nagy Napoleon! Egy vereség után aztán persze nem volt mire gondolnia, egyéni öntudata elvesztette minden alapját, tehát 48 órára elaludt, közben a vereségéről quasi megfeledkezett, a zavaros emléket elnyomta öntudata felszínéről, s ébredéskor megint a nagy Napoleon volt, szerencsediszpozícióval. E drasztikus jellemzés slágeréül azt mondhatnám, hogy Napoleon szerencsecsillaga Moszkva égése után azért tűnt le, mert az oroszországi visszavonulás alatt nem volt ideje minden vereséget, 48 óra hosszat kialudni.

A francia nemzet sikereit biztosíthatta volna, ha elfogadja Talleyrand tanácsát, mely Metternichnek is első eszménye volt, szövetkezik Ausztriával, kiszolgálja Ausztriának a Balkánt, s ezzel az orosz expanziót dél felé - Indiának, Anglia ellen irányítja. Két főellensége akkor rivális, a harmadik pedig szövetségese lett volna. Napoleon ezt nem látta be. Ő Egyiptomba és Moszkvába ment. Néha, de nagyon rendszertelenül, mint a nemzeti eszme patrónusa szerepelt, akinek ugyanis a régi rendszerek ellenségei, az önkénytelenül az újakhoz fordul.

Ahogy a harmincéves háború végképp kifárasztotta a vallásháborúkhoz kellő diszpozíciókat és általános vallási közömbösségre (toleranciára) vezetett, úgy keltek a napoleoni háborúk nyomán a béke, az európai egyensúly eszméi. Öt nagyhatalom szövetkezett az egyensúly fenntartására: Anglia, Ausztria, Francia-, Porosz- és Oroszország.

A német nemzeti ideológiát Poroszország kapta fel hivatalos politikája segítségéül. A polyglott Ausztria, mely épp polyglottsága s ebből származó fejletlen centralizmusa miatt a nacionalizmus korszakában nehezen találta fel magát, a német nemzeti egységből kiszorult. Az olaszok mindig szövetkezve Ausztria ellenségeivel, Ausztria szerencsétlen napjaiban létrehozták az egységes Olaszországot. Vele hat lett az európai nagyhatalom.

A nemzeti liberális ideológia uralkodó politikai áramlat, a korszak jellegzetes divatja lett, mely az eddig üres, bizonytalan és szervezetlen közvéleménybe úgy befészkelődött, hogy lehetett ugyan ellene cselekedni erőszakkal, fondorlattal vagy sötétben, de argumentálni ellene, meggyőzni vele szemben lehetetlenség volt. Ez a divat még ma sem járta le magát, sőt ma hatalmasabb, mint fénykorában volt, mert már intézmények, rendszerek is védik. Védik azon nemzeteknél, melyeknél a mai politikai rendszer létrehozásában szerepet játszott. De eljutott azon nemzetekhez is, melyek önállóságukat elvesztették volt. Ebből nacionalizmusok összeütközése származott, a modern nemzetiségi kérdés. Az uralkodó nemzetek a nacionalizmus már említett sovén jellege folytán a függő nemzetek nemzeti elnyomására, beolvasztására törekedtek, azokat viszont saját nacionalizmusuk tudatos nemzeti ellenállásban szervezte. Néhol megfordítva volt: előbb éleződött ki az elnyomott nacionalizmusa szeparatisztikus tendenciákkal az elnyomó ellen, aztán sújtott vissza, egységét védve, az állam.

Míg pl. Anglia nemzeti politikát öntudatlanul már a nacionalista korszak előtt is űzött, mert hisz már akkor is az angolszászok szövetsége volt, addig Ausztria, mely mint egy dinasztia operálási bázisa lépett a történelembe, a nemzeti politikát sose ismerte. A Habsburg-monarchiában Bécsből irányított rendszeres nemzeti elnyomás csak kivételesen rövid időközökben volt. Minden nemzeti elnyomás az arisztokratikus korszakban azzal kezdődött, hogy a legyőzöttek nemesi osztályát megsemmisítették és földjét elrabolták, ami által a győztesek óriási szervezkedési és gazdasági fölénybe jutottak. A Habsburgok Magyarországon üldözték ugyan a kuruc nemességet, de helyébe labanc - ugyancsak magyar - nemességet állítottak. Mária Terézia óta igyekeztek ugyan Magyarországot gyarmatpolitikával gazdaságilag hátrányba hozni, ez azonban sokkal enyhébb neme az elnyomásnak, mintsem eredményeit ne tehetné tönkre a reactio, amit szül. Nemzeti elnyomás az angolok irlandi politikája volt, az írek elgázolása politikai, gazdasági és kulturális téren, de Ausztria még németesítő kísérleteivel is fejlődésükben, gazdagodásukban nem gátolni, hanem előbbre vinni akarta népeit. Mindazonáltal e zaklatásszerű kísérletek a monarchia politikailag szervezett népei számára a nacionalizmust hamar aktuálissá tették, úgyhogy a magyarok és csehek már szervezett nemzetek voltak, mikor az ausztriai németek még azt se tudták, hogy fiúk-e vagy lányok. A Habsburg-monarchia történelmi nemzetei erőt meríthettek az elnyomott nemzetek intenzívebb, érzékenyebb, aktuálisabb nacionalizmusából, melyet lefoglaltak maguknak anélkül, hogy ezzel a nemzeti elnyomatás hátrányai csakugyan vele jártak volna. A városok ugyan alkalmazkodtak mindig a pillanatnyi konstellációkhoz: Prága elnémetesedett a Luxemburgok korában, a dalmata kikötővárosok elolaszosodtak Velence alatt, s ezek a tendenciák a Habsburgok alatt egy ideig még tovább működtek, de a városi lakosság a környékből rekrutálódik, nem marad egy helyben, nem hű, nem konzervatív, alkalmazkodik a konstellációkhoz, melytől a hivatalnokok és iskolák függnek: és Prága ma csehebb, mint valaha volt, Dalmáciából pedig az olaszok kivesznek. Már felötlik a párhuzam a most magyarosodó magyarországi városokkal és nem magyarosodó falvakkal, erre azonban és részletesen a városkérdésre később kerül szó.

Oroszország történelme szerint nemzeti állam, bár csak felerésze orosz. A Szarmata-síkságról a kiutat keresve helyébe lépett az egykori svéd nagyhatalomnak, meghódította Lengyelországot, a visszavonuló tatárok után Ázsiába terjeszkedett, és déli határán konzekvensen előretörve a félholdat vesztébe sodorta s megteremtette a pánszlávizmust. Az orosz birodalom legnehezebb nemzeti konfliktusának a lengyel kérdés látszik. Az oroszosítást csak politikai (főleg külpolitikai) komplikációk zavarhatják meg. Erre van is (már nem sok) kilátás, mert hisz az asszimiláció generációk kérdése. Az iskolákban mindenki megtanul oroszul, ha mindenki iskolába fog járni (Oroszországban ma még nem kötelező a népiskola), mindenki meg fog tanulni oroszul is. Lengyelország kétnyelvű terület lesz, később be fog következni az optálás az orosz nyelv javára, mert a politikában csak az orosz nyelv fog érvényesülni, a kereskedelemben az orosz nyelv használata célszerűbb lesz, s az orosz irodalom terjeszkedése Lengyelországban már ma is konstatálható. A lengyel szellemi élet forrása szikkad, az összehasonlítást a rokonnyelvű, de sokkal eredetibb, őszintébb, mélyebb orosz szellemmel nem is bírja ki. Chjelmben a litvánok lengyel földesuraik alatt eddig a lengyelséget erősítették. De Chjelmet most kiszakították Lengyelországból, s az orosz (szociális szellemű) földtörvény rigorózus alkalmazása a lengyel földesurakat parcellázásra fogja kényszeríteni, befolyásukat meg fogja törni. Veszett pozíció a lengyeleké Németországban is. A lengyelek mindinkább kelet felé szorulnak, ennek következtében ott persze tömörülnek, és erősebbek, mint voltak, de csak addig, míg a német expanzió a nyugatibb harctér hulláit megemésztve ide is utánuk nyomul. Csak tévedhetnek, kik asszimilációs törekvések fölött már egy generáció után pálcát akarnak törni, akkor mindig az a látszat, mintha erősödne az üldözött nemzet, mert hisz nemzetisége akkor aktuálisabb számára, mint annak előtte valaha volt, védelmi pózban áll, mi feltűnő, izgul, mozgolódik, végső erőfeszítéssel, amíg csak bírja, dacol.

Érdekes a zsidókérdés Orosz-Lengyelországban. A zsidók a lengyelek küzdelmében nem vettek oly intenzíven részt, mint a lengyelek óhajtották volna, a dumaválasztásoknál lengyel nacionalisták helyett szociáldemokratákra szavaztak. A lengyelek ezért bojkottot rendeztek a zsidók (zsidó kereskedők stb.) ellen, mondván, hogy hisz a zsidók ugyanis csak Oroszországot erősítik, melynek adót fizetnek. De épp ezért megtörténhet az is - persze csak bizonyos elfogultságok oszlásával -, hogy az oroszok Lengyelországban a zsidókat védelembe veszik, mire az egész orosz zsidóság Lengyelországba tódulna. A lengyel kérdésről megjegyzendő még, hogy állítólag a lengyel nagybirtok, francia közvetítéssel, próbát tett, vajon a cárizmussal kiegyezhet-e, mert inkább egyez ki nemzeti egyezmények árán is azzal az Oroszországgal, mely osztályérdekeit védené, mint Ausztriában a kisgazda ruténekkel és a demokratizmussal.

A lengyeleknél jóval számosabb rutének rendszeres elnyomása Oroszországban nem régi keletű, ellenállásuk hasonlóképp. E politika következtében a rutének egy része eloroszosodik, másik része most ruténebb, mint valaha volt. Ha az orosz politikát semmi se fogja zavarni, a rutének első fele után annál könnyebben kerülhet sorra a következő korszakban a másik, mert a két nyelv nagyon közeli rokonságban áll, s az orosz rutének (ellentétben az osztrák-magyar ruténekkel) az orosz egyház hívei. Azonban mindehhez hosszú időre van szükség, mely alatt a politikai konstellációk megváltozhatnak.

A Habsburg-monarchiában ugyanis az a tehetség lappang, hogy Közép- és Délkelet-Európa kisebb nemzeteinek úgy szabadságszeretetét, mint szükségét nagyobb gazdasági és hatalmi egységre kielégítse. A Habsburg-monarchiát belügyei, melyeknek rendezése másképp sose fog sikerülni, e tehetsége felismerésére kényszeríteni fogják. A magyar és a horvát kérdés a monarchia legaktuálisabb főproblémái, s mikor Magyarország e kérdések előtt áll, Közép-, Kelet- s Délkelet-Európa sorsa jó részben tőle függ.

Az Egyesült Államok nemzeti asszimilációja oly következtetésre csábít, hogy az agresszív uralkodó nacionalizmus visszaparancsolásával nálunk is könnyebben menne az asszimiláció. Ez nem föltétlenül igaz, mert helyén maradna a függő nemzetek harci nacionalizmusa. Különben a támadó nacionalizmus éppoly gyökerekkel bíró tünet, mint a védekező. Akik Amerikába vándorolnak, mind olyanok, kiket körülményeik már rábírtak, hogy hazától, nemzettől, hagyományoktól - szakadjanak el, abból a társadalmi rétegből származnak, melyben a nemzeti eszme a leglomhábban él, tehát Amerikába az asszimilációra legalkalmasabb emberanyag kerül. Akik mégse tudnak elszakadni hagyományaiktól, ha lehet, visszavándorolnak, akik el tudnak szakadni, ott maradnak és beolvadnak a yankeek közé.

A nacionalizmus szempontjából nagyon jelentős divat a törekvés idegen nyelvek, kultúrák elsajátítására. Ennek, ha a nacionalizmus divatja egyszer lejár, messzeható következményei lehetnek. A Habsburg-monarchián kívüli szláv, az európai és amerikai spanyol országokban, a Keleten és Romániában a francia kultúrexpanzió érvényesül. A szláv országokban az oroszok meg fogják gátolni túlságos jelentőségre jutását. A Keleten (Egyiptom-, Szíria-, Konstantinápolyban) a francia nyelv még elterjedtebb, az autochton kultúra gyengébb, a Kelet romanizálására Franciaország komolyan gondol. Erre enged az a jegyzék is következtetni, melyben Pichon a portával nemrég tudatta Franciaország gazdasági és kulturális követeléseit (pl. a francia és török iskolák egyenrangúsítása), de Franciaország politikai hatalma Napoleon bűnei és Anglia fölülkerekedése után már nem elég a nagyszabású tervhez. Spanyolországban a francia befolyás az irodalmat és társadalmat már régebben meghódította, s most már a politikának is irányítója, Dél-Amerika legfejlettebb államában, Argentínában is elhatalmasodott a francia divat, Romániában a társaság kedvelt nyelve a francia, francia napilapok jelennek meg, és francia színházba tódulnak Bukaresten. Ma még csak a felső tízezrek mennek ily divattal, de a fejlődés olyan, hogy a felső tízezrekből felső százezrek és felső milliók lesznek. A zárkózott nacionalizmus divatja pedig aligha fog örökkön tartani. A francia kultúra divatjával az angolé újabban sikerrel verseng, nagyobb politikai hatalom is áll rendelkezésére. Mint világkultúra próbálkozhat még a német és bizakodhat még az orosz.

Még feljegyzendő Romániáról: Moldvában (valamint Erdélyben is) nem beszélik a havasalföldiek irodalmi oláh nyelvét, s a Havasalföldön hajlam mutatkozik a moldovánok lenézésére. Társadalmilag az erdélyi románokkal se rokonszenveznek. A román társadalom arisztokratikus hajlamú, de mert e hajlamát demokratikus intézmények mellett kell érvényesítenie, a román közélet korrupt. A szociális viszonyok nyomorúságosak. Románia fejlődése jóval Magyarországé mögött ballag. Nagyon labilis Románia nemzetközi helyzete is. Szóval: el fog jönni a kor, mikor Romániára egyik szomszédja erős attraktiót fog gyakorolni. E kérdésre a magyarországi helyzet tárgyalásánál még rátérek.

(Folyt. köv.)