Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 12. szám · / · Figyelő
A cionizmus elveinek propagálására és a cionizmus elleneseinek meggyőzésére létesített "Makkabea" könyvtárban két kombattáns füzet jelent meg nemrég, amelyekkel való foglalkozás imperatíve állásfoglalásra késztet a cionizmussal szemben.
Áll ez különösen Lichtheim Richard: "A zsidókérdés megoldása" című könyvéről, mely elismerésre méltó tárgyilagossággal, okosan és lendülettel hirdeti a cionizmus szükségességét és elkerülhetetlenségét, oly ügyesen csoportosított és inventiózusan alkalmazott érvek alapján, melyek felett közönnyel nem lehet napirendre térni.
Jelesül: föltétlenül igaza van a cionizmusnak akkor, amidőn rámutat a zsidóság életének olyan viszonyaira és körülményeire, melyek elviselhetetlenek, és amelyeken változtatni kell. Igaza van: nem nézhetjük ölbe tett kezekkel, mint szenved 7 millió hitsorsos Oroszországban és a Balkánon a kormányok zsidóüldöző rendelkezései miatt, és magunknak kell keresnünk a módját, hogy e meggyötört elnyomottjai a keleti kulturálatlanságnak, kikerüljenek és minél hamarább abból a nyomorból, amelybe emberietlenül mesterséges eszközökkel kényszerítették őket. Ez igaz, de hogy a cionizmus lenne az a csatorna, melyen át levezethető volna a huszadik század kultúráját eléktelenítő az a mocsár, melyet Zsidó-lápnak nevezhetünk, hogy ez lenne ez a csatorna, melyen át levezethető volna az a láp - az a nyomor, az a kulturálatlanság -, melybe betaszíttattak, vagy melybe lesüllyedtek, s melyben most fuldokolnak, az nagymértékben problematikus. Ugyanis a cionizmus, annak a 7 millió, sőt esetleg több zsidónak a nyomorból való kivezetésére, az elnyomottságból való kiszabadítására, mint egyedüli utat a Palesztinában való tömeges letelepülést, az ide való tömeges bevándorlást jelöli meg, akkor, azt hiszem, collisióba jut céljával, mely emberien szép s mely sürgetőn igényli a megvalósítást: sok millió, szegény és elnyomott embernek, fölemelt fővel járható emberré való fölemelésével. Márpedig a kelet minden szegény zsidójának Palesztinában való tömörítése nem valósítaná meg a contemplált célt, mert hogyan képzelhető el 7 millió ember megélhetésének még csak a lehetősége is ott, hol egyelőre 100 000 ember sem tud munkája után megélni részint a kedvezőtlen földrajzi fekvés, részint a nagymértékben fejletlen gazdasági körülmények miatt, s mely okok következtében a különben is csekély számú itteni zsidóságnak 60%-a könyöradományokból tudja csak fedezni szegényes standardját. Ezt bizonyos mértékben a cionisták is elismerik, de hozzáteszik, hogy ez primär állapot, és hogy természetes, de hogy a fejlődés és a kooperatív és szociális munkálkodás révén ezek a kezdetleges állapotok el fognak tűnni, és létre fog jönni az a bázis, mely a zsidóság mértéket tartó arányban való betelepítésével kapcsolatban azok megélhetését is lehetővé fogja tenni. Mondjuk, hogy ez nincs kizárva, és tételezzük föl, hogy sok évtized lefolyása alatt a cionisták rendelkezésére álló és folyton szaporodó pénzösszegek céltudatos felhasználása következtében Palesztinában létrejöhetne egy néhány százezer főből álló kultúréletet biztosító szociális alakulat, de mi történjék ama néhány - sőt aggódva tehetjük hozzá, ama sok évtized alatt, míg néhány százezer zsidó Palesztinába átszivárogna, sőt ami még kétségbeejtőbb, mi történjék ama, a természetes szaporodás folytán változatlanul 7 milliónak megmaradó szegény és nyomorult fajtánkbélivel, kik nem mehettek be az ígéret földjére. Mind e kérdésekre a cionizmus, néhány barátságos és komolyan vevést nem igénylő biztató szón kívül, válaszolni nem tud. Ellenben biztatón és reményt gerjesztően válaszol e kérdésekre a cionizmussal parallel haladó, bár általa ignorált másik mozgalom, az itoizmus, mely a zsidóság elnyomott és sínylődő részének a világ különböző, szűzi kultúrájú, bár megmívelésre alkalmas helyein való letelepítését szándékolja. S e törekvésével kapcsolatban tán azért is érdemel nagyobb figyelmet és nagyobb anyagi támogatást, mint a cionizmus, mert gyorsabban és teljesebben tudja megvalósítani azt, mit a cionizmus lassú tempóban és csak partialisan. De tekintve azt, hogy végeredményben mind a két mozgalom ugyanegy ideális és fölemelően szép cél elérésére jött létre, s minthogy mindkét mozgalom eredménye máris nyilvánvaló: érdeklődéssel és szeretettel támogatandó mindkét mozgalom, természetesen abban az arányban, amily arányban a kitűzött cél megvalósítása az egyiktől vagy a másiktól várható. A mi állásfoglalásunk és meggyőződésünk szerint, tehát nagyobb mértékben az itoizmus, mint a cionizmus. Csakhogy evvel szemben, álláspontunk vélt helyességét és az itoizmus céltalanságát egy nagyjelentőségű, ránk nézve szomorú ténynek, érvül való bátor felhasználásával támadja meg a cionizmus, respektive Lichtheim Richard. Azt mondja ugyanis, hogy concedálva az itoizmusnak ama esetleges eredményeit, hogy anyagilag és szellemileg kedvezőbb körülmények közé juttatják a mozgalmuk körébe vont zsidókat, hogy a boldogulás oly föltételei közé juttatják is őket, mint melyekben ma Nyugat-Európa emancipált zsidó polgárai vannak, akkor sem mentesíti őket ama elnyomás alól, mely pedig a legmegalázóbb, s mely ma minden zsidót kivétel nélkül ér, s mely csak a zsidóságnak fajként való tömörülésével volna elkerülhető: a társadalmi elnyomás, lenézés, megvetés alól. De tovább megy Lichtheim Richard. Fajunk általános jó qualitásai egy-egy személyben intenzíven jelentkezve, tán pillanatnyi és kismértékű elismerést szereznek az illetőnek, de általában e qualitások bármily természetű nyilvánulása mellett is csak lenézésben és tőlünk való elkülönülésben, nyilvánvaló megvetésben van részünk mindannyiunknak ama faji sajátosságaink miatt, melyektől a kultúra bármely magaslatára fejlődve sem tudunk megszabadulni. S minthogy olyan kulturális fejlődés nem remélhető, mely a más vallásúak irántunki aversióját eliminálni tudná, s minthogy a mi soha el nem sikkadható sajátosságaink folytán, ez aversió, gyűlölet, ellentét örökre megmarad, az egyedüli mód e lesújtó helyzetből való kiszabadulásra a Palesztinában való fajkénti tömörülés.
Most talán helyén volna egy kis líra, és e komoly sorok szomorú igenléséül jelen generációnk megvetettségéről kántálhatnánk néhány verset, de minthogy e versek igen szomorúak és csüggedtek lennének, s minthogy viszont csüggedtnek lenni épen nekünk nem szabad, s minthogy, ha egy kissé jónak próbáljuk felfogni a világot, tán nincs is rá oly nagyon sok okunk, elmellőzzük a lírizálást, és folytatjuk komolyan.
Az tény, hogy a zsidóságnak centrális elhelyeződése megszabadítaná őket attól a kellemetlen körülményektől, melyet az antiszemitizmus idéz elő. De viszont az is igaz, hogy inkább eltűri azon hátrányokat, melyeket az antiszemitizmus támaszt, semhogy feladja azon előnyöket, melyeket gazdasági és jogi téren évszázadok lassú munkájával már kivívott magának. Mert az antiszemitizmus kisebb baj, mint a politikai elnyomás és gettóba való benyomorítás, s bár ez utóbbi tán hamarabb szüntethető meg, mint az előbbi, mégis az antiszemitizmus ellen szabadabb eszközökkel lehet küzdeni, s mint kultúrbetegség ellen van mégis remédium, habár lassan ható is. Mert az antiszemitizmus nem az az örök átkunk, mely sorsunktól elválaszthatatlan, mint azt Lichtheim Richard meggyőződéssel vallja. Az antiszemitizmus, bár nagymértékben kulturálatlanságon alapuló és ellentétes gazdasági érdekekből fakadó ellenséges magatartása a más vallásúnak a zsidóval szemben bizonyos mértékben, s ezt be kell vallanunk, faji sajátságaink iránt érzett, helyesebben, éreztetett aversio. S Lichtheim Richarddal szemben, ki szerint semmiféle törekvése a zsidó embernek nem mentesíti őt azon faji sajátosságaitól, melyek őt a más vallásúak ítéletében declassificálják, mi Finot-ra gondolunk, és lelkesen vetjük vele szembe mindazt, ami "Le prejugé des races"-ban áll. Azután nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy folyik valamelyes küzdelem is az antiszemitizmus ellen, hogy mindinkább erősödik az a tendencia, mely az egyén vallási életének ellenőrzését ki akarja venni a polgártársak kezéből, s mely tendencia, az egyén értékelésénél ma elsőrendű szerepet játszó vallási tényezőnek ily ítéleteknél való degradálására is irányul.
Végül pedig ismétlem, hinnünk kell a világ jóságába vetett hitben, hinnünk kell, hogy nemcsak a pokol az, melyben jóindulat lakozik az emberek irányában, hanem, hogy idővel azt itt fenn a földön is megtaláljuk. Hinnünk kell az emberek haladásában és abban, hogy nem leszünk már nagyon sokáig a világ elnyomottjai, hogy talán csak fog e világ odáig fejlődni, hogy nem lesz lelki szükség, a kis Heinének és vele egy sorsban lévőknek, lóganéjjal való megdobálása, és hogy Zikcene-Zakcenét egykor csak mégis fel fogja váltani egy új internacionálé. Elejét veendő bizonyos félreértéseknek, melyeket némelyek épp az utóbbi időben szenvedélyes elfogultsággal tettek magukévá: e sorokon át nem a Nyugat beszél, hanem egy, a zsidóságát leleplezni nem tudó zsidó.