Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 12. szám · / · Figyelő
Az akadémia második emeletén, ott, ahol a madár se jár, szendereg nagy elhagyatottságban az úgynevezett Történelmi Arcképcsarnok.
Ez nem egyéb, mint a hivatalos magyar történelem ismert és kevéssé ismert alakjairól festett arcképek és kisebbik részben pedig történelmi jeleneteket ábrázoló képek, metszetek szegényes gyűjteménye.
E klasszifikálásnak sőt általában ez intézmény létének az volna a természetes konzekvenciája, hogy az állam idehordaná az összes történelmi tárgyú képeket, tekintet nélkül azok művészi tendenciájára, aminthogy a Történelmi Arcképcsarnok valóban a legkülönbözőbb értékű műtárgyakat foglalja magában - lévén a történelmi vonatkozáson a hangsúly. Akkor legalább teljes kép formálódna ki arról, hogy mit produkált a történelmi tudatra ébredt utókor, amikor a múlt emlékeit demonstratív célzattal és a maga módja szerint felfogott artisztikummal megrögzíteni akarta. Másrészt - ez sem utolsó szempont - a szépművészeti múzeum modern osztálya megtisztulna sok terhes ballaszttól, a tizenkilencedik század történelmi piktúrájának felesleges maradványaitól.
Csakhogy nem így történt. A szépművészeti múzeum vezetői, valami furcsa vágányra tévedt fonák logika szerint díszhelyre rakták a romantikától csöpögő pepecselő realizmus termékeit, ahol dühöng a szónokló patriotizmus, a jelmezes történelem, míg azokat a képeket, amelyeket a történelem szereplői alakjairól azokkal egykorú művészek festettek, berakták a Történelmi Arcképcsarnok gyenge főhercegi, miniszteri galériája, rossz másolatok, jelentéktelen "eredetik" szomorú társasága közé. Ráütötték egy sereg képre a "történelmi" billogot, olyanokra, amelyeket rossznak tartottak, és eldugták az akadémia termeibe. Végül kisül, hogy ott van nem is egy olyan kép, úgy a biedermeier korszakból, mint Rákóczi és közvetlen Rákóczi előtti időkből, amely igazán méltó arra, hogy a szépművészeti múzeumba kerüljön.
Ez nem új megállapítás, és a tény maga nem is egymagában álló jele a régi magyar művészi emlékek fennmaradásába befolyó körök élhetetlenségének. Ismétlésükre kitűnő alkalmat ad Lehel Ferenc vékony füzete, amelyben a Történelmi Arcképcsarnokban rekedt értékes régi képek tudományos feldolgozását és értékükhöz méltó elhelyezésüket reklamálja.
A könyv szövegrésze tizenkét oldal. A fedelére írott címhez túlságosan kevés az, amit e tizenkét oldal magába foglalhat. Súlyosbítja a dolgot, hogy a régi magyar piktúra irányainak, tartalmának még csak megközelítő megállapítása helyett is oda nem tartozó stilkritikai vélekedés és e vélekedéshez szabott néhány adat mindaz, amit kapunk.
A könyv értékes részét az illusztrációk teszik. Nyolcvan régi magyar kép, szobor és érem nagyon jól összeválogatott mása igazolja a könyv íróját, aki oly monográfia megírását sürgeti, amely a régi magyar művészetet egészen a középkortól kezdve ismertetné.
Az illusztrációk beszédesen mutatják, hogy mennyi a tennivalója annak, aki ezt a nagy munkát magára vállalja. Sok ismeretlen, félreismert igazi érték váltakozik selejtes holmikkal. Pompás családi arcképek, súlyosak, markánsak, mint egy Zrínyi-sor, díszei lehetnének akármelyik múzeumnak, szobrok, amelyek pincében hevernek, míg a szépművészeti múzeumot gipszmásolatokkal töltik meg.
Ezeknek a mostoha sorba döntött műtárgyaknak méltó helyre kell kerülniük. Hogy ezt elmondhattuk és velünk együtt mások is, abban része van Lehel Ferencnek. Hogy távolabbi következései lesznek-e ennek az elmondásnak? Az személyi okokon, érdekeken múlik.